Először is Sumimasen Sumimasen Sumimasen Sumimasen Sumimasen Sumimasen Sumimasen Sumimasen Sumimasen Sumimasen Sumimasen Onegai Yurushitekudasai :( Tudom hogy rengeteget késtem ezzel a résszel és nem is lett olyan hiper-szuper jó sőt kifejezetten unalmas lett de ezt még muszály volt tisztázni mielőtt tovább folytatnánk. Viszont innentől kezdve KÉT KOMMENT UTÁN RAKUNK FEL CSAK RÉSZT persze továbbra is beleszámít a chat de ha 3 hónapig nem lesz meg a két komment 3 hónapig nem lesz rész. Ez főleg a mi érdekünket szolgálja azért örülnénk ha odafigyelnétek. Okés nem fosom tovább a szót itt az iromány:
Carter (
előző nap este ) :
Ahogy Conor
kivonult a szobából a lapok után nyúltam és még egyszer szemügyre vettem a
megsárgult lapokat. Kicsit gyűröttek voltak és a szöveg itt-ott megkopott de azért valamennyire olvasható volt. Ahogy
Charlotte Lane kézírását figyeltem nem láttam mást mint azokat a tipikus
kacskaringós 1400-as évekbeli betűket. Azt hittem majd megint előtörnek belőlem
az érzések mint amikor Amelia levelét olvastam de nem így volt. Semmit sem
éreztem. Se kíváncsiságot, sem izgalmat sem félelmet, semmit. Az érzékeim
eltompultak és bár tudni akartam mit írt Charlotte a naplójába és miért akarta
Amelia hogy elolvassam, nem vitt rá a lélek hogy neki kezdjek. Tudtam hogy
valami nem stimmel velem. Amelia leveléből és Scott hülye kis versikéjéből már
gyaníthattam az egészet. De nem gondoltam…hogy ez lesz a vége. Hogy egy majd
700 éves átoknak leszek a részese. És ha eddig győzködhettem is magam hogy
Scott csak szívatott és őrült, ma már nem tehettem meg ugyanezt. Legalább
annyira őrültnek éreztem magam mint amennyire Scottot annak hittem. Csakhogy ez
az őrület más volt. A zsigereimbe hatolt és úgy éreztem ha nem kapok rögtön
friss levegőt megőrülök. Úgyhogy fogtam Charlotte napló bejegyzését és
begyűrtem a zsebembe majd egy fekete dzsekit és két tőrt felkapva halkan az
ajtóhoz somfordáltam és igyekeztem halkan kinyitni nehogy Conor meghallja.
Persze a zár kattanását nem tudtam teljesen elnémítani de azért minden tőlem
telhetőt megtettem. Abban a pillanatban mikor az ajtó kinyílt az az apró kis
zaj mint bomba robbanás hasított a ház csendjébe és olyan kicsire húzván össze
magam amennyire csak lehetett próbáltam beleolvadni az árnyak rengetegébe.
Hátha úgy majd Conor nem vesz észre. De aztán füleltem egy picit és a
földszintről meghallottam a zuhany halk csobogását és megkönnyebbülten fújtam ki
azt a rengeteg levegőt amiről eddig azt sem tudtam hogy visszatartom. Gyorsan,
még mielőtt Conor kijött volna a fürdőből becsaptam az ajtót, leslisszoltam az
emeletről és a kulcsomat meg a tornacipőmet felkapva kirohantam a házból. Nem
tudtam hová megyek és miért egyszerűen csak mentem. A tornacipőm még az udvaron
magamra tornáztam és a dzsekim alól kihalászva a pulcsim kapucniját igyekeztem
minél jobban eltűnni. Eggyé válni az
árnyakkal és megszűntetni a jelenlétemet minden ember és egyéb lény számára. De
persze ez nem volt olyan egyszerű mikor én maga is élőnek éreztem magam. A
sötétet érzékelve az ösztöneim felébredtek, a látásom kiélesedett és minden
apróbb zaj megütötte a fülemet míg én magam hangtalanul haladta végig az
utcákon. A léptem tudatomon kívül vált olyan halkká amennyire a súlyom engedte,
és ez alkalommal meg sem próbáltam ez ellen bármit is tenni. Hagytam hogy a
tetteim felett az ösztöneim vegyék át az irányítást. Nem tudtam miért tettem
ezt egyszerűen csak tudtam hogy mennem kell. Halványan érzékeltem hogy az erdő
felé vettem az irányt de ebben az állapotban az úti célom érdekelt a
legkevésbé. Éreztem a vámpírok figyelő vérvörös tekintetét, hallottam a
vérfarkasok éji kiáltásait és láttam a boszorkánymesterek csillogó
varázsporait. Tudtam hogy az éjszaka több mindent rejt mint amit én láthatok, de
mégsem tettem semmit hogy kiderítsem mik rejtőznek a fák árnyékában. Csak
haladtam tovább előre egész addig míg a nyugtalanító érzés ami ide vezetett le
nem csillapodott. Ám mikor az eltűnt megláttam egy alakot az árnyak közt és egy
másik, sokkal nyugtalanítóbb érzés vette fel a helyét. Félelem és felismerés
keveréke volt. A kezem rákulcsolódott a tőr markolatára és ösztönösen hátrálni
kezdtem. Ám akkor az alak megfordult, szürke szemében vidámság és veszedelem
csillant ahogy elmosolyodott. Lazán egy fának dőlt, keze a zsebében. Úgy nézett
ki mint akit nem különösebben rémít meg a helyzet. De én már ismertem a testét.
Minden mozzanatát, minden apró jelet. Úgyhogy már csak abból ahogy az állát
megfeszítette és ahogy erőltetetten vette a levegőt rájöhettem hogy igen is
ideges. De amikor megszólalt, a hangja egy kicsit sem remegett.
- Hiányoztam, Angyalom?
Scott volt
az.
Scott:
Fáradt
voltam, nagyon fáradt. Két napja nem aludtam és úgy festett egy darabig még nem
is kerülök ágyba. Először keressek egy vámpírt. Aztán etessem meg vele Mirát.
Aztán vigyem az erdőbe. Aztán üssem ki Cartert, am megjegyzem nehezebbnek
bizonyult mint hittem. Aztán sebezzem meg. Elég súlyosan hogy a halál szélére
kerüljön de annyira azért ne hogy meg is haljon. Aztán vigyem úgy az erdőbe
hogy lehetőleg megtalálják mielőtt ténylegesen meghal, de ne annyira hamar hogy
még eszméleténél legyen. Aztán szabaduljak meg a jelektől amik hozzánk
vezetnek, beleértve a kis boszorkánymestert. Az a lány hihetetlen tehetséges
volt, csak épp rossz társaságba keveredett. Nem tudom hogy azért-e mert
sajnáltam volna elpocsékolni a képességeit vagy mert olyan nagyon fiatal volt
de végül képtelen voltam megölni. Vagy talán csak azért mert nem vagyok annyira
kegyetlen hogy gyerekeket öldössek. Ki tudja, talán mégsem hasonlítok rá
annyira mint hittem. Még anno, mikor 12
éves voltam és azt mondta menjek és szedjem össze valahonnan a kiválasztottat
gőzöm sem volt hogy csábítsam az Őrzőkhöz Conor Lane-t. De aztán viszonylag
hamar rájöttem hogy az akkor alig 27 éves sráchoz a húgán keresztül vezet a
legrövidebb út. Ezért megpróbálkoztam megfűzni Cartert, ami nem bizonyult túl
nehéznek köszönhetően annak hogy a bátyja a világtól elzárva nevelte fel. De
arra nem számítottam hogy tényleg meg is kedvelem. Már akkor elrabolhattam
volna Cartert amikor Mirandát felfalattam a vérfarkasokkal, de helyette
mellette maradtam és próbáltam megérteni őt. Komoly volt és mégis vicces,
szomorú de a mosolya mégis szebben ragyogott mint bárki másé. Egyszerre volt
normális lány és Védelmező. Felnőtt és gyerek. Őszinte és hazug. Én pedig sosem
tudtam igazán kegyetlen lenni mellette. Aztán később az érzékeim eltompultak, a
tetovált Ankh keresztem nem égette
tovább a bőrömet én pedig kezdtem olyan lenni mint ők. De mielőtt ez
megtörténhetett volna, megparancsolta hogy vonuljak vissza és fedjem fel magam.
Azóta nem láttam Cartert egész addig míg azt nem mondták tudjam meg hol van. Én
pedig megöltem Collint és Magic Ville-be jöttem. Tudtam hogy eltelt 3 év.
Tudtam hogy mind a ketten megváltoztunk. Az a srác, aki mellette voltam eltűnt
és az lettem akit ő akart hogy legyek. De mikor megláttam a 15 éves Cartert nem
tudtam megtenni amit kért tőlem. Nem tudtam megölni. És így most engem büntet.
Bár lehet hogy lassan meghalok végkimerülésben és akkor megszűnik a szenvedés.
Én már lassan azt sem bánnám. Az órámra nézve azt láttam hogy lassan fél 12
van. Ahhoz képest hogy azt mondta 10-kor találkozzunk nem iparkodott.
Megforgattam a kezemben a fehér Blackberryt és egy nagyot sóhajtottam. Ő már
csak ilyen. Ám ekkor nyílt az ajtó én pedig már nyúltam a tőrömért, amikor
megláttam az ismerős hosszú szőke loboncot. Végre megjött. Ugyan úgy Védelmező
felszerelésben volt mint én, a különbség annyi volt hogy a mi nyakunkban
egy-egy a pokol felé mutató pentagramma lógott. Hosszú szőke haja egy
árnyalattal sötétebb az enyémnél és így arany színben pompázott. A szeme
viszont világosabb volt. Világosabb és ridegebb. Ha valaki a szemébe néz rögtön
tudja hogy már ölt embert de nem fog addig élni hogy ezt a rendőrségnek is
elmondhassa. Gyakran mondták hogy a külsőnk alapján akár ikrek is lehetnénk,
noha a lány majd 16 évvel idősebb nálam. Talán a tapasztalat teszi. Talán 16 év
múlva az én szemeim is így fognak kinézni. De most…Az én szememben még van élet
és remény. Az övében már rég nincs. Az ő sorsa már évek óta az hogy elrohadjon
a pokol tüzében. De ahelyett hogy iránta való gyűlöletem és félelmem
nyilvánítottam volna ki csak ennyit mondtam:
- Késtél.
- Bocs Scotty.
– biggyesztette le az ajkát bűnbánóan – Tudod hogy elfoglalt vagyok.
- Azt hogy
Aeronnal enyelegsz nem nevezném elfoglaltságnak. – mondtam ahogy levetettem
magam a helyiségben található fekete kanapéra. Úgy éreztem mindjárt leragad a
szemem de azért a düh apró szikrája ami az előbb gyulladt bennem önelégült
mosolyát látva nem hagyta hogy befogjam. – Tisztában vagy vele hogy az a srác
max 3 évvel idősebb nálam?
- Nem mintha
rád tartozna mit csinálok. – mondta egyik szőke tincsét tekergetve. – Ami fontosabb…Ugye
elhoztad?
- Itt van! –
dobtam felé a telefont amivel eddig játszottam. – De még most sem értem minek
kellett neked Jev Townsond mobilja.
- Mert te
még fiatal vagy ahhoz hogy megértsd milyen mikor megtudod az igazságot valaki
olyanról akit szeretsz. – motyogta ahogy előhalászta a saját telefonját is és
bíbelődni kezdett. Erre a mondatra kiszaladt az álom a szememből és felültem.
- Te le
akarod leplezni Cartert?
- Az
Angyalra, dehogy is! Te teljesen hülyének nézel? – próbálta adni a dühödtet de
a hangjából kicsendülő vidámság elárulta hogy igenis élvezi a
zavarodottságomat. – Csak adok neki egy kis ízelítőt a hercegnője valódi
kilétéről.
- Vagyis
felfeded. – vontam le a szerintem igenis ésszerű következtetést. A szőke lány
teátrálisan felsóhajtott és leengedte a telefonokat amíg nekem magyarázott. Ez
a lány annyira egoista, gonosz, meggondolatlan, lenéző…
- Nem fog
látszani a medál, a tetkó vagy a démonok sem más természetfeletti lények. Nem
fedem fel Carter valódi kilétét! Csak megmutatom neki a kegyetlen változatát.
Érted öcskös? - …és annyira a nővérem hogy az már fáj.
- De ez
akkor is veszélyes, Katie. Jobban örülnék ha nem csinálnád ezt… - nem tudtam
hogy beszélhetnék úgy a nővérem fejével hogy ő ne kapná le érte az enyém. És ha
azt hiszitek hogy egy kicsit is érdekli hogy én vagyok az egyetlen élő
rokona…Nagyot tévedtek.
- Csakhogy
nem kértem a beleegyezésedet Scotty. – mondta. a hangja megkeményedett a
tekintete vért kívánt. Mindkét kezem a magasba emelve jeleztem hogy megadom
magam majd a kanapén hátra dőlve lehunytam a szemem és próbáltam egy kicsit
aludni.
Arra
ébredtem hogy valami kemény dolog a gyomorszájamba csapódik és csak némi
fáziskéséssel döbbentem rá hogy Jev telefonja volt az.
- Végeztem . – mondta Katie önelégült
tekintettel, majd hosszú haját hátravetve elmasírozott. De mielőtt még kilépett
volna az ajtón a válla felett odavetette.
- Mielőtt
holnap este oda adnád ezt Carter Lane-nek jó lenne ha aludnál egy kicsit. Az
kéne még hogy összeess itt nekem. – aztán elmosolyodott és ilyenkor úgy nézett
ki mint bármelyik aggódó nővér – Jó éjt, Scotty.
Miután
kiment az első dolgom az volt hogy feloldjam Jev telefonját és megnézzem miket
töltött rá. Volt rajta pár videó ahol Carter íjászkodott vagy a sebeit kötözte
be. Volt egy amin az egyik társa karját vágta le mielőtt egy méreg
elterjedhetett volna a testében és meghal. Azt azonnal kitöröltem. Aztán voltak
képek Carterről kardal a kezében, kést dobálva, régi poros könyvekkel, más,
állig felfegyverkezett gyerekekkel. De még szabadkezes harc közben is. Carter
mindegyiken 13-14 éves lehetett. Volt egy pár amit én készítettem
terepgyakorlat közben meg ilyenek, de voltak olyanok is amiket még életemben
nem láttam. Aztán volt ott egy ami még akkor készült amikor ott voltam. De nem
én csináltam. Rajta voltam a képen. És Carter is. Csókolóztunk. Miután
rányomtam a törlés gombra csak egy mondat zakatolt a fejemben ahogy a nővérem
után néztem: Hülye ribanc.
Carter:
Éreztem
ahogy a pulzusom felgyorsul és a szememmel ösztönösen menekülési útvonal után
kutattam ha netán rám támadna. De útvonal helyett valami egész máson akadta meg
a szemem. Scott kezében füstölgött valami fehér anyagdarab és rögtön eszembe
jutott a szanaszét szakadt felsőm amikor megtaláltak. Az fehér volt. És pár
jókora darab szakadás volt rajta. Gyorsan átpörgettem az agyamban az összes
varázslat és mágia tankönyvet amit valaha elém tettek és rögtön meg is volt
hogy mit csinált. Fordított nyomkeresést alkalmazott, ami arra késztette az
alanyt akinek a cuccát boszorkányporban elégették hogy keresse meg azt aki a
kezében tartotta. Ez sok mindent megmagyaráz. Azt hogy hirtelen elborult az
agyam és nem tudtam egy helyben maradni…Azt a késztetést hogy nagyon figyeljek
a környezetemre. De álmomban sem
gondoltam volna hogy Scottal találom szemben magam.
- Oh, igaz is. Nem tudsz beszélni. – mondta ahogy
hagyta az anyagdarabot kiesni a kezéből, majd gyorsan fekete farmerjába törölte
a tenyerét és ellökve magát a fától kettőt lépett előre, mire én automatikusan
kettőt léptem hátra.
- Nem kell
ám félned, Angyalom. Ma nem azért vagyok itt hogy ártsak neked vagy a fiúdnak. –
bármennyire is feszült és kényes volt a helyzet nem bírtam megállni hogy ne
forgassam meg a szemem a hangjában csengő gúnytól amikor Jevet a fiúmnak
nevezte. Kedvem lett volna egyszerűen oda sétálni Scotthoz és lekeverni neki
egy baráti taslit. Valahogy úgy mint régen. Csak erősebben. Ötször. Egy
székkel. Ami vasból van. De inkább tartottam kettőnk között a 3 méter
távolságot amíg biztos nem vagyok benne hogy békés szándékkal jött. Mikor
meglátta kétkedő pillantásom Scott felsóhajtott és a zsebébe nyúlt mire a szorításom
automatikus an erősödött a tőrön. De amennyire meg tudtam állapítani nem
fegyvert vett elő. Csak egy fehér telefon. És most felém nyújtotta, de mikro
látta hogy nem szándékozok érte menni ő is megforgatta a szemét és felém
hajította a telefont én pedig reflex szerűen elkaptam. De mivel csak egy
átlagos telefonnak tűnt kérdő tekintettel fordultam Scott felé aki úgy tűnt
ezúttal nem az ellenségem hanem…nem is tudom minek nevezzem…Egyszerűen csak
Scott volt.
- Jevé nem?
Gondoltam még kellhet neki. – és amikor jobban megnéztem a fehér készüléket
tényleg felismertem benne Jev telefonját amit még én ejtettem el az erőben. De
erősen kételkedtem abban hogy csak azért keresett fel. Még egy fél lépést
hátrálva furán méregettem Scottot. Nem hittem hogy csak azért varázslatot
alkalmazott volna hogy ide adjon egy rohadt telefont. Scott a tekintetemet látva idegesen csapott a
farmerjába és egy tőrt halászott ki a csizmájából.
- Megértem
ha nem bízol bennem Carter, de már megmondtam. Nem azért jöttem hogy bántsalak.
– majd kísértetiesen hasonló mozdulattal felém hajította mint az előbb a
telefont. Én pedig kísértetiesen hasonló mozdulattal kaptam el mint az előbb.
Attól a kivételtől eltekintve hogy ezt abban a pillanatban amint a markolat a
tenyeremhez ért el is dobtam. Ugyanis
megégetett.
- Huppsz. –
mondta Scott szemöldökét bűnbánóan ráncolva. – Elfelejtettem hogy nem bírod a
pentagramma érintését, Angyalom.
Rezzenés
nélkül meredtem rá. Biztos voltam benne hogy direkt csinálta. A hülye szadista
( ez azért poén mert pont Mr. Sadistic Night-ot hallgatok miközben ezt írom…-Ashley
). De aztán csak megforgatom a szemem.
Régen is mindig ezt csinálta. Apró trükkökkel szívatott majd úgy tett mintha
nem direkt csinálta volna. Erre az apró gondolatfoszlányra apró mosoly ül ki az
arcomra de mikor Scott élesen beszívja a levegőt az arcomat tanulmányozva ez a
kis futó mosoly rögtön el is tűnik. Scott egy kicsit, alig láthatóan megrázza a
fejét, szemét lesüti és azt mondja:
- Azt hiszem jobb ha most mész. Conor biztos
aggódik. – egy percre úgy éreztem mintha zavarban lenne de mikor ismét rám
emelte a tekintetét eltűnt az a Scott aki eddig előttem állt és felváltotta a
helyét az a veszélyes alak aki elől éveken keresztül menekültem. – Ki tudja? Talán legközelebb olyan helyen
futunk össze ahol nem is számítasz rám.
Ezen egy
kicsit elgondolkodtam. Fenyegetésnek kéne vennem? Számítsak arra hogy amikor
este beállok a zuhany alá ott fog várni rám? De úgy döntöttem nincs értelme
ezen agyalni. Jobb ha egyszerűen csak hallgatok rá. Ha Scott akar valamit előbb
vagy utóbb úgyis eléri. És én nem tehetek ellene semmit. Így hát jobb ha csak
beletörődöm és várok.
- Köszönöm. – formáztam a számmal Scott felé
akinek erre csak féloldalas mosoly ült ki az arcára és intett egyet. Én pedig
félig futva, félig sétálva elindultam haza felé. A Scottal való találkozás
felébresztett. Rájöttem hogy semmi értelme itthon ülnöm és várnom hátha
visszajön a hangom, miközben lehet hogy soha nem is fog. Ezért felébresztettem
Conort, akinek hála az angyalnak nem tűnt fel hogy elmentem és időközben
bealudt. És közöltem vele hogy holnap szándékomban áll visszamenni a suliba.
Aztán párnám alatt Jev telefonjával és Charlotte naplójának oldalaival,
elaludtam.
<<40. rész(part1)
<<40. rész(part1)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése