Tudom szörnyű emberek vagyunk kurvára régen volt rész meg minden, és már lehet nem is olvastok, de szeretném megmagyarázni a késedelmet.
A suli kevés kifogás lenne, de mégis az a kifogásunk. Túl sok mindent kell tanulni, mindkettőnknek a nyakán volt a nyelvvizsga (aminek Ashleynek már eredménye is van), színjátszó, Ashleynek gitár, nekem francia és angol....
És lesz egy kis változás a közel jövőben. Mindkettőnknek közel áll a szívéhez a történet és már 2 éve szerves része az életünknek, de Ashley nem érzi úgy hogy folytatni kéne én viszont nem szeretném abba hagyni. Így arra jutottunk hogy én folytatom tovább az egészet, de azért az ötleteléssel besegít nekem. Nekem is furcsa lesz hogy nem ketten írjuk, de megpróbálom valahogy majd visszaadni a feelinget és remélem nem okozak csalódást mindenkinek.
Igyekszem behozni a lemaradást így valószínűleg hetente hozom majd a részeket, de ha késne vagy előrébb rakom akkor szólok.
Szóval nem is fosom tovább a szót itt a várva várt (majdnem egy fél év várakozás után), a 42. rész. :)
Carter:
Arra keltem fel hogy Jev sikeresen összefirkálta a füzetem
háromnegyedét (ami annyira nem is nagy baj, nem mintha ha sok mindenre
használná). Bár be kell valljam tehetséges benne. A táskámban matattam amikor
valaki megdobott egy labdává gyúrt papírral. Felvettem és kihajtogattam. Két
pálcika ember (akik engem meg Jevet ábrázolták) „csókolózott”. Jev ahogy
meglátta kitépte a kezemből és megdobta vele a mögöttem ülő haverját.
- Menj a fenébe Nick! – tette hozzá, de az csak kiröhögte.
- Miért? Csak nem azt akarod mondani hogy te jobban
megrajzolnád? – vonogatta a szemöldökét.
- Orrba váglak te szemét! – röhögött Jev is.
- Majd anyád utaljon be akkor a sebészet!
- Egy agy sebészet igazán rád férne Nicholas. – veregette
vállon Kelley a fiút, ahogy kifele tartott a teremből. Az egész osztály
szokásosan ezen is röhögni kezdett ami megadta az alapzajt.
- Szerintem a húgod utál engem! – fordult Nick Jevhez.
- Nem csodálom, az lenne fura ha kedvelne? – válaszolta Jev.
- Csak nem? – vonogatta perverzen a szemöldökét. Erre Jev
ránézett Nick padtársára azt hiszem Dave-re, aki pedig fejbe csapta Nicket a
könyvvel. – Áú! Kegyetlen ember vagy Jev, pedig én csak kijelentem a dolgokat
amiket látok.
Jev megforgatta szemeit, majd felállt és rám nézett. –
Kijönnél egy percre? – bólintottam és kezdtem összeszedni a füzetem és a
tollamat (én drága eszközeimet a kommunikációhoz).
- Bocsi csak már nagyon bámultak minket! – vakargatta kínjában
a tarkóját.
„Ti minden nap szétszívatjátok
a másikat Nick-kel?” – írtam a füzetemre.
- Igen, de mindig ő kezdi. – felelte mosolyogva.
„Nem szokott elegetek
lenni a másikból egy idő után?”
- Ti lányok hogy is mondjátok…? – gondolkozott valamin majd
kigyúlt feje fölött a villanykörte. Összecsapta a tenyerét és rebegtetve
szempilláit azt mondta. – Legjobb barik vagyunk! – a hangja egy 5 éves
kislányéra hasonlított. Határozottan olyan hangja volt mint Emilynek. Nevetnem
kellett az ábrázatán.
„Úgy tűnik Jev ez
nektek már örökre szól!” – firkantottam mosolyogva a füzetembe.
- Mert hát a barihaverok azok soha nem hagyják el a másikat!
– rebegtette tovább a szempilláit.
„Barihaverok?” –
ahogy meglátta elmosolyodott.
- Pontosan, barihaverok!
„Nyelvtan tanárnak
kéne tanulnod!”
- Még megfontolom! – röhögött. – Figyelj Carter kérdezhetek
valamit? – bólintottam. Úgy tűnt mint aki zavarban. Ó csak Mr. Kockahas zavarba
is tud jönni? Mik ki nem derülnek.
- Szóóóval… - kereste a szavakat. – Azt akarom ebből kihozni
hogy… - oldalra pillantottam és akkor láttam meg Kiráht.
Feltettem a mutatóujjam Jevnek jelezve hogy várjon és Kirah
után siettem.
Kirah:
Carter Lane akárhogy igyekszik hozzám kicsit se tud halkan
érkezni. Ahogy mellém ért megkocogtatta a vállam és a füzetére mutatott. „Szia!” – ez állt benne.
Azt hittem csak kitalált pletyka de tényleg nem tud
beszélni. Nagy trauma érhette ha nem szólal meg.
- Mi az? – kérdeztem udvariatlanul.
„Ha már találkoztunk
megkérdezem hogy vagy.”
- Remekül. – feleltem tömören.
„És hogy-hogy lett egy
vérfarkas barátnyőd? Azt hittem, amióta találkoztunk eleged lett az
alvilágiakból.– elég gyorsan válaszolt attól függetlenül hogy írnia
kellett.
- Én magam is az vagyok, nem tehetek ellen semmit, engem is
akaratom ellenére változtattak át.
„Tudom, sajnálom.”
- Lehet egy parasztnak tűnök de hálás vagyok azért amit
korábban tettél értem. – levettem a napszemüvegen és lenéztem hogy a szemébe
nézehessek. – Nem tudom miért pont engem hagytál életben a többiek közül, de
hálával tartozom érte, és azóta is az adósod vagyok!
A fejét rázta miközben a füzetébe firkált. – „Ez a dolgom, nem várok érte semmit!”
- Tudom hogy az a dolgod hogy add fel az összes alvilágit és
őrzőt! – jutattam eszébe.
„ Nem szándékoztam
elmondani hogy ti ketten itt vagytok Magic Ville-ben. Elvégre semmi rosszat nem
tettetek!” – majd lapozott egyet mert már nem fért ki az amit mondani
szeretett volna. – „ Csak ennyit akartam, remélem jó évszázadok elé nézel majd Kirah.”
– majd sarkon fordult és visszament ahhoz a Jev gyerekhez.
Egy védelmező azonnal szólna valakinek hogy talált egy
alvilágit, főleg egy olyat aki egyik klánba se tartozik. De ő nem tette. Talán mégsem
olyan szörnyű minden védelmező… Vagy csak ő nem szemét.
Visszatettem a szemüvegem és indultam tovább az utamra,
amikor azt hittem én magam szúrom magam szíven a személy láttán. Rideg kék
szeme elkapta az enyémet és arcára a szokásos gonoszkás mosolya ült. De felém
azt a mosolyát mutatta, mint amikor megölte őket!
Jev:
Ez meg mégis mi a franc volt? Nagy
drámai monológom közepette fogja, felmutatja az ujját, hogy várjak és elrohan.
Eeeh, nők! Fel vannak háborodva, ha
nem teszünk valami kedveset, de amikor szeretnénk letojnak minket.
- Mi ez az arc? – lépett elém Vivi.
- Milyen arc? – ráncoltam a
homlokom.
- Amolyan: Ez most komoly? – nevette
el magát. – Itt hagyott a barátnőd?
- Ki?
- Az a lány akivel az előbb
beszélgettél. – felelte. – Olyan csinos, és egész nap mellette ültél gondoltam
biztosan jártok.
- Ja, nem dehogy. – mondtam. – Nem
járunk. – de jó lenne.
- Hogy-hogy? – nyílt tágra a szeme,
majd kedvesen elmosolyodott. – Nem hatott rá a sármod? – muszáj volt ezen
nevetnem.
- Konkrétan annyira, hogy egyszer
kilökött az ablakon. – erre Vivi is elnevette magát.
- Biztos nem utál akkor? – kérdezte.
- Eddig még nem ölt meg. – vontam
vállat. – Pedig ő olyan fajta lány, aki ha valakit nem kedvel eltesz lábalól.
- Ó tényleg? – váltott kedves kis
arca komolyra. Szemében valami furcsa fényt láttam, ami egyáltalán nem töltött
el semmi jóval.
- Minden rendben? – lengettem meg a
kezem arca előtt. Mintha valamennyire visszarángattam volna a valóságba. Csak
megint elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Teljes mértékben. De neked meg
kéne látogatnod a mosdót, mert tiszta a csoki morzsa a szád. – mutatott a
számra.
Még hogy nincsen semmilyen hátsó szándéka azzal a nyamvadt sütivel! – gondoltam
magamban. – De azért finom volt.
- Köszi, el is megyek! – mondtam. –
És amúgy mi újság veled? – kérdeztem miközben a fiú wc felé vettem az irányt.
- Semmi különös. – vont vállat. – És
veled?
- Semmi. És milyen nálunk?
- Klassz. Mindenki jó fej és az órák
is bulisak.
- Láttad volna mielőtt nem voltam
itt. – röhögtem el magam. – Halál csendes folyosók, monoton órák, zombi arcú
diákok, gyilkos tekintetű tanárok.
- Most meg hangzavar, max. 5 percnyi
tananyag, 50 kiló smink, migrénes/őszülő/rettegő tanárok. – vázolta fel a
helyzetet.
- Ja. – bólintottam és beléptem a
mosdóba. Vivi megállt az ajtóban. Én viszont valamin megcsúsztam és a kezemben
lévő telefon kirepült a kezemből egyenesen az egyik budiba.
- Ugye nem csobbanást hallottam? –
hajolt be Vivi.
- A mobilom. – álltam fel. Vivi
mellém sétált és együtt a wc-hez mentünk. A tetején ott úszott a fehér
Blackberry-m.
- Jev te már gruppenbe nyomod? –
hallottam meg az ismerős hangot. – Azt hittem van annyi benned hogy egy lánnyal
zárkózz be a wc-be. – Vivire sandítottam, aki elpirult fejét kezébe temette. –
Nah és merre van Carter?
- Nem vagyok vicces kedvemben Nick.
– sóhajtottam.
- Mitől van lelki bánatod pici
szívem? – karolta át a vállamat és amolyan „pszichológusnak képzelem magam és
nagyon megértő vagyok” nézéssel meredt rám. Majd lenézett a csészére és
elröhögte magát. – Hogy ejtetted be a telódat a budiba? Vagy most új sportot
találtál ki a csészére dobást?
- Ha jó barát akarsz lenni segíts
kiszedni! – mordultam rá.
- Jev. Hosszabb ideje ismerlek mint
a saját húgod. Mind a ketten tudjuk, hogy egyikünk se fog belenyúlni abba a
wc-be. – válaszolta. – De mindketten tudjuk, hogy ki fog. – mosolyodott el
gonoszan.
- Ó Daaaaaaavveeee! – üvöltött ki az
ajtón Nick, mire az említett meg is jelent. – Ki kéne szedni valamit a wc-ből,
segítesz?
- Oké! – vont vállat, majd a wc-hez
sétált és kivette a telefonomat a csap szélére. Megmosta a kezét, majd elment.
- Látod ennyi is volt! – csapta
össze a tenyerét. – Fogj egy kis wc papírt és nézd meg él-e még.
Vivi nyújtott nekem egy zsepit én
meg megnyomtam egy gombot a billentyűzeten. A képernyőn sárga, zöld, és lila
csíkok jelentek meg sűrűn pixelekben gazdagon.
- Rip. – mondta Nick.
- Tartsunk egy perc néma csendet a
telódért Jev? – szólalt meg Vivi.
- Haha, nagyon viccesek vagytok! –
morogtam majd wc-papírba csomagoltam a telómat és kezembe vettem. – És ha a ti
telótok halt volna meg?
- Én nem ejteném bele a budiba. –
felelték egyszerre. Csak megforgattam a szemem.
- Jaj ugyan már Jev! Csak egy
telefon, ha akarod megkérjük a rajz tanárt, hogy dobjon össze neki valami pofás
kis koporsót és a foci pályát eltemethetjük. – „vígasztalt” Vivi. (Alliteráció
:D - Kukorka) Már ha ezt vigasztalásnak lehet nevezni.
- Ez jó volt! – röhögött fel Nick. –
Bírlak téged! Te vagy az új csaj nem, Sissy igaz?
- Vivi. – javította ki a lány.
Épp akkor meghallottuk a kellemes
csengőszót. Már csak ez hiányzott nekem. Kiléptem a wc-ből és egyből Carterrel
futottam össze.
„Veled meg mi történt? ” – állt a
tábláján.
- Beleejtettem a mobilom a wc-be. –
vontam vállat. Vadul cikázott a keze a papíron.
„Megtalálom a mobilod, hozzászólás
nélkül visszaadom, még muffint is adok mellé, ami miatt még mindig csokis a
szád, te pedig egy 5 perc múlva sikeresen beleejted a fiúk undorító budijába.
Gratulálok Jev Townsond! Ezért Nobel járt neked.”
- Ne gúnyolódj! – húztam össze a
szemem.
„Én? Soha.” – mutatta fel a füzetét
egy felettébb „kedves” mosoly kíséretében. A nyelvemet nyújtottam rá, mire
megint írni kezdett valamit.
„Na, gyere te szerencsétlen, már
csak 1 órát kell kibírnod és kisírhatod magad a telefonod miatt.” – mentségére
szóljon próbálta visszafojtani a röhögését. Bár úgyse hallatszott volna.
Én viszont elmosolyodtam ezen, és
átkaroltam. – Majd sírhatok a te válladon? – vontam fel a szemöldököm.
„1. Szerinted hagynám, hogy
összekönnyezd a felsőm? 2. VIDD A KÖZELEMBŐL A WC-S TELEFONOD MOST! ” – majd
egy laza mozdulattal lelökte a kezem az eddigi helyéről. A terem felé indult.
Öcsém ez a lány olyan gyors, hogy lehetetlen utolérni. Mire én a terembe értem
addigra már készen volt, kezében a táskámmal együtt.
- Jaj kösz Carter! Igazán jól esne
ha hoznád! – próbáltam minél jobban utánozni Kelley hangját, amikor azt akarja,
hogy hozzam a cuccát. Kelley is épp akkor jelent meg, amikor Carter hozzám
vágta a táskámat. Erre jól kiröhögött, majd a tesi öltözőbe ment. Vivi és Nick
együtt jöttek be.
A lány épp vette fel a táskáját a
padja mellől, amikor barátnője mögüle ráugrott és mindketten elterültek a
földön. Vivi csak fájdalmasan legurította a lányt a hátáról.
- Azonnal beszélnünk kell odakint! –
rángatta meg Kirah a vállát. – Most!
- Mi? Miért? – értetlenkedett a
lány.
- Az mindegy a lényeg hogy MOST
AZONNAL! – lassan már üvöltötte Kirah. A magabiztos lány a szemem előtt
változott át egy lánnyá, aki félt valamitől. Valamitől, ami nagyon
megrémisztette. Olyan gyorsan vette el a táskáját, hogy szinte alig láttam,
majd felrángatta Vivit és kirohant vele a teremből. Nick és én kinéztünk az
ajtón, de sehol se láttuk a folyosón őket.
*Már nem a rész*
Ui.: Szar lett elismerem...
Ui2.: Kellemes ünnepeket mindenkinek, és várom kommentben hogy ki mit szeretne kapni karácsonyra... Én könyveket... Rengeteget :D
<<41. rész
<<41. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése