Egy fél 40. rész - Amelia levele, zafírszem

Hello itt Ashley!
Gome minna-sama de baromi elfoglalt voltam az elmúlt hetekben és nem nagyon volt időm írni most is csak annyit tudtam írni hogy egy fél részként elfogadható legyen de nem akartalak tovább váratni benneteket mert ha annyira vártátok a részt mint szeretném hinni hogy vártátok akkor ennek is örülni fogtok. A jó hír hogy már csak két hét a suliból és így lassan a vizsgágnak is vége tehát ha minden igaz lassan lesz időm írogatni. Na de nem húzom tovább az időt itt egy fél 40. rész.

Ui.: Emberek!!! (Amúgy Kukorka vagyok), csak most tűnt fel hogy kinek a szülinapja van ma. Hihetetlen, hogy csak most vettem észre :DD Szóval csak annyi így utólag, hogy Conor ma BirthdayBoy XD. (Az adatbázist kukkeroltam, amikor feltűnt nekem, valaki jelezze, ha másnak is nem csak nekem.)



Carter:

Pár óra olvasgatás után azt kellett mondanom Conornak igaza volt és tényleg nagyon hasonlítok Jackre. Amelia leírása alapján ugyanis ő elég forrófejű volt, szeretett harcolni, érdekes humora volt és néha nem igazán tudta megtalálni a határt a bátorság és öngyilkos akciók között de…Mindig megvédte azokat akiket szeretett. Mindig odafigyelt a körülötte lévőkre ha azok el is utasították őt magát. Ebben nem igazán hasonlítottam rá. Én inkább azt az elvet vallottam hogyha a világ elutasít engem én is el fogom utasítani a világot. Az meg hogy megvédem a körülöttem lévőket? Nos, ez sem mindig volt igaz. A Védelmezőket nem azért képzik kicsi koruk óta hogy más segítségére szoruljanak. Ha mégis így lenne az azért van mert gyengék. A gyengéknek pedig nincs helye a küzdőtéren. Régen legalábbis biztosan ezt mondtam volna. Ma már…Rájöttem milyen érzés mikor szükséged van valakire.  Nem olyan jó. Mikor úgy érzed senki sem vagy ha nincs melletted valaki aki megvéd. Mikor úgy érzed saját magad nem vagy elég hogy elvégezz valamit. Vagy ahhoz hogy életben maradj.  Majdnem ugyan ez igaz az életben. Mikor szükséged van valakire szenvedsz és örülsz is. Szenvedsz mert nincs mindig veled, mert amikor egyedül vagy úgy érzed nem vagy egész. De örülsz mert tudod hogy fontos vagy valakinek.

Nem olyan régen még úgy mint Jack én is fekete-fehérben láttam a dolgokat. De nem abban a fajta fekete-fehérben mint a többi Őrző. Nekem megvolt a saját világszemléletem. Ha a parancsok amiket kaptam nem feleltek meg a saját nézőpontomnak akkor egyszerűen elutasítottam őket vagy nem úgy teljesítettem mint ahogy elvárták tőlem. Részben talán a makacsságom miatt vagy csak egyszerűen azért mert nem olyan neveltetést kaptam hogy ugorjak annak a 46 vaskalapos öregember minden szavára. Főleg hogy Conor is tagja annak a 46 vaskalapos öregembernek…Conorról beszélve, tényleg eléggé hasonlít Ameliára. És a leírtakból ítélve kiskorában elég anyás lehetett. Ki hitte volna hogy a bátyám ilyen volt fiatalon. A naplót olvasgatva rájöttem hogy Amelia nem volt egy lelkes író így a naplójában gyakran vannak 2 éves kihagyások is. 17 évesen kezdett el naplót írni és vagy 36 évesen halhatott meg. Még mindig képtelen voltam azt érezni hogy hiányoznak a szüleim de jó lett volna őket megismerni. Végigsimítottam a bőrkötéses könyv borítóján majd még egyszer végiglapoztam. Olyan jól esett azt olvasni hogy ők tényleg éltek. Mármint Amelia meg Jack. Gyakran úgy éreztem hogy ők ketten nem többek mint illúziók. Nem hallottam róluk, nem láttam róluk képet, nem ismertem őket és nem éreztem irántuk semmit. Most viszont Amelia írását olvasva rájöttem…hogy Conor kitől tanult írni. Olyan rondán írt mint a kettő hogy közel fél órámba telt elolvasni egy lapot. Hatalmas sóhajjal az órára néztem ( 23:32-t mutatott ) és meglepve tapasztaltam hogy kicsit sem vagyok álmos. Még egyszer végigpörgettem a lapokat és az utolsó oldalnál megállva jobban szemügyre vettem az írást. Mintha Conor írta volna de valahogy mégis másnak tűnt. Volt benne valami…finomság. És persze az idő nyomai is meglátszottak rajta amit Conor ha akart volna sem tudott volna imitálni. Ahogy óvatosan végighúzom a kezemet az égész nyomon a szemem megakad valamin. Alig észrevehető, ha a kezed végihúzod rajta sem tűnne fel de ott volt. Egy szakadás. De nem olyan szakadás mint amire gondoltok. A hátsó kemény borítón  volt egy apró rés. Ez még nem is lett volna olyan érdekes de ez a kis rész még csak nem is égett meg. Ami pedig szinte lehetetlen tekintve hogy a könyv felületén szétterjedő égésnyomok azt mutatják hogy a háta égett meg a legjobban. Ami pedig ebből kikövetkeztethető hogy valaki olyan anyaggal volna be a hátsó borítót hogy ne égjen el vagy ázzon át. Ami pedig azt jelenti hogy van alatta valami amit valaki nem akarta hogy megsérüljön. Gyorsan előhalásztam az ágyam alól egy vékony pengéjű tőrt amit belecsúsztattam a résbe és felbontottam. És ahogy gondoltam a kis fehér papír alatt volt 3 összehajtogatott, megsárgult és egyértelműen restaurált lap. Meg egy kevésbé 1000 évesnek kinéző levél is. A levéllel kezdtem az olvasást.

Drága Carter!

Ha ezt olvasod akkor valószínűleg én már nem élek. De akkor Conor kimentette a naplómat, ahogy kértem. Pedig biztosan nagyon aggódott és félt. Ezt pedig már sohasem leszek képes eléggé meghálálni neki, ezért kérlek téged hogy köszönd meg neki a nevemben is. Neki sosem meséltem az aggodalmaimról. De nem akartam hogy választania keljen. Választania a családja és az emberek jövője között. Mikor ezt írom Carter, te alig vagy két éves így ha beszélnék is neked erről nem érthetnéd meg és biztosan elfelejtenéd. Nem tudom hány éves lehetsz most mikor ezt olvasod, talán kilenc de lehet hogy már húsz is elmúltál. Én mégis sajnálom. Sajnálom hogy most mégis bele kell keverjelek. Hogyha ez a levél valaha eljutott hozzád Jack és én sem éltük túl azt amiről biztosan tudjuk hogy be fog következni. Ezért írok most le mindent neked, annak akiben lányomként legjobban megbízok, minden igazságot amire rájöttem. Kezdve…Scott Ciprianoval.

Biztos vagyok benne hogy hallottad már ezt a nevet bár a mi jelenünkben még nem találkoztatok. És abban is szinte biztos vagyok…hogy úgy tudod hogy egyke. Nem így van. Scott Ciprianonak van egy nővére, bár ennél többet nem igazán mondhatok róla. A Cipriano család nem hagyja őrizetlenül a titkait így én is csak annyit tudtam meg hogy Scott nagyjából egy idős veled, ezért gondolom hogy inkább rá hárul majd az a feladat hogy tőrbe csaljon. Remélem hamarabb megkapod ezt a levelet minthogy sikerülhetne nekik. Ha nem, nagyon sajnálom.  Ez az egyik főbb oka annak hogy most ez írom. A másik a prófécia. A prófécia amire mindenképp figyelmeztetnem kell. Nem tudom hallottad-e már Charlotte Lane és Jeveviel átkát így most leírom neked.

„Három csillag száll az égen, rubin, zafír s fekete

S a lány és fiú a szerelem lágy tüzében forr össze

Zafírszemű ősi démon lakozik rubinvörös szívében

S a zafírlelkű hajnalcsillag rubinvörös vérében

De a fekete csillag szíve békére akkor lel

Ha e kettő közül a zafírcsillag örök nyugalomra kel

Így ha halálának éjje eljön, választása nem marad!

A lány szíve: ez lesz majd a végső áldozat!”

Ez a vers rólad szól Carter. Rólad és egy fiúról akibe valószínűleg nem sokára szerelmes leszel. A zafírszem minden kétséget kizárólag a fiú szeme színére utal ezért hidd el, tudom ha a családunk gyengéje a kék szem ( Jacknek is kék szeme van ) de ha teheted kerüld el a kék szemű fiatalembereket. A többi része azt hiszem érthető.

Bízom benne hogy okosabb lány leszel mint a bátyád ezért is nem mondok most többet .Ahhoz már túl késő hogy Conornak elmondjam a dolgokat. Ma már megbántam hogy nem tettem korábban. Talán ha az elejétől kezdve elmondtam volna neki az egészet, nem bukottként kellene majd a szemetekbe néznem, a túlvilágon. Talán ezért írtam most le neked ezt az egészet. Sajnálom Carter, cserbenhagytunk titeket. És épp ezért, soha nem kell megbocsátanod nekem. Nem számít majd hogy kivé válsz vagy mit teszel…Mi mindig, szeretni fogunk titeket.

                                                                                                                                Amelia

U.I.: A három mellékelt lap Charlotte Lane naplójából származna. Hogy megértsd az egészet el kéne olvasnod őket.

Mire észbe kaptam valami meleg és nedves szántott végig az arcomon. Az első gondolatom az volt hogy vér, de rögtön utána rájöttem hogy ennek semmi értelme nem lenne. Egy könnycsepp volt az. De ez sem tűnt sokkal valószínűbbnek. Én nem szoktam sírni. Egyáltalán nem szoktam. Egy zavart mozdulattal lesöpörtem a kósza könnycseppet az arcomról vettem egy mély lélegzetet és igyekeztem rendezni a bennem dúló vihart. Hallottam már ezt a verset. Nem sokkal ezelőtt Scott mondta el nekem az a mondat kíséretében hogy „nem én okozom majd a halálod”. Tehát nem hazudott. DE ha nem hazudott akkor az életem veszélyben van. Vagy én halok meg vagy mindenki. Számomra egyértelműnek tűnt kinek kell túlélnie. Na meg igen, a zafírszem. Azt hiszem senkit sem kell emlékeztetnem arra mégis melyik srácnak van ragyogó kék szeme. Anyám nekem szánt levelét olvasva rájöttem mégis mennyit veszítettem a szüleim halálával. Igaz hogy Conor szeretett engem de egy szülő szeretetét ez nem helyettesíthette. Felnevelt engem és vigyázott rám amiért örökké hálás leszek neki, de mellette valahogy túl hamar kellett felnőnöm. Talán amiért neki is kellett, nem tudom de valahogy nem volt meg az a gyerekkorom ami Jack és Amelia mellett lehetett volna. És most csak egy percre ismét gyerek voltam, de ezúttal mellettem voltak a szüleim is. Aztán a következő pillanatban mikor kinyitottam a szememet ismét Carter Lane voltam. A komoly és megfontolt Carter Lane.  És ennek a Carter Lane-nek nem volt ideje azon merengeni mi lett volna ha…Mert ha jól értem amit a levél ír…már nincs sok hátra. ( I don’t have much to live :P  Nem tudom miért tetszik ez a mondat buti t does – Ashley ). Úgy hogy vettem még egy utolsó reszkető lélegzetet aztán a lapok után nyúltam. De mielőtt olvasni kezdhettem volna meghallottam ahogy csapódik a bejárati ajtó én pedig tudtam hogy Conor ért vissza. Nem tudom miért, inkább reflex volt mintsem tudatos mozdulat de megragadtam a napló bejegyzéseket és egy gyors mozdulattal a párnám alá söpörtem őket. Majd elhasaltam az ágyon, véletlenszerűen kinyitottam Amelia naplóját és úgy tettem mintha még mindig azt olvasgatnám. Rá nem sokkal nyílt az ajtóm és valóban Conor lépett be rajta.

 - Még mindig nem alszol? – nézett rám aggódva  ahogy besétált a szobámba és leült mellém az ágyra. Én becsuktam a könyvet és feltérdelve a jegyzetemért nyúltam majd írni kezdtem.

Nem, nem vagyok álmos. Amúgy, beszéltél Allyvel?

 - Ki mondta hogy Allynél voltam? – nézett rám Conor összeráncolt szemöldökkel amit csak egy amolyan ténylegennyirehülyéneknézel fejjel díjaztam. Erre Conor teátrálisan felsóhajtott és unottan nézett rám.

- Igen, beszéltem. – mondta végül.

Rád csapta az ajtót? – írtam a kis táblámra mert ez valahogy jobban érdekel minthogy miről beszéltek vagy hogy mit mondott Ally.

 - Igen, rám. – mondta halvány mosollyal az ajkán. Erre megint firkálni kezdtem.

Megérdemelted!

 - Na jó húgi, mond te mégis kinek az oldalán állsz? – nevetett fel és összeborzolta a hajamat. Én is nevettem bár ő ezt nyílván nem hallotta. Azért jó lett volna ha úgy nevethetek ahogy akartam. Ha beszélgethetek Conorral de…jó volt ez így is. Most valahogy közelebb éreztem magamhoz mint mikor tudtam beszélni. Végül Conor nyomott egy puszit a homlokomra majd a fülembe mormolta hogy menjek lefeküdni és kivonult. Dehogy megyek még lefeküdni. Még csak most jön az izgalmas része.- gondoltam ahogy megint előhalásztam a lapokat a párnám alól és olvasni kezdtem.

<<39. rész

40. rész(part2)>>