49. rész - Katie...

Nincs nagyon hozzá fűzni valóm. :) - Kukorka (Ui: február 8.-án elértük a 10000 oldal megjelenítést :) ) 

Jev:

- Fogalmam sincs hogy fogom ebből kimagyarázni! – dőlt hátra anya a kanapén. Szőke haját felfogta, de pár tincse keretezte az arcát, amit idegesen csavargatott.

- Nyugi Clare! – mellette ült Ally, aki nem régiben jött vissza valahonnan. – Túl sokat idegeskedsz! – kicsattantam akkor az örömtől (igaz Carter ejtette a szombati program ötletét, de nem baj). Mégis összeszorult a szívem amikor így láttam.

Arra emlékeztetett, amikor apa elment. Kelley még egy 1 sem volt, de én már majdnem 2, tudtam hogy valami nincs rendjén. Anya egy teljes hónapig sírt… Minden éjjel… Amikor Allyék eljöttek hozzánk, a 7 éves Allyre bíztak minket, míg anyám ugyanilyen arccal bizonygatta nővérének, hogy apánknak volt valami oka, amiért elhagyott. De inkább magát próbálta, mint Sophiet.

- Ismerem őket, és egyből őt veszik majd elő gyanúsítottnak! – mondogatta anya. – Nekik is odajárnak a gyerekeik tudják hogy volt pár elég durva „csínye”. Milyen fényt vetne ez ránk, hogy esetleg fel akarta gyújtani a kémia termet? Ráadásul ennek is most kellett történnie! Pont most! – az arcát dörzsölgette.

- Csak nem gondolod, hogy tényleg ő lett volna? – vonta fel szemöldökét Ally hitetlenkedve.

- Persze hogy nem! – csattant fel anya. – De Bill ki fog pécézni magának emiatt és addig nem száll le rólam, míg nem adom fel az egészet. – hát persze, hogy megint Bill. Bill Reed volt az aktuális polgármester, amióta itt élünk. Emily nagybátyja, szerencsére a fia Allyvel egy idős, vagy fiatalabb, és valahol Coloradóban tanul egyetemen. Emily nagyképű volt, és az ifjabb Bill is ilyen volt, mintha ő lett volna Emily bátyja.

És hát ő és a családja alaposan kipécézte magának anyámat. Amikor apa elment és ugye rengetegszer jártunk és jött is hozzánk a rendőrség, és persze Bill is beugrott hozzánk mintha részvétet nyilvánítana. Akkor kezdődött a harc közte és anyám között.

Anyámnak tényleg nagyon nyugodt és kedves természete van (ha Allyék családját vesszük figyelembe róluk ez már nem mondható el… valamilyen szinten rólunk sem). De ahogy Bill beállított azt már nem bírta ki. Fogalma sem volt mi történt apával és úgy jött el hozzánk mintha meghalt volna. Anya ezen kiakadt és beszólt neki mérgében. Bill pedig ezt vágta hozzá: Velem ne feleselj te kölyök! Örülj, hogy kihordtad a kölkeidet és még barbiekkal is volt időd játszani! Akkor is ugyanúgy itt lapultam. A lépcső közepén ücsörögtem hátamat az egyik falnak vetettem és lábamat felhúzva hallgattam.

Valahányszor történt valami velünk Bill eljött és beszólt. Vagy a Tanácson tette meg. Ha a felesége nem kedvelné anyát, most nem lenne ő a Tanács elnöke. Igaz szerintem azért vette rá a neje Billt, hogy léptesse elő, mert meg tudta hogy Bill megcsalja. Bill mindent anyám orra alá dörgölt, amióta csak élünk. Fáj neki, de tartja magát és próbál sokkal jobb lenni, mint előző nap. Ő mondta nekem.

Most viszont más miatt idegeskedett Bill miatt. A decemberi alapítói bál délelőttjén hirdették volna ki az új polgármestert, és az ő tiszteletére lett volna a parti. Eddig mindig biztos volt, hogy Bill lesz a polgármester, mert senki sem jelentkezett. Kivéve idén. Mert idén anyám neve felkerült Bill Reed neve mellé.

Carter:

- Látni a parkettában az útvonalad! – jegyeztem meg, közben lapoztam egyet a könyvben, amit épp olvastam. Conor még mindig a telefonján beszélt. Először azt hiszem egy tanácstaggal beszélgetett, utána pedig az egyik adatbázis szerkesztő is odajutott a telefonhoz, akit lecseszett azzal, hogy igazán pontosíthatnának az infókon, amik meg vannak adva. Aztán valaki teljesen más telefonált közben és mogorván, ám káromkodások nélkül veszekedett vele is. És mind eközben fel-alá járkált egy másfél méteres vonalon.

Idegesen letette a telefont, majd világos barna hajába túrt.

- Hány levél nyugtatót szedjek elő, mielőtt megölöd a legközelebbi élő sejtet is? – fel sem pillantottam az olvasásból. Hozzá szoktam hogy úgy 2 havonta teljesen kiborul, mert nélküle a feje tetejére áll a Védelmezők Tanácsa. Nem szó szerint, bár amikor kicsi voltam mindig úgy képzeltem, hogy tényleg fejen áll vagy 12 ember, mert nincs ott.

- Holnap reggel látogatást teszünk az igazgatóiba! – morogta. A konyhába ment és kitöltött magának egy adag kátrány-kávét a poharába és azt itta.

- Intőt kaptam? – kérdeztem.

- Nem.

- Ó csak nem dicséretet? – tettettem lepődöttséget.

- Kihallgatnak. – beraktam a könyvjelzőt a könyvbe és összecsuktam. Felé fordultam. – Az igazgató úgy fogalmazta meg, hogy pár kérdést szeretne feltenni, egy vagy kettő rendőrtiszt jelenlétében. Szóval kihallgatnak. – majd bögréjébe motyogta. – Azon se lepődnék meg ha papírt és tollat adnának, hogy egyből írd le a vallomásod.

- Várj! Többes számot mondtál… - kezdtem, de befejezte a mondatom.

- Amúgy is mentem volna veled, de engem is kért, hogy menjek be.

***

A kocsiban ültünk. Conorral már vagy ezerszer átvettük a tervet, hogy mit mondunk majd. Az igazgató elkért első óráról, hogy meg tudjuk beszélni a történteket. Tömören kivallassanak engem és a bátyámat arról, hogy mi történt pénteken.

Kifújva a levegőmet kiszálltam a kocsiból, ahogy Conor is. És megkaptam azokat a pillantásokat. Ugyanazok a pillantások, amiket már több ezerszer megkaptam, csak más iskolákban, más városokban, más országokban, más kontinenseken.

És ne hagyjuk ki azt az apró tényt, hogy a lányok kisebb harmada szerintem már rajongói klubbot indított Conornak, amilyen nyálcsorgatással néztek rá.

Az igazgatóiban már ült valaki. Jev ült a diri fekete bőrszékében vele szemben. Az ablak mellett, pedig két rendőr állt az egyik egy jegyzet füzetet tartott a kezében, és egy diktafon is ki volt téve az asztalra.

- Szia! – köszönt. Szemében láttam azt a különös csillogást, de láttam ugyanannyira meg van lepődve rajtam, mint én ő rajta.

- Szia! – köszöntem halkan.

- Szervusz Carter! Foglalj csak helyet! – mondta kedves mosollyal a diri. Levettem a vállamról új válltáskámat és leültem a Jev melletti székre. Conor az igazgatóhoz lépett és kezet fogtak. – Örülök, hogy újra találkozhatunk Mr. Lane! Úgy hallottam a húga kiemelkedően jeleskedik spanyol nyelvből! – éreztem ahogy Conor a pillantásával azt sugallja. És minden másból is! Félmosolyra húztam a számat. – Bemutatom Wilson és Edwards nyomozókat! A nyomozással kapcsolatban vannak itt, hogy feltegyenek pár kérdést. – Conor a két tagra nézett. Mindkettőnek merev tartása és szinte dühös pillantása volt. Összehúzott szemmel végignézett rajtuk, majd az igazgató invitálására leült mellém a kikészített székre. De Jev mellett még volt egy üres. Kire várhattunk még?

Kinyílt az ajtó. – Bocsánat a késedelemért! – hátra fordultam és Alison vörös hajára ugrott először a szemem. Hátán egy bőrhátizsák volt, ami nagyon tetszett nekem. Megkerült minket, szeme egy másodperc töredékre Conorra ugrott és Conor is épp akkor nézett rá. – Hé Johnny! – bokszolt játékosan a diri vállába. – Mizujs, hogy vannak a srácok rég láttam őket. Úgy tudom a kis Georgey most kezdte az első osztályt! – van olyan akit ez nem ismer? Ez kezd gyanús lenni nekem.

- Én is örülök, hogy látlak Ally! – mosolygott kínosan a férfi. – De nem épp ez a legalkalmasabb időpont!

Alison a homlokához kapott. – Ja tényleg! – tekintete a tisztekre siklott, majd ránk. Végül ledobta táskáját a földre és lehuppant Jev mellé! – A „kínvallatás”! – kapart idéző jelet a levegőbe.  Conornak megrándult a szája sarka.

- Szóval… - lépett előre az egyik. – Én vagyok Wilson nyomozó! Szeretnék feltenni pár kérdést nektek a pénteki tűzesetről kapcsolatban. Láttátok ki gyújtotta fel? –Jevvel egyszerre megráztuk a fejünket. – Esetleg van valami tippetek? – de még mennyire. De válaszul megint nemet intettünk. – Esetleg szavakkal is elmondanátok, hogy rögzíteni tudjuk? – vonta fel egyik szemöldökét.

- Nem láttuk és nem tudjuk ki gyújtotta fel a labort. – válaszoltam.

- Mi ez a többes szám? – mért végig gyanakodva.

- Ha ugyanaz a véleményem miért ismételjem meg? – kérdezte Jev.

- Úgy hallottam ti nem igazán kedvelitek egymást? – kezdett járkálni a szobában. – Azt mesélték nekem, hogy egyszer te Carter még ki is lökted Jevet az ablakon. Nem találjátok kicsit furcsának, hogy egy kémia labor hirtelen felgyullad és te bent maradsz… - mutatott rám, majd Jevre. – te pedig kihozod!

Conor megmerevedett, ahogy Jev is. Jev ajkára félig gunyoros, félig dühös mosoly került. – Ha ön szerint jobb lett volna bent hagynom egy osztálytársamat a tűzben, csak azért mert nem kedvel akkor mondja ki nyíltan! – barátnő! Barátnő! Ez visszhangzott a fejemben.

- Carter te pedig nem rég egy hete kerültél elő, miután eltűntél az erdőben. Hol voltál? – szegezte nekem következő kérdését.

- Most a pénteki tűzesetről beszélgetünk, vagy arról, hogy a húgom majdnem 2 hétre eltűnt az erdőben? – emelte tekintetét a tagra Conor, Wilson állta a pillantását. – Mert számomra egy picit nem világos, de lehet én vagyok maradi.

Össze akart zavarni. Direkt keresztkérdéseket tett fel, mintha tudta volna hogy előre elkészített válaszokkal készülünk. – Nem emlékszem! – válaszoltam meg a kérdését. Nem fogom hagyni, hogy a hazudozásom tökéletességét egy nyomozó lerombolja. Nem hiába gyakoroltam annyit. – Esetpecifikus amnéziám volt. Foga…

Félbeszakított. – Hát nem érdekes?! Nem emlékszel semmire és éppen, hogy visszakerültél a családodhoz és a barátaidhoz, most megint majdnem halál közeli élményben volt részed. Nem tűnsz igazán szerencsésnek! – az én szerencsétlenségemet Scott-nak hívják. Ha már nevén nevezzük a dolgokat. – Nekem csak az a legfurcsább, hogy mind ez egy milyen kisvárosban történik!

- Én megint elvesztettem a fonalat onnan, hogy elmesélik mi történt pénteken! – mondta összeráncolt homlokkal és lebiggyesztett ajkakkal Alison.

Dühösen mordult Wilson nyomozó. – Így nem tudom végezni a munkám, ha az a kettő megzavar! –mutatott a bátyámra és Alisonra.  – Kérem távozzanak és várakozzanak kint, amíg én beszélek a gyerekekkel!

- Nem! – válaszolta nemes egyszerűséggel Conor.

- Akadályozni szeretné a nyomozást?

- Nem fogom hagyni, hogy a jelenlétem nélkül vallassa ki a húgom! – Wilson szemében harag gyúlt.

- Távozzon! – Ally keresztbe tett lábakkal egyensúlyozott széke két hátsó lábán, amikor csattanva a földre helyezte a széket.

- Ne higgye hogy csak úgy kidobhat minket innen, mert éppen zavarja a szemét a csinos kis pofikánk! – nézett fel negédesen mosolyogva a lány. – Egyik ön által vádolt gyermek sem múlt el 18 éves, ami nemzetközi törvényként kimondja, hogy kihallgatni gyereket egyedül, akkor ha a szülő illetve gondviselő nincs jelen nem köteles, ha szülő illetve gondviselő nem egyezik bele.

- Mégis kinek képzeli magát? – sziszegte Wilson. Egész tartása megremegett.

- Mint a mellékelt ábra mutatja Alison Montgomerynek! – majd a hajára mutatott. – Lehet hogy vörös vagyok és egy óvodás gyereknek hisz amióta csak beléptem a terembe, de anyám jogot tanult és tudomásom szerint még most is a New York-i ügyész! Tudom mit beszélek és mivel sem én sem Conor Lane nem hagyja el ezt a termet a kölykök nélkül, így el kell fogadni pici szívem ezt a helyzetet.

Conor szája, már határozottan mosolyra görbült, és ugyanígy figyelt a haragos Wilsonra, aki Allynek támadt.

- Maga nem is az anyja, szóval nem tudom mit keres itt, vagy hogy kicsoda maga, de távoznia kell!

- Az unokatestvére vagyok! – dőlt nyugodtan hátra. – És ha jól emlékszem 1 hónap múlva lesz 4 éve, hogy 21 lettem. Vérszerinti rokon vagyok ráadásul, és itt lakok! – majd elmosolyodott. – Ja és vegyen vissza egy kicsit az arcából, mert nem szeretne igazán tükörbe nézni miután feldühített.

Wilson mondani akart valamit, de annyira megsértődött hogy kiviharzott a teremből. A diri megköszörülte a torkát, hogy megtörje a kínos csendet. Megkérdezett minket, hogy láttuk-e hogy tört ki a tűz, és hogy meséljük el mi történt. Felváltva elmeséltük, majd megköszönve nekünk elbocsátott minket.

- Remélem a ma délutáni szülői értekezletre mindketten el tudnak jönni. – intézte a szavait Conorhoz és Allyhez. A másik nyomozó Edwards, már elment a diktafonjával és a jegyzettömbjével együtt. – Próbáljuk megnyugtatni a szülőket amennyire lehet és jó lenne, ha önök is eljönnének! Főleg hogy mi történt a gyerekekkel.

- Persze, eljövök! – válaszolta röviden Conor. Az ajtóban álltunk Jevvel. Ő engem várt, én pedig Conort.

- Ally? – fordult a diri a lány felé. Olyan furcsa volt, hogy Conort magázza, de őt tegezni. – Megválaszolva a korábbi kérdésed igen jól vannak a srácok és igen George most kezdte a sulit, de már csak a délutáni sütiért szereti. – rázta meg a fejét nevetve. – Nem akarlak feltartani, látom Jev vár. – bocsátotta el őt is.

- Nagyon örültem, hogy találkoztunk és üdvözlöm a fiúkat! – köszönt el Alison. Már az ajtón kívül álltunk, de Ally még visszafordult a diri szólítására.

- Hogy halad Clare? – kérdezte azt hiszem Jev anyjára utalva valamivel.

- Ha az idegenek nem épp most választják meg az alkalmat, hogy leigázzanak minket, akkor minden esélye meg van arra, hogy nyerjen. – büszke mosoly volt az arcán.

- Mindenki azt szeretné ha ő nyerne. – mosolygott kedvesen a diri.

- Remélem. – suttogta Ally.

Conor:

Elköszöntem Cartertől, picit nyugodtabban hagyhattam ott, mert úgy hallottam Scott nincs iskolában. Legalábbis a többiek a folyosón pusmogták.

Gyanúsan feltűnt, hogy Jev a húgomat várja. Picivel távolabb támasztotta tőlünk a falat és minket nézett, legalábbis őt. Ally egy percre elvonta a figyelmét, amíg elköszönt és vállára véve táskáját elindult a folyosón. Mosolyogva konstatáltam, hogy még mindig meg van a karácsonyi ajándékom.

Nem kellett sietnem, hogy beérjem.

- Mivel halad Clare? – kérdeztem, valami témát keresve.

- Semmi különös. – vont vállat. – Sikerült nem lebuknotok szombaton?

- Honnan… - félbeszakított.

- Ellentétben a többi emberrel, én észrevettelek titeket. – felelte. – Tudom hol kell keresnem.

- Valóban? – vontam fel a szemöldököm.

- Valóban. – bólintott. – Még mindig magáznak? – pillantott fel.

- Ja, a harmincasok átka! – mosolyodtam el. – Te itt mindenkit ismersz? – mosolyra húzta a száját.

- Amikor először voltam itt Clare gyerek mutogatóba vitt. Tudod olyan, hogy elviszed valahova a kölköket csak hogy mutogasd őket! – mesélte és válaszul biccentettem. Összeráncolt homlokkal nézett rám. – Le merem fogadni, hogy a te szüleid is vittek téged mutogatni.

Hanyagul vállat vontam. – Apám örült annak, ha őt nem bámulják meg, nem hogy még engem mutogatni! – bólintott.

- Ez van ha valaki Lane-nek születik. Jóképű, bátor és hihetetlen a hírneve! – hatalmas vigyorral az arcomon, felvontam a szemöldököm ismét.

- Megismételnéd? Nem hiszem, hogy jól hallottam volna. – csípősen visszaszólt.

- Mint látod, az okos ezért nincs köztük.

Jev:

- Lekoptattál. – mondtam Carternek, ahogy odaért hozzám.

- Mondtam, hogy dolgom volt. – vont vállat. – Vasárnap meg tanultam.

- Mire? – pislogtam rá nagyokat. – Ha jól emlékszem szín ötös vagy mindenből! Nekem kellett volna tanulnom, nem neked!

- És tanultál? – nevetett fel, majd témát váltott. – Úgy tűnik nagyon kiakaszthattuk azt a rendőrt!

- Nem, a bátyád és a kuzinom akasztotta ki a rendőrt. – javítottam ki. Megforgatta barna szemeit, mire átkaroltam és odahúztam magamhoz. – Ne forgasd nekem a szemeidet! – felvonta szemöldökét.

- Különben mi lesz? – elmosolyodtam. Értetlenül bámult rám, mire csak még jobban mosolyogni támadt kedvem. Odahajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára.

Amikor megláttam arcát röhögnöm kellett. Kikerekedett szemekkel bámult, még száját is eltátotta. – Ne nézz így rám! – minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam a röhögőgörcsömet. – Ezt azért kaptad, mert leráztál szombaton, és vasárnap is!

Carter:

Jev olyan volt mint mindig. Teljesen másra számítottam tőle. Azt a hittem, hogy a rajongó tábora szünetben megjelenik meglincselni, de semmi sem történt. Minden normális volt. Kivételes alkalomként mivel Scott nem volt jelen az épületben, ami egy kis megnyugvást adott nekem.

Mondhatni ugyanúgy telt a nap, mint az eddigi összes. Mindenki ugyanúgy viselkedett, ahogy kellett nekik.

- Jó volt a spanyol? – kérdezte Jev. A falat támasztott, kapucniját felhúzta (isten tudja miért) és kék szemeivel engem nézett. Az a furcsa érzés a hasamban újra feléledt.

- Aha. – válaszoltam. – És a francia? Kiakasztottad a tanárt?

Elmosolyodott. – Ma nem, de meg van sértődve rám. – vállat vont. – Ezt várod el tőlem? Hogy akasszam ki a tanárt? – megforgattam a szemeimet, de eszembe jutott ahogy reggel megpuszilt. Amúgy meg nem azon voltam meglepődve, hogy megpuszilt, hanem ahogy rám nézett. Semmi gyanúja nem volt, hogy a bátyám miért akasztotta ki a nyomozót, és arról sem, hogy mit csináltam szombaton.

- Nem te lennél, ha nem akadna ki nap mint nap egy tanár. – mosolyogtam rá.

- Ott a pont. Mehetünk? – lökte el magától a faltól. Bólintottam, mellém lépett kezeit, pedig zsebeibe dugta. Felpillantottam rá, de kapucnija félig eltakarta az arcát.

- A húgod nem jön? – kérdeztem. Istenem ennél kínosabb csend még senki között nem volt, mint köztünk.

- Edzése van. – válaszolta. – Tudod ugrándoznak, míg a focicsapat elcsúszik a saját nyálukban. Nekik ez az edzés.

- Látom nem rajongasz a fociért. – ilyenkor jön rá az ember, hogy szinte semmit nem tud a másikról. És pont nekünk kell összejönni, akik semmit se tudnak a másikról. Hova tart a világ… Még a végén kiderül, hogy Conor tényleg meleg én pedig összehallucinálom azt hogy hetero. Bár reménykedem abban, hogy nem az. Mondjuk ha az lenne, nem lenne vele semmi bajom, csak fura lenne. Mindkettőnk számára.

Annyira elgondolkoztam azon, hogy a bátyám most meleg-e vagy sem, hogy Jev rázott vissza. – Föld hívja Cartert! – rám mosolygott. – Élsz még?

- Nem, képzeld meghaltam! – majd végig mutattam magamon. – Mint a mellékelt ábra mutatja.

- Én kérek bocsánatot, hogy elbambultál! – égnek emelte a tekintetét. Karjait keresztbe fonta maga előtt.

- Igen, a te hibád volt! – én is keresztbe fontam a karomat és úgy néztem fel rá.

- Az enyém? – hüledezett. – Már miért lenne az én hibám?

- Csak. – vontam vállat. Most visszakapja a reggelit.

- Konkrétabb ok? – vonta fel szemöldökét. Gondolkoztam, ő pedig várakozóan tekintett rám. Istenem be kéne tiltani, hogy valaki ilyen szemekkel legyen megáldva! Várj… mi? Valaki pofozzon fel mi van velem?

- Se… - ...mmi esélyem se volt válaszolni. Mert derekamat megragadva húzott magához. Fejét lehajtotta hozzám és ajkait az enyémekre tapasztotta. Akaratlanul is lehunytam a szemem és élveztem ajkainak puhaságát. Kizártam mindent a fejemből, csak mi voltunk ott. Csak mi ketten. Nagy szomorúságomra, mikor már levegőhiányban szenvedtünk, elváltunk.

- Szóval? – vonta fel szemöldökét Jev. Arcán önelégült mosoly ült és szeme most vakító kéken ragyogott. Hirtelen minden kiment a fejemből, amit mondani akartam. Ó, hogy…

- Csesződj meg, elfelejtettem! – csaptam a vállára. Hátravetett fejjel nevetni kezdett. Oldalra pillantottam, a folyosón állók tátott szájjal bámultak minket, míg Jev kellemesen nevetgélt.

Sőt nem is ránk, hanem inkább csak rám. Szemmel ölni nagy biznisz lehet, én már csak tudom. Néhányan szerintem agyban el is ájultak nem is egyszer. Mások pedig próbálták visszarázni őket, és visszafogni azokat akik fejben meg is murdeltek.

Jev kezét a hátamra tette és elfordított, majd tolva maga mellett ment ki az épületből. – Ne haragudj! – mondta ahogy kiértünk az ajtón.

- Miért? – ráncoltam a homlokom. Félre vont, hogy ne legyünk a diákok látókörében.

Ahogy bele túrt a hajába leesett a fejéről a kapucni. Lehajtotta a fejét. – Nem akartam, hogy úgy nézzenek rád, mint a véres rongyra. De mindig ez van! – hát igen valakinek ilyenek a problémái, bár meg tudom érteni. A hírnév kikészít, főleg tinédzserként. Lásd Conor és az én példám.

- Semmi baj. – próbáltam megnyugtatni. Egy percre felpillantott. – Hozzá szoktam! – csúszott ki a számon.

- Hozzá szoktál? – kérdezett vissza. Leeresztett kezeit és előre lépett felém egyet. – Hogy érted ezt?

Elgondolkoztam, hogy elmondjam-e neki vagy se. De utána jöttem rá, hogy ennek semmi köze a védelmező léthez. Ezen nem volt mit titkolnom. Még sem akartam nagyon elmondani neki.

Vállat vontam. – Kiskorom óta én vagyok az új diák. És eddig bárhova mentem nem igazán kedvelhették az új kölyköket.

- Mi kedvelünk téged! – vágta rá Jev. Elmosolyodtam, a kis naiv.

- Nem úgy néz ki. – megrázta a fejét.

- Bárki aki a közelemben van utálják a többiek és legszívesebben megfojtanák, mert irigyek. - #világelsőproblémák – De az osztály kedvel téged. Soha nem volt még ennyi élet a suliban, amióta idejöttél. – ha tudnád az igazságot örülnél, ha visszakapnád az unalmas életed. – Pontosan ezért kedvellek, mert más vagy.

- Várjunk csak! – emeltem fel a kezem. -  Nem hiszem, hogy annyira analfabéta lennék kapcsolatok terén, de tudomásom szerint nem akkor vallanak az emberek, amikor alig 3 napja jöttek össze.

- Há! – mosolyodott el gunyorosan. – Beismered, hogy együtt járunk! Ez már haladás. – megforgattam a szemem.

- Te voltál beszari, hogy megkérj! – összehúzta kék szemeit, de mosolya nem hervadt le.

- Touché! – rezgett egyet a telefonom a zsebemben. Elővettem és megnéztem az SMS-em.

Conortól jött. Kijönnétek Jevvel a takarásból, nem vagytok szem előtt. Köszi húgi! – felsóhajtottam. Nem fog tetszeni a hazaút a kocsiban.

- Nekem mennem kell! – mutattam fel a telefonom indoknak. – Szia! – megragadta megint a derekamat és magához húzott. – Ezt élvezed mi? – fél szemöldökömet felvonva néztem rá.

- Határozottan. – homlokát enyémnek döntötte, kék szemeivel engem fürkészett míg el nem kapta a pillantásom.

Hozzám hajolt és megcsókolt, kezemet nyaka köré fontam és közelebb húztam magamhoz. Igyekeztem kihasználni minden szabad tízedmásodpercemet, amíg nem szakít meg senki, vagy épp nem fenyeget halálos veszély (nevén nevezve Scott).

- Oké most már mehetsz! – mondta, amikor elszakadtunk egymástól. Felnevettem.

- Köszönöm, hogy megengeded nekem! – ártatlan mosollyal vállat vont.

Mielőtt elengedett volna még bejelentette. – Hétvégén csinálni fogunk valamit! – majd gyorsan hozzá tette. – És nem rázhatsz le! Még ha E.T. telefonál akkor sem!

- És ha haza akar menni?

- Akkor vár hétfőig. – kacsintott rám. Elengedett és intett egyet. – Szia!

- Szia!

- Akarom tudni miért vigyorogsz ennyire? – támadott le Conor ahogy beszálltam a kocsiba. Megráztam a fejem.

***

- Nekem miért kell eljönnöm?

- Mert nem akarlak otthon hagyni! – válaszolta. – Ha meg nem hoztalak volna az a bajod!

- Jogos. – szálltam ki a kocsiból. Amikor Conor közölte velem, hogy már pedig elmegyek vele a szülőire nem tudtam mire gondolt. Bár abban biztos voltam hogy most betojt mert még soha egy szülőin sem volt. Ahogy szétnéztem mások is hozták a gyerekeiket. Amikor beléptünk mindenki felénk fordult. Éljen a hírnév még itt is!

Emily szülei nem álltak messze, ugyanolyan szőkék voltak akár a lányuk, aki most komor arccal fordított hátat mindenkinek. De mintha érezte volna, hogy őt figyelem kék szemeit rám emelte. Rémület volt a tekintetében, majd haraggá gyúlt és újra elfordult.

- Jev te nyomorék! – a hangzavar irányába fordultam. Távolabb Emilyéktől a Townsondokat pillantottam meg. Ally épp fojtogatta Jevet, miközben Kelley röhögött rajtuk. Majd Ally durcásan levette magát megint törökülésbe és telefonját kezdte nyomogatni.

- Ölj meg komolyan mondom! – vitatkozott vele Jev figyelmen kívül hagyva minket.

- Azt terveztem. – morogta a lány. – Argh rohadt csirke! Miért rohansz ki a rohadt kocsi elé?! – összevissza hadonászott kezében a mobiljával, majd egy pillanaton belül lenyugodott. Láttam a kidülledő ereket a fején, de összeszorított szájjal ült és próbált nem meggyilkolni valakit a közelben.

- Nem hiszem, hogy tudni akarjuk mi baja van! – jegyezte meg Conor. Vak hiba volt.

Ally kinyitotta a szemeit, és idegesen meredt Conorra. – Talán valami bajod van Lane? – lelki szemeim előtt megjelentek a lángok és a démoni jelek. Igazi animébe illő pillantás volt.

- Miért várakozik mindenki? – fordultam a Townsondok felé. – Úgy tudtam 5-kor kezdődik! – és tudomásom szerint már elmúlt 5 óra.

- Nem tudjuk. –vont vállat Kelley. – Valaki van az igazgató irodájában és addig kell várni, míg nem végez.

Jev mellé léptem és én is neki dőltem a falnak. – Szia! – suttogtam.

- Szia! – mosolygott rám.

5 percig vártunk, majd szabadkozva kijött a diri az irodájából és bevezetett minket az előadó terembe ami majdnem elég volt, hogy ennyi embert befogadjon. Felvázolta a helyzetet a szülőknek hogy mi történt. És valahogy az is szóba került, hogy nem is véletlen baleset volt. Erre mindenki zúgolódni kezdett, ránéztem Conorra. Semmi jelét nem mutatta, hogy tudna bármiről is. Pedig mi tudtunk. Tudtuk hogy egy démon volt az, és hogy Scott  uszította rám. Elhablatyolta, hogy a kémia labort lezárták míg tart a nyomozás, és utána pedig felújításra kerül és addig is elmaradnak az óráink mert a tanár lelki okok miatt szabadságot kért.

Amikor bejelentette hogy vége van, odaözönlöttek hozzá a szülők, hogy kérdőre vonják vagy valamit kérdezzenek tőle. Ally és Conor utat tört magának a tömegen, mi pedig követtük őket.

- Még a végén antropofóbiám is lesz. – morogta maga elé Ally.

- Miért milyen fóbiád van még? – fordult felé Conor fel vont szemöldökkel.

- Nomofóbia. – felelte. Conor arcát látva muszáj volt megszólalnom.

- Nomofóbia: félelem a mobil hiányának érzésétől. – Conor szemében láttam a megvilágosodást, Ally ajkán pedig fél mosoly jelent meg.

- Honnan tudsz ilyeneket? – hajolt oda Jev hozzám. Vállat vontam, valami csak úgy megmarad az emberben.

Conor és Ally ledermedtek előttünk, én pedig Conornak mentem. Tágra nyílt szemekkel bámultak valamire. Mintha kővé dermesztették volna őket. Kinéztem Conor karja mögül, és nekem is kikerekedtek a szemeim.

Scott állt előttük (Alisonnal szinte szemmagasságban), mögötte pedig egy magas lány. Olyan magas volt mint Conor, de iszonyatosan karcsú és csőfarmere és fekete blúza mindenét kiemelte. Az arca gyönyörű volt, amit szőke hullámos vállig érő haj keretezett. A szemei pedig. Rideg kék szemével végig mért minket, piros ajkaira gúnyos mosoly ült ki. Ismertem ezt a nézést, Scottnak pont ugyanilyen a tekintete néha.

- Ó, drága Conor! – csengő hangjával fordult a ledermedt bátyám felé. Mi ez valami boszorkánymester? Nem az nem lehet,  hisz a nyakában ott a pentagramma! De akkor ki a fene ez, és miért fagyott le rémülettel a bátyám? – Rég láttalak! – majd Alisonra nézett. – Alison, újra találkozunk! A sors úgy tűnik mindig összesodor minket. - Jev és Kelley értetlenül kapkodta a tekintetüket közöttük. Én viszont bármikor képes lettem volna elő rántani a tőrömet és nekik szegezni.

Kék szemei rám pillantottak. Mosolya szélesebb lett, de a szemében nem láttam mást csak végtelen mennyiségű halált. – Ejha Carter de megnőttél! – honnan tudja a nevem? Mit akar ez…? – Amikor utoljára láttalak alig voltál 1 éves, így biztos nem emlékszel rám! – MIIIII??? – Scottot biztosan ismered már, nem igaz? – honnan tud rólunk? – A nővére vagyok, Kathrine! De szólíts csak Katienek! – mintha csak Hayley csapott volna pofán a lapátjával… 100-szor.

<<48. rész

50. rész>>