Na igen, a rész... Meggyütt, van meg minden, elég hosszú is, de ha bárkinek bármi kérdése felmerül előbb kérje hogy olvassam el újra a részt, mert fejben és a valóságban is, már az 51 és az 52 részt írom. :D Kérésem pedig az lenne, ha akik olvasnak azok légyszi kommenteljetek vagy lent pipálgassatok (komolyan a kritikát is elfogadom, becsszó), mert kicsit olyan érzésem van mintha nem is olvasnának. Ami nem igaz, mert alig 2 hét telt el a 10000 óta és már ugrottunk egy százast és ahogy ma nézem (ami még péntek este van) már közel járunk a 10200-hoz is. Úgy hogy légyszi, csak egy tetszik elég nekem, hogy tudjam vagytok srácok. Ott a rengeteg opció, a komment szekció, pipák és a chat is. Csak ennyit akartam mondani (és kérni), remélem tetszeni fog nektek. - Kukorka
Carter:
- Ejha Carter de megnőttél! – honnan tudja a
nevem? Mit akar ez…? – Amikor utoljára láttalak alig voltál 1 éves, így biztos
nem emlékszel rám! – MIIIII??? – Scottot biztosan ismered már, nem igaz? –
honnan tud rólunk? – A nővére vagyok, Kathrine! De szólíts csak Katienek!
NŐVÉRE????!!!!!!!!
Legszívesebben sikoltani szerettem volna, de minden erőmmel azon voltam, hogy
ne húzzam ki a tőröm a farzsebemből és vágjam át vele mindkettőnek a torkát. De
honnan ismeri Conort? Honnan ismeri a családunkat? Hisz azt mondta hogy amikor
utoljára látott alig voltam 1 éves, akkor pedig még anyámék is éltek. Ha köze
van a halálukhoz megnyerte az első helyet a halállistámon!
- Te biztos
Kelley vagy! – mosolygott az említettre. – Scott már sokat mesélt rólad! Te
pedig csakis Jev lehetsz! – fordult felé. Ó, hogy az… - Téged is szőkének
képzeltelek el, zöld szemmel, de Scottnak mégis csak igaza volt, nem annyira
hasonlítotok.
- Hogy kerülsz
ide Kathrine? – nyögte ki végül Conor. Keze ökölbe szorult, pontosan ugyanúgy
ahogy Alisoné.
- Nem is
örülsz nekem? – biggyesztette le színpadiasan vörös száját. De pillanatokon
belül visszakerült az a széles mosoly. – Pedig azt hittem örülni fogsz nekem,
elvégre barátok vagyunk még, nem? – tessék?!!! Ribanc aki egy pszichopata
nővére ismételje meg az előbb amit mondott, nem hallottam elég jól miért is öljelek
még meg! Conor összerezzent. Soha nem rezzent még össze. Közte és Alison között
kapkodtam a tekintetem, hátha le tudok olvasni valamit az arcukról.
Alisonnak
eltakarta az arcát a haja, mivel le volt hajtva. De keresztül látva azon sötét
volt a pillantása. A bátyám arcáról pedig tükröződött az idegesség. Szemében
rémület és félelem volt. Mi van benne, ami miatt még a bátyám is megrémült? (A
gyilkos szemektől eltekintve.)
- Jev, Kelley!
– szólalt meg hirtelen Alison. Felnézett és állta Katie pillantását. –
Visszamennétek a kocsihoz és kivennétek a táskámat belőle? – Jev kezébe nyomta
a kulcsokat szemét egy pillanatra sem vette le Scott nővéréről. – Légy szíves!
Conor rám
nézett. Menj velük! – sugallta a
pillantása. – Nincs vita! Bólintottam
és Jev mellé lépve elsétáltam velük a bejárati ajtó felé.
Kelleynek a
kapuban Jev átpasszolta a kulcsot, engem pedig a karomnál fogva megragadott és
ugyanoda húzott, mint a suli végén.
- Ez mégis ki
volt? – szegezte nekem első kérdését. – És ti hárman miért fagytatok le, mintha
valami varázslat alá vont volna titeket? – én is ezen gondolkoztam.
Szám szélét
rágva gondolkoztam, mit kéne tennem vagy mondanom. Végül nem találtam jobb
ötletet. Lábujjhegyre állva kapucnijában megkapaszkodtam és megcsókoltam.
- Carter… mit…
csinálsz? – motyogta csókjaim közt. Egyik kezemet nyakán keresztül hajába
vezettem. Ő pedig gerincemen futatta végig ujjait, jobbjával szorosan magánál
tartva.
- Csak fogd
be! – válaszoltam és újra megcsókoltam. Ugyanannyira nem értettem semmit, mint
ő. De nekem emberek élete múlott ezen, és ki kell derítenem mit akarnak a
bátyámtól Scott és Kathrine Cipriano.
Kapaszkodtam
Jevbe, mintha ő lenne az óceánon a mentőövem, ami kihúz a vízből. Tudtam, hogy
majd elfelejtek mindent vele, ha megcsókoltam kizártam a világot. Soha nem
éreztem ilyet, de nagyon sokáig tartózkodtam is tőle, talán még most is. De
most szükségem volt rá. Most könyvbeillő jelenetet akartam. Most egy lány
akartam lenni, akit nem kedvelnek és mégis vele jár a suli legmenőbb pasija,
aki most engem csókol.
- Sürgősen meg
kell magyaráznotok nekem pár dolgot! – szólalt meg mögöttünk Kelley. Mosolygott
és leejtette Alison táskáját a földre, amiben valami hangos csattanással földet
ért. Mintha fémek összekoccanását hallottam volna.
Conor:
Ahogy Carter
hallótávolságon kívülre került, muszáj volt mondanom valamit. Nem állhattam
tétlenül itt. Semmit se változott. Rövidebb lett a haja, max ennyi. De a rideg
kék szemei és gunyoros mosolya 16 év elteltével sem változott.
Felnevetett. –
Jaj Conor ne vágj már ilyen képet! Olyan, mintha szellemet látnál. – mert azt
is láttam. – Pedig azt hittem örülni fogsz nekem!
- Mit akarsz Kathrine? – hangsúlyoztam ki a nevét.
Számomra már nem az a Katie aki régen volt.
- Szülői
értekezletre jöttem. – vont vállat mosolyogva. – Igaz nem vagyok a kis
Scottynak olyan jó nevelője mint anyám volt, de azért mindent megteszek, hogy
teljes és boldog élete legyen!
- Ez abban
merül ki, hogy minket próbálsz megölni? – nézett a szemébe Ally. Hiba volt,
soha ne nézz a szemébe! Ha az életed múlik akkor se, és ha pislogni mersz
azonnal meghalsz!
- Én? – tette
kezét meglepődve a mellkasához. – Megölni titeket? Ugyan dehogy!
- Akkor mit
keresel itt? – sziszegtem felé. Az a ribanc…
- Csak élem a
normális életem, akárcsak ti! – mosolyogva nézett végig rajtunk. – Nem igaz
Scotty? – testvére vállára tette a kezét és megszorította. Öccse elfintorodott
majd kényszer mosolyra húzta a száját.
- Dehogynem
nővérkém! Ennél normálisabb életünk még soha nem volt!
- Ezért
próbáltad megölni a húgomat számos alkalommal, amióta itt vagy? – emeltem rá
hűvös tekintetem. Azonnal elhallgatott. Jobban is tette.
- Miért nem
állsz akkor félre Conor? – kérdezte Katie, majd Allyre siklott a tekintete. – Ó
el is felejtettem hogy milyen nagy is a szíved! Bár velem egy időben
szívtelenül viselkedtél!
- Temè. –
motyogta Ally. Kathrine felnevetett.
- Annyira utálsz
engem, hogy csak japánul jut eszedbe szitokszó? – nem bírta abbahagyni a
nevetést. – Hát ez nagyon édi!
Honnan ismeri
Allyt? Mit akarhat tőle? És hogy lehet még életben?
- Hogy van
anyád mostanában? – annyira ideges voltam, hogy minden a nyelvemre jött.
Mosolya nem hervadt le.
- Most meg
kéne sértődnöm? És a tieid hogy vannak, égnek még a pokol tüzén? – olyanok
lehettünk mint a 10 évesek, pedig egy idősek vagyunk, és már elmúltunk 30-ak.
- Valószínűleg
a tieid mellett. – Katie rántott egyet az öccsén mielőtt nekem indult volna.
- Az öcsikém
nagyon szeretné kitekerni a nyakadat, de én jobb szeretem az eredeti
formájában. – körmeit szinte belemélyesztett Scott vállába. – Bár ha nagyon
strapálod magad, hagyom hogy kitekerje.
- Halottnak kéne lenned! – rögtön rávágta.
- Ahogy neked
is! – hogy merészel ide jönni? Hogy merészel feltámadni az a… - Most ha
megbocsátotok még vacsit kell főznöm erre a nagy gyerekre! – ujjai közé csípte
Scott arcát, ami piros nyomot hagyott maga után. Ally mellett haladt el, de megállt
mellette. – Alig várom, hogy jobban összebarátkozzunk Alison! – majd tovább
sétált.
Beletúrtam a
hajamba. – Ally! – fordultam hozzá.
- Ne szólj
hozzám! – megfordult és a bejárat felé sétált. Soha nem voltam még ennyire
dühös. A kisebbik Townsond sietett felé kezében a táskájával. Kitépte a kezéből
a táskát és a kulcsot is. A Chevy felé rohant én pedig néztem, ahogy idegbeteg
tekintettel hátra fordul. – Beszállás mindkettő! – Jev ránézett Carterre, majd
húga után sietett.
Megragadtam
Cartert karjánál fogva és én is a kocsi felé kezdtem taszigálni. Ally
rátaposott a gázra és sebesen elhúzott mellettünk. Benyomtam az anyós ülésre és
rábasztam az ajtót. Még a kerékbe is kedven lett belerúgni de csak átsétáltam a
másik oldalra beszálltam.
- Ez mégis mi
volt az előbb? – fordult felém dühösen. Ó hogyha tudná én milyen dühös vagyok!
- Láttad
magad, Kathrine Cipriano! – igyekeztem nem kifejteni hogy mit gondolok róla. Ha
anyám hallotta volna lenyomja az egész étkészletét a torkomon.
- De hogy? És
mikor? - sorolta kérdések sorait. –
Mióta van neki egy nővére? És miért nem tudtunk róla? Te pedig honnan ismered?
- Nem mindegy
az most! – üvöltöttem le. Muszáj volt eltűnnünk innen! Most azonnal!
Felhajtottam a
házhoz és kivágtam magam a kocsiból. Ahogy Carter kiszállt szinte belöktem a
házba.
- Menj fel és
pakolj össze mindent! – intettem a lépcső felé. Ledermedt, kikerekedett
szemekkel meredt rám, mint aki nem hallotta volna. – Most!
- Nem
mondhatod komolyan… - suttogta. Az arcára annyi érzelem ült, hogy a szívem
felhasadt, de muszáj volt.
- De kurvára
komolyan mondom! – a lépcsőre mutattam. – Most pedig szépen felmész
összepakolod a cuccod, de villámgyorsan utána lejössz és elhúzunk a picsába és
soha nem jövünk vissza ebbe a tetves városba! Nyomás!
Csillogott a
szeme, majd nagyot nyelt. – Rendben.
Felballagott a
lépcsőn én pedig a saját szobámba mentem. Kivágtam a bőröndöm a szekrényből és
a szekrényemet szinte beleöntöttem. Mikor az tele volt a másikba belenyomkodtam
a fontosabb papírokat, a többit pedig a kis kukába hajítottam és egy gyufát
hajítottam bele. A gépemet is eltettem kétszer is ellenőrizve, hogy ki van
kapcsolva. Minden személyes tárgyamat beletettem így már 2 telepakolt bőrönd
állt a félig üres szoba közepén. Az útlevelek a kocsiban voltak, így nem
aggódtam. Carter épp az egyik bőröndjét operálta ki a csigalépcsőből.
Szomorú volt
az arca, láttam hogy sírni van kedve, de szerintem már sírt is. Carter úgy sajnálom, de muszáj! Nem
tehetlek ki olyan veszélynek, mint ők ketten. Letörölte az arcát, egy percre
felém fordult, majd lépcső korlátba kapaszkodva ment fel az emeletre.
Mindketten megfagytunk, amikor meghallottuk a lövést.
Nem innen
jött, hanem a távolból, valahol mélyen az erdőből. Kivettem a fiókból a
pisztolyom és eltettem egy tőr kíséretében.
- Maradj itt
és zárj be mindent, amíg vissza nem jövök! – fordultam Carter felé. Bólintott
de kezében már ott villant a tőre.
Gyalogosan
közelítettem meg azt a részt, ahol hangot véltem felfedezni. Már 100 méterre
bent lehettem, amikor meghallottam az eseményket. A fülemet először a gúnyos
nevetése csapta meg.
- De aranyos
vagy, még azután és megpróbálsz megtámadni, hogy tudod úgy sem érhetsz hozzám!
– egy fa árnyékában bújtam.
Ally állt vele
szemben tőle úgy 10 méterre, térdére támaszkodva kapkodta a levegőt. Katie
kezében forgatta a fegyvert. – Amúgy tetszik a pisztolyod, lehet hogy behúzom
tőled! A késeidet úgyis lusta lennék összeszedegetni!
- Rohadj meg!
– nézett fel Ally, majd felé rohant. Katie leejtette a fegyvert és mosolyogva
várta Allyt, de nem rántott fegyvert. Alig volt két lépésre Ally, amikor Katie
lendített egyet a karjával Ally pedig odarepült ahonnan elindult, sőt tovább
egészen a fa törzséig, ami megrepedt.
- Mutasd meg
az igazi valódat angyalivadék! – kacagott a lány, majd gonoszan elmosolyodott.
– Mutasd meg milyen szörny vagy belül! – felvette Ally fegyverét kibiztosította
és felé tartotta.
- Úgy sem
mondom meg, hogy hol van! – mondta Ally a fának dőlve. Innen láttam, hogy
mennyi karcolás ékesíti az arcát az egész testét. Felsője csíkokban felhasadt
az ujján és vékonycsíkban áramlott a vér.
- De legalább
beismerted, hogy tudod hol van. – meghúzta a ravaszt és újabb lövés eldördült. Ally
oldalra dőlve, fejét fogva mozdulatlan volt. Eltalálta? Az nem lehet… De mindig
pontosan célzott… Ally!
Odarohantam
hozzá. – Nicsak nicsak. A hős lovag is megérkezett.
Megérintettem
csupasz karját, jéghideg volt. Az arcát nem láttam, de nem mozdult semerre sem.
– Ally! – szóltam hozzá, de semmi.
- Ó, meghalt?
– biggyesztette le ajkát Katie. – Pedig még játszadozni akartam. – vállat vont,
majd elhajította a fegyvert. – Hmm, na mindegy! Ja ne! – intett.
Ally
megmozdult felemelte a fejét, homlokából szivárgott a vér, szemei pedig vörösek
voltak, de lehet hogy csak az enyém káprázott. Állatias kiáltással már állt
fel, hogy Katie után kapjon, de derekánál megragadtam és visszarántottam
mielőtt újabb sérülést szenved. Ígyis annyi horzsolás volt már rajta.
- Gondoltam
én, hogy nem adod ilyen könnyen magad! – mosolyodott el. – Ha nem lenne itt
Conor még élvezném is, ahogy az igazi valódban hadonászol összevissza. De érzem
milyen gyenge vagy és előtte, csak nem szeretnél velem véresre küzdeni magad. –
hátat fordított nekünk és az erdő mélye felé sétált. Még visszafordult és egy
mosolyt lövellt felénk, de szemével végig Allyt nézte. – Bár a pletykák szerint
a neved nem illik össze azzal amit csinálsz, véres! – és eltűnt az árnyak között.
- Miért fogtál
vissza?! – üvöltött rám. – Épp meg akartam ölni!
- Nézz végig
magadon, több sebből vérzel! – lenézett és felmérte magát, majd rám mordult.
- Az nem
lényeges!
- Dehogynem
az! – vitatkoztam vele. – Nem tudod egymagad legyőzni, túl erős hozzád!
- Nem! –
üvöltözött még mindig. – Nem az! Ugyanolyan erős vagyok mint ő. – mit akar
bizonyítani?
- Ally,
félkézzel elbánt veled! – szó szerint, bár nem tudom mivel, de mindig a démoni
erejéről volt híres. – Azt hittem lelőtt, amikor itt feküdtél mozdulatlanul!
- Látod
gyorsabb vagyok, mint a golyó, mert elkerültem!
- Akkor miért
vérzel több karcolásból, rajta pedig miért nincs egy szúnyogcsípés sem? – olyan
volt mintha leszidnám, ahogy Carterrel is ez tettem az előbb. Végig néztem
rajta. A dzsekije nem volt sehol, csupasz karja pedig kipirosodott a hidegtől
és persze a vérétől is. Bal orcáján egy felületi vágás látszott homlokából pedig
még mindig csurdogált a vér.
- Hol a
dzsekid? – nem felelt, dühös pillantása mindent elárult. – Így nem mehetsz
haza, gyer… - hátra lépett.
- Ne érj
hozzám! – lehajtotta a fejét. – Majd megoldom, nincs szükségem a segítségedre!
Ki akart
kerülni, de megfogtam a csuklóját és visszarántottam. Erősen megfogtam az
állát, hogy ne mozogjon és felmértem a homlokán a sebet.
- Engedj el te
barom! – kapálózott hangosan.
- Jaj csend
már! – annyira izgett-mozgott hogy nem tudtam megnézni, hogy most a koponyája
is betört vagy csak szimplán felhasadt a bőr. Nem volt más választásom.
Ajkaimat az ö kicserepesedettjeire nyomtam, annyira ledermedt hogy mozogni is
elfelejtett. Majd ellökött magától és felpofozott.
- Mit képzelsz
magadról te vad barom! – támadt nekem.
– Hogy mersz ezek után lesmárolni? – elmosolyodtam. Nem azért mert
megcsókoltam, hanem azért, mert nem lökött el azonnal, sőt… - Utállak! – majd
kikerülve az út irányába rohant. Csendesen utána siettem és láttam miként
beszáll a kocsijába és elhajt. Reméltem hogy aznap estére már nem okoz több
bajt.
- Mi történt? –
ugrott a nyakamba Carter már az ajtóban. – Hallottam a másik lövést is, jól vagy?
– nézett végig rajtam.
- Mindegy. –
ráztam meg a fejem. Levetettem magam a kanapéra. Kezembe temettem az arcom.
- Mi történt
Conor? – ült le mellém. Arcán fényes csíkok húzódtak. Istenem… ne szopass ma
még jobban!
- Semmi… -
suttogtam. – Nem lényeges! – halványan rámosolyogtam. Magamhoz öleltem, arcát a
mellkasomba fúrta. – Sírtál? – nemet intett a fejével. – Carter… - majd vállat
vont.
- Tényleg
elmegyünk?
- Nem tudom. –
tényleg nem tudtam. Az agyam azt diktálta, hogy menjek de a szívem maradni
akart. Tetszett ez a hely, még a Townsondok és a démoni ómenek ellenére is.
Viszont már
akkor tovább kellett volna állnom, ahogy Scott először megjelent. De nem
tettem, és most a nővére jelent meg. Döntenem kellett, de gyorsan. Viszont nem
választhatok két ember közül ha mindkettőt szeretem, basszus miért nekem kell
ilyen döntéseket hoznom.
Ha elmegyünk
Carter biztonságban lesz velem, viszont Ally valószínűleg megöleti magát, ha
megint rátámad Katiere. Nem akarok még egy temetésre jönni ebbe a városba
jönni, egy is elég volt, és azt is soha többet…
Ha maradok
akkor viszont esélyt adok arra, hogy Cartert elveszítem. De Allyvel több lenne
az erőnk, ha Cartert is beavatnánk. Nem az nem jó akkor elkezdene kombinálni,
hogy akkor biztos Jev és Kelley is védelmezők. De mennyivel egyszerűbb lenne…
Muszáj
elmennünk… De nem hagyhatom itt Allyt. Katie ismeri és az arckifejezéséből
ítélve tud is rólunk. És úgy tűnik olyanokat is tud Allyről, amiket még én
magam se. Mit jelentsen ez a véres
kijelentés az előbb?! Tudom, hogy Ally volt az, aki odament és Katiet kereste,
ő pedig várt rá… és eléggé csúnyán szétverte.
Kifújtam a
bent tartott levegőmet. Muszáj lesz kitalálnom valamit… Apa, anya, mit kéne
tennem, hogy Cartert és őt is biztonságban tudjam?
- Conor? –
nézett fel rám Carter.
- Nem tudom,
Carter… - suttogtam. – Halvány fogalmam sincs mit kéne tennünk!
Amióta
megláttam azon gondolkozok, hogyan került ő ide. Szó szerint halottnak kéne
lennie! Valahol egy neki szánt tömegsírban kéne rohadni a hullájának, az
öccsével együtt. De hogy lehet, hogy őt nem ölték meg aznap? Amit én láttam
csak 3 ember térdelt, de akkor ő még csecsemő volt. Hogy élhette túl, mert
valakinek fel kellett nevelnie azt a vakarcsot.
Elgondolkoztam
azon is, hogy lehet valaki baszakszik velem, egy boszorkánymester esetleg, de
tudtam hogy Ő az. Semmilyen varázslat nincs amivel ugyanazt a rideg, kék,
tekintetet vissza lehet adni. A legnagyobb gyilkos tekintetét nem lehet lemásolni.
Eltoltam
magamtól Cartert. – Carter… - a szavakat kerestem, de sehol sem találtam őket. –
Az elkövetkező időben azt kell tenned, amire kérlek, csak így lehetünk
biztonságban. Ha valahova megyünk és arra kérlek fuss, te futsz, megértetted? –
bólintott. – Akkor most arra kérlek, hogy nagyon vigyázz magadra és légy
óvatos. Ha Scott rád támadna ne félj fegyvert rántani! Bármi áron! Ha valaki
meglát majd elintézem.
- De miért,
nem úgy volt hogy elmegyünk? – ráncolta a homlokát.
- Nem. –
sóhajtottam. – Egyelőre. – szemében boldogság szikrája csillant. Újra megölelt,
én pedig elmosolyodtam.
- Mondhatok
valamit? – kérdezte. Minek kér rá engedélyt?
- Persze.
- Járok
Jevvel. – mondta ki kertelés nélkül.
- Mi van? –
toltam el vállánál fogva. Színpadiasan a szívemhez kaptam. – Több szívrohamot
nem bírok ki a mai napon!
- Szívrohamról
jut eszembe. – váltott témát Carter. Hű, gyorsabban megy neki, mint nekem. –
Honnan ismered Kathirne Ciprianót? Ha már Alisonnál nem voltál velem őszinte
legalább vele kapcsolatban legyél az!
- Egy
Internátusba jártunk még Cadairban. – feleltem. – Senki se tudta, hogy őrző
lenne. Barátok voltunk, még anyáék is ismerték! – nagy barna szemeivel
pislogott rám. Nem hiszem, hogy egy „he?”-nél több értelmes szó is elhagyná a
száját.
- De… Hogy? És
hogy hogy nem tudtátok, olyan mint az öccse! – értetlenkedett.
- Carter,
amikor megismertem alig 3 hónapja születtél meg! – jutattam eszébe. – Tudod én
akkor voltam tini.
- De akkor
miért csak most bukkant fel? – nagyot nyeltem. Nem kéne elmondanom neki, de nem
hazudhatok a szemébe, joga van tudnia róla.
- Halottnak
kéne lennie. – válaszoltam. Amolyan ja-biztos pillantással jutalmazott. –
Komolyan mondom Carter. Kivégezték az egész Cipriano családot, amikor 17
voltam.
- De miért?
- Mert meg
akartak ölni minket. – hátrahúzódott. – Katie elhitette, hogy védelmező és
aztán a tanács ülésen akart merényletet indítani apáék ellen és a 12 tanács tag
ellen. – még most is hallom, azt a kacajt, azokat a sötét szempárokat. – A szülei
rontottak be 10 másik őrzővel. A szülei lefegyverezték, de a tanács rájuk
támadott. Az őrzők világában az ő nevük olyan híres volt, mint a miénk. Csak
apa megállapítása szerint jobb a humorunk. – mosollyal a szája sarkában
megforgatta a szemét. – Mivel ők voltak a híres Ciprianóék, így hát halálra
ítélte őket a védelmezők tanácsa, az őrzőket akikkel érkeztek azokat pedig
börtönbe vetették. A nevesebb családok nagy része végig nézte, ahogy ott
helyben lefejezik őket.
Eltátotta a
száját. – De akkor, hogy…
- Nem tudom.
De nekem nagyon úgy tűnt, mint aki már régóta az élők sorában van. – morogtam. –
Carter ezt vedd nagyon komolyan, amiket most mondtam neked! Bízok a
képességeidben, én tanítottalak tudom mire vagy képes. De ha valaha
szembekerülsz vele, úgy kezdj el futni, mintha az életed múlna rajta. Nem
viccelek. Ő nem cicózik akkor sem, ha a tömegbe futsz, addig kell futnod amíg
már nem lát.
- Mit akarnak
tőled? – hangja halk volt.
- Scott…
Valószínűleg a véres halálomat. Katie… valami annál sokkal rosszabbat. –
elmerengve bámult le kezeire. Félmosolyra húzta a száját. – Mi az?
- Miért van az,
ha valaki felbukkan itt és ismer, akkor a halálodat kívánja? Tudod, Ally… Most
meg ő!
- A sármom
teszi. Ölnek érte. – felnevetett. Én is mosolyra húztam a számat. Még egy nagy
testvéries öleléshez magamhoz húztam. – Sajnálom, hogy megijesztettelek. –
suttogtam. – Csak nem akarom, hogy bajod essen! Túl sok embert vesztettem már
el…
Ally:
- Hogy az… - morogtam magamban
miközben már ötödszörre ejtettem el a tűt a kezemben, szerencse, hogy az
összefoltozásom közben a fonál tartotta. Én se járok egy ideig rövid ujjúba úgy
néz ki.
Nem tudom miért remegett a kezem.
Ilyen utóhatása még soha nem volt. De Conor is, miért fog le? Ha enged, már
Kathrine Cipriano cafatokban heverne… Valószínűleg ő is, mert tudom nem lett
volna hülye elrohanni.
- Szia! – szólalt meg valaki
mögülem.
- Jézus! – ejtettem már megint le a
tűt a kezemből. Elmosolyodott.
- Nem, csak én! – felé fordultam.
Utálom, amikor ezt csinálja.
- Mit akarsz? Nem látod, hogy dolgom
van! – mutattam jobb karomra, amin még mindig fojt cseppekben a vér.
- Nem látom értelmét annak miért nem
tudsz velem beszélgetni, amíg foltozod magad! – majd vállat vont. A szúrós
pillantásom nem árulta el, hogy nem vagyok rá kíváncsi? Lehet fejlesztenem
kell.
- Kathrine Cipriano? – vontam fel a
szemöldököm. – Esetleg nem tudtál volna közölni velem egy apró tényt, hogy a
pszcihopatád reinkarnációjának van egy nővére?
- Nem tervezem közölni veled! –
hologram kivetítése egy kicsit elmosódott, de megértem a varázs csak így
engedte be házba.
- Te nagyon hülye elmebeteg! –
áthajítottam rajta a fásli gurigát. Összeráncolt homlokkal nézett maga mögé,
ahol a fásli volt. Félig felvont szemöldökkel fordult vissza felém. – Tud
rólam, te majom!
- Komolyan, Ally ölj már meg azért,
mert segíteni akarok neked! – mondta velem egyszerre. – Várj mit mondtál? –
kérdezett vissza.
- Tud rólam! – sziszegtem.
- Az lehetetlen. – rázta meg a
fejét. – Soha senki nem látott téged úgy, hogy még életben legyen!
- De ő tud rólam, és nem tudom
hogyan! – mérgembe visszavettem a tűt a kezembe és elkezdtem befejezni a
varrást a kezemen.
- Felvagdalt, mint egy sonkát. –
jegyezte meg végig mutatva rajtam. – Ha így elbánt veled, javaslom kerüld el!
- Hogy kerüljem, ha feltett célja
az, hogy megöljön minket? – és még tegyük hozzá, hogy őt keresi.
- Ha rátámadsz abban a formában ki
tudja miket teszel még? Vissza kell fognod magad mielőtt ártasz bárkinek és
magadnak is! – nekem ne jótevősködjön.
- Fél kézzel levert! – meséltem. –
Szó szerint egy kézzel visszaütött és 20 méterrel arrébb döntöttem ki egy fát.
Gondolod, hogy ő is…? – nem akartam kimondani. Az végzetes lett volna számomra.
- Olyan mint te? – fejezte be a
mondatot. – Nem tudom, az is lehet hogy alkut kötött egy démonnal az erejéért.
De utána nézek egy picit.
- Rendben. – nem könnyített így a
terhen a vállamon.
- Nyugi Ally! A házon még mindig áll
a varázs! – végig mutatott magán. – Engem is megsebezne, ha belépnék rajta. Az
egész városon áll, nagyon ügyesnek kell lenni, hogy valaki egy démont
bejutasson ide.
- Már sikerült is… - suttogtam. – A tűz
a suliban, pénteken. Egy démont elfogtak és palackba zárták, majd ott
kiengedték.
- A házba még palackba se lehet
démont behozni. Jevéket se tudják megszállni ha erre gondolsz, Clarenek ott a gyűrűje, Jevnek és Kelleynek
pedig a seb a karján. – próbált megnyugtatni. – Neked az Ankh…
- Én már amúgy is félig az vagyok,
nem igaz? – hajtottam le a fejem. – Csodálkozom, hogy engem még nem égetett
porig. Ha velem nem tette őt miért sebezné meg.
- Ő valószínűleg egy démonnal kötött
alkut! Hisz őrző, van erejük és joguk hozzá. – bizonygatta. – Te…
- Így születtem. – fejeztem be
szomorúan a mondatát. Hozzá szoktam a mondathoz, de fájt. – Tudom. –
kényszeresen felnevettem. – Még anyámat se hibáztathatom, mert nem az ő hibája.
- Carter gyanakszik bármire is? –
megráztam a fejem.
- De Kathrine Cipriano-ról többet
fog tudni, mint én az biztos!
- Óvatosabbnak kell lenned! – hagyta
figyelmen kívül a csipkelődésemet. – Nem szabad, hogy meglássanak! És ügyelj az
érzelmeidre, nem szabad hogy legyőzzenek! Használd azt amit tanítottam!
- 7 éve azt teszem! – morogtam. – Ne
dörgöld az orrom, alá tudod hogy igyekszem!
- Az igyekezet nem elég, ha nem
akarod kinyiffantani Conort valamikor! – ó a kis szemét! – És miért nem tettél
poloskát a házukba?
- Nem fogom lehallgatni őket, csak
azért mert te unatkozol. – durcáztam be, majd elvágtam az utolsó öltés csomóját.
Végre. Felálltam és felkaptam a fáslit és elkezdtem betekerni a kezem vele. –
Amúgy is Conor megtalálná, akkor meg minek.
- Talán tudnánk milyen beszélgetések
folynak a Lane házban… - félbeszakítottam.
- Lehet, hogy olyanokat is tettem
már a barátaimmal, amit nem kellett volna, csak azért, hogy biztonságban
legyenek. De Conornak soha nem fogom egy kis jelét is mutatni, hogy esetleg
elárultam. – dühösen pillantottam fel rá. Kék szemei megdöbbenten kerekedtek
ki. – Megértetted?
- Pontosan ilyen dühkitörésekről
beszéltem. Egy pillanat alatt fel lehet baszni az agyad. – magyarázta.
- Attól, hogy papolsz nekem, hogy
csináljam így, úgy meg amúgy; még mindig nem te csinálod a piszkos munkát! Van
életem, ahogy neked is lehetne, ha nem lennél egy pöcs, aki azt hiszi semmi jót
nem kaphat az élettől. – eddig is ideges voltam, de neki sikerült most elérni,
hogy ha kell a hologramját vagdalom szét valamivel. – Ha megbocsátasz még ki
kell szortírozni a rövid ujjú pólóimat, szóval szia!
- Ennyi erővel zacskót is húzhatnál
a fejedre, azzal a vágással. – morogta, majd elhalványult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése