2015. március 28., szombat

55. rész - The Queen of Excuses

Sziasztok!! Most csak erre a kevésre futott (btw wordben 5 oldal), de remélem ennek ellenére is tetszeni fog nektek és felkelti az érdeklődésetek még jobban. Annyit elárulok hogy közel vagyunk a feléhez a sztorinak. Mert úgy kb. október közepén járunk és amint eljutunk december elsejéhez (el sem hinnétek de annak a résznek már címe is van, pedig még jó messze van) akkor járunk majd a felénél. De ahhoz eljutunk majd amikor odaérünk, Na nem fosom a szót, jó olvasást :) - Kukorka

Ally:
Miután kitettem Jevéket, távolabb hajtottam majd leparkolva a kocsit az erdős részen keresztül akartam visszamenni a sulihoz. Kikaptam a kocsiból a táskám, és vállamra kapva futni kezdtem az épület felé.
A sebeim még mindig hasogattak, hiába szórtam őket boszorkány porral. Lehet hogy Jasontől kéne segítséget kérnem. Á, kicsit sem akadna ki, ha közölném vele össze vagyok vagdalva és nem hat a boszorkánypor.
Érzékeimmel próbáltam bemérni Cartert, majd felmásztam ahhoz a teremhez közeli fához ahol lenne első órájuk. Bizsergést éreztem a csuklómon, de semmit sem láttam. Leugrottam az avarba és körbe pillantottam. Az Ankhom teteje jobban lüktetett, mint a többi része így tudtam hogy előre kell mennem. Szerencsémre senkinek se volt órája kint. Halkan és óvatosan lépkedtem előre figyelve minden apró neszre.
Hirtelen valaki elkapta a karom hátam mögé szorítva, másik kezét pedig számra tapasztva. Megtapostam a lábát, majd kezemmel gyomorszájba is vágtam. Kiszabadítottam a kezem és az övére csavartam ezzel magam felé fordítva az illetőt. Viszont abban a pillanatban ahogy megláttam az illető arcát elöntötte a méreg a szívemet és pólójánál megragadva elhajítottam. Ami hála a szerencsétlenségemnek átrepült egy ablakon.
- Hé hé! – ismertem fel azt az idegesítő hangot. – Nem dobáljuk az öcsémet át iskola ablakokon!
- Mit akarsz te ribanc? – morogtam felé. – Javaslom tűnj el, ha a torkod nem szeretne a késemmel találkozni!
- Ugyan már! – mosolygott szokásosan. – Ne légy ilyen morci! Conorral már terveztem beszélni arról amit tettél. Hisz tegnap ő is olyan morcosan távozott. – tessék? Conor találkozott vele?
- Mit akarsz? – mordultam rá megint.
- Csak szeretném megköszönni. – hűvös lett a tekintete. – Hogy megmentetted az idióta öcsémet attól, hogy az őrzők elkapják és valószínűleg kivégezzék.
Érzékeim felerősödtek és a bal csuklómon az Ankh vége egyre erősebben lüktetett a közepe felé. Gyorsan fordultam és elkaptam Scott-ot a nyakánál fogva és a fához fogtam. Már magam sem figyeltem milyen erő szabadul fel bennem haragomban, már csak a fának a reccsenését hallottam.
- Scotty milyen modortalan vagy! – kapta fel Katie a pólójánál fogva. Fejéből szivárgott a vér, megfestve ezzel a szőke haját. – Az úri hölgyek épp beszélgetni próbálnak, te pedig így ránk támadsz, hát ezt neveltem beléd?!
- Ez a kis… Átdobott egy rohadt ablakon. – szűrte ki fogai közt felém. – És tönkre tette a kedvenc dzsekim!
- Ez legyen a legkisebb problémád! – mondtuk egyszerre Kathrinnel.
- Chh! – tettem hozzá. – Most hogy végeztünk ideje lenne menned mielőtt miszligbe aprítalak. – fenyegetőztem.
- Pont mint a múltkor? – nevetett fel. – Mert ahogy elnézlek én voltam az aki fél kézzel elbántam veled. Vagy adjak egy kis emlékeztetőt?
- Ne vívd ki magad ellen a haragom! – húztam össze a szemem.
- Különben mi lesz, véres? – összerezzentem a jelző hallatára. – Igen jól hallottad hogy hívtalak. Már alig várom a pillanatot és mutatod meg igazi valódat nekem angyalivadék. – gyilkos mosolyra húzta a száját. Olyanra mint amilyenre én szoktam, amikor Ő vagyok… - Csevegnék még veled, de rengeteg dolgom van! Csak ennyit akartam! – elfordultam de ő még hozzá tette. – Ez mind szép és jó, hogy így védelmezitek Jevet és Cartert, de ugye tudod ha ellenetek akarnak tenni akkor nem csak ők lesznek az esetleges célpontok. Főleg nem a te helyzetedben, véres!
Lökés hullám futott végig a testemen. Szemeim immáron vörösen látták a világot. Éreztem hogy valami áthatolja a testem és vérem odatódul. Lepillantottam, egy hosszú pálcapenge állt ki a csípőmből.
- Ejnye Scotty… - halk nevetése visszhangzott a fülemben. – Mondtam már… Hogy rossz a… Modorod. – kuncogás töltötte be az összes szünetét amit hagyott. – De ez neked meg se kottyanhat, véres! – ujjaim a pengére fonódtak megvágva ujjaimat. Áthúztam a csípőmön a pengét és eldobtam egy borkorba. A sebből ömlött a vér és éreztem minden vérem ki akar törni azon a kicsi mélyedésen.
- Egy ilyen szörny mint te… Hogy nevezheti magát az Angyal katonájának? Nem vagy több mint egy démon akit a saját fajtád fog kiirtani. – olyan halk volt a hangja mégis felért még egy szúrással. – Alig várom, amikor Conor megtudja mit is rejtegettél tőle ez idáig! Amikor végre látni fogja az igazi valódat és annyira meggyűlöl majd, hogy ő maga akar majd kést döfni a szívedbe! – térdre zuhantam.
- Te kis… - suttogtam, de az erőm ami eddig tartott kezdett elhagyni. Próbáltam kiszorítani az érzelmeim, hogy azzal a formával életben tartsam magam. Honnan tudja mi vagyok? Bár nem ez izgatott engem igazán… Hanem az hogy igaza volt.
A vér egyre gyorsabban ömlött belőlem, és kezdtem fáradtságot érezni a szemeimben. Nem! Nem hagyom hogy elérje a célját. Még ha le kell mészárolnom megint annyi embert bármit megteszek, hogy megvédjem azokat akiket szeretek.
Fél térdre ereszkedtem és a fában megkapaszkodva felküzdöttem magam a lábaimra. Ki minden érzelemmel, kétséggel, fájdalommal. Mindennel ami bánthat engem vagy másokat. Látásom megint vörösbe borult és már biztosabban álltam a lábamon.
Elrohantam a kocsimhoz, de ezzel a formámmal alig telt pár másodpercbe. Felnyitottam a csomagtartót és az alsó rekeszből minden szükséges hozzávalót kivettem. Egy bő boszorkányport öntöttem a sebemre és egy köteg gézzel fedtem le a két nyílást. A boszorkány por égetett, de megszokhattam volna ha ilyen formában használom. A nephilim részemet gyógyítja és a démoni lelkemet sérti.
Elővettem a mobilomat és gyors sms-t küldtem Conornak, majd visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe. Minden hozzávalóm megvolt arra, hogy kettő portált is nyissak. Muszáj vagyok neki elmondani személyesen, tanítania kell nekem valamit amivel megvédhetem őket. Hisz megígértem neki, hogy nem hagyom hogy bármi bajuk essen. Cserébe mindent elkövet, hogy vége legyen a Lane vérvonal átkának. Muszáj vagyok tenni valamit… Amivel bebizonyíthatom… Hogy nem vagyok az a… Démoni… Gyilkos… Akinek átkoztak engem…
Nem! Nem szabad hibát vétenem, főleg hogy megjelent a Cipriano testvérpár.
***Visszaemlékezés***
- Wuhúúúú! – kiáltottam boldogan. A hajam csak úgy lobogott, ahogy engem pörgetett. Letett és lehuppant a kanapéra. Felháborodva ütögettem a térdét. – Naaaaa! Még játszani akaroook! Ne lustálkodj!
Felnevetett. Mindig olyan furcsa volt a nevetése. Mintha egyszerre lenne keserves és boldog. – Rosszul fogsz lenni, ha ennyiszer pörgetlek meg dobállak. És nem szeretném kivívni keresztanyád haragját magam ellen. Sőt én lettem rosszul ennyi forgástól. – megfogta aprócska kezeimet. – De mi lenne ha most valami mást játszanánk?
- De mit? – néztem rá nagy szemekkel.
- Mondjuk torpedózhatnánk! – vetette fel. Csak később jöttem rá, hogy azért játszottunk mindig azt, mert más játékuk nem volt.
- Jaj már megint vesztettem ellened! – biggyesztette le színpadiasan az ajkait, miután harmadszorra győztem le.
- Mert mindig ugyanazokat választod. Már megtaláltam benne a rendszert! – húztam fel az orrom. – Mást akarok játszani, ez unalmas hogy mindig én nyerek!
- Tudom, de nem jut eszembe semmi jó! – vont vállat.
- Hogy-hogy? De te olyan okos vagy!
- Nem is! – vinnyogott mint egy kislány amivel mindig megtudod nevettetni. A fali órára nézett, amit még mindig nem tudtam akkor leolvasni. – Hamarosan itt lesz Clare néni és az anyukád is. De ne mond neki, hogy egyedül hagytak velem, mert akkor nagyon mérges lesz rám.
- Tudom… - húztam el a számat. – Néha eléggé gonosz tud lenni… Engem például nagyon utál… Amióta csak megszülettem.
- Szeret téged Ally! Nem mutatja, de te vagy a szeme fénye, az ő kis vörös hercegkisasszonya. – mosolygott le rám. Mindig olyan szép mosolya volt, és a kék szemei és mindig ragyogtak. – De azért nem szeretném ha megtudná hogy mi itt kettesben játszottunk mert akkor haragudna rám és Clare nénire is. És nem akarom hogy haragudjon a menyasszonyomra.
- Menyasszony? – kérdeztem nagy szemekkel. – Mi az a menyasszony?
- Hát amikor két ember szerelmes egymásba, akkor a fiú ad egy gyűrűt a lánynak, annak jeléül, hogy mennyire szereti. És akkor lesz a menyasszonya és utána van egy nagy esküvő, aztán házasok lesznek. – magyarázta.
- Mint anya és apa? – pislogtam.
- Pontosan. – mosolygott. – De Clare néni még nem a menyasszonyom, mert nem kértem meg a kezét. És ezért nem szabad egy szót sem szólnod neki! Megértetted? – egy kis 5 évesként szalutáltam neki, mire megint felnevetett. Kék szeme mindig sugárzott. De mindig volt valami mögötte. Félelem, fájdalom és egy hatalmas űr amit menthetetlen magány töltött be.
Azt kérted, hogy vigyázzak rájuk. És megtettem habozás nélkül. Te pedig megtanítottál mindenre, amit tudnom kell. Ha te nem vagy talán vele se találkoztam volna. A szavamat adtam, és meg is tartom ígéretem J…

***Visszaemlékezés vége***

<<54. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése