Sziasztok!! Most csak erre a kevésre futott (btw wordben 5 oldal), de remélem ennek ellenére is tetszeni fog nektek és felkelti az érdeklődésetek még jobban. Annyit elárulok hogy közel vagyunk a feléhez a sztorinak. Mert úgy kb. október közepén járunk és amint eljutunk december elsejéhez (el sem hinnétek de annak a résznek már címe is van, pedig még jó messze van) akkor járunk majd a felénél. De ahhoz eljutunk majd amikor odaérünk, Na nem fosom a szót, jó olvasást :) - Kukorka
Ally:
Miután kitettem Jevéket, távolabb
hajtottam majd leparkolva a kocsit az erdős részen keresztül akartam
visszamenni a sulihoz. Kikaptam a kocsiból a táskám, és vállamra kapva futni
kezdtem az épület felé.
A sebeim még mindig hasogattak,
hiába szórtam őket boszorkány porral. Lehet hogy Jasontől kéne segítséget
kérnem. Á, kicsit sem akadna ki, ha közölném vele össze vagyok vagdalva és nem
hat a boszorkánypor.
Érzékeimmel próbáltam bemérni
Cartert, majd felmásztam ahhoz a teremhez közeli fához ahol lenne első órájuk. Bizsergést
éreztem a csuklómon, de semmit sem láttam. Leugrottam az avarba és körbe
pillantottam. Az Ankhom teteje jobban lüktetett, mint a többi része így tudtam
hogy előre kell mennem. Szerencsémre senkinek se volt órája kint. Halkan és
óvatosan lépkedtem előre figyelve minden apró neszre.
Hirtelen valaki elkapta a karom
hátam mögé szorítva, másik kezét pedig számra tapasztva. Megtapostam a lábát,
majd kezemmel gyomorszájba is vágtam. Kiszabadítottam a kezem és az övére
csavartam ezzel magam felé fordítva az illetőt. Viszont abban a pillanatban ahogy
megláttam az illető arcát elöntötte a méreg a szívemet és pólójánál megragadva
elhajítottam. Ami hála a szerencsétlenségemnek átrepült egy ablakon.
- Hé hé! – ismertem fel azt az
idegesítő hangot. – Nem dobáljuk az öcsémet át iskola ablakokon!
- Mit akarsz te ribanc? – morogtam
felé. – Javaslom tűnj el, ha a torkod nem szeretne a késemmel találkozni!
- Ugyan már! – mosolygott
szokásosan. – Ne légy ilyen morci! Conorral már terveztem beszélni arról amit
tettél. Hisz tegnap ő is olyan morcosan távozott. – tessék? Conor találkozott
vele?
- Mit akarsz? – mordultam rá megint.
- Csak szeretném megköszönni. –
hűvös lett a tekintete. – Hogy megmentetted az idióta öcsémet attól, hogy az
őrzők elkapják és valószínűleg kivégezzék.
Érzékeim felerősödtek és a bal
csuklómon az Ankh vége egyre erősebben lüktetett a közepe felé. Gyorsan
fordultam és elkaptam Scott-ot a nyakánál fogva és a fához fogtam. Már magam
sem figyeltem milyen erő szabadul fel bennem haragomban, már csak a fának a
reccsenését hallottam.
- Scotty milyen modortalan vagy! –
kapta fel Katie a pólójánál fogva. Fejéből szivárgott a vér, megfestve ezzel a szőke haját. – Az úri hölgyek épp beszélgetni próbálnak, te pedig így ránk támadsz,
hát ezt neveltem beléd?!
- Ez a kis… Átdobott egy rohadt
ablakon. – szűrte ki fogai közt felém. – És tönkre tette a kedvenc dzsekim!
- Ez legyen a legkisebb problémád! –
mondtuk egyszerre Kathrinnel.
- Chh! – tettem hozzá. – Most hogy
végeztünk ideje lenne menned mielőtt miszligbe aprítalak. – fenyegetőztem.
- Pont mint a múltkor? – nevetett fel.
– Mert ahogy elnézlek én voltam az aki fél kézzel elbántam veled. Vagy adjak
egy kis emlékeztetőt?
- Ne vívd ki magad ellen a haragom! –
húztam össze a szemem.
- Különben mi lesz, véres? – összerezzentem a jelző
hallatára. – Igen jól hallottad hogy hívtalak. Már alig várom a pillanatot és
mutatod meg igazi valódat nekem angyalivadék. – gyilkos mosolyra húzta a
száját. Olyanra mint amilyenre én szoktam, amikor Ő vagyok… - Csevegnék még
veled, de rengeteg dolgom van! Csak ennyit akartam! – elfordultam de ő még
hozzá tette. – Ez mind szép és jó, hogy így védelmezitek Jevet és Cartert, de
ugye tudod ha ellenetek akarnak tenni akkor nem csak ők lesznek az esetleges
célpontok. Főleg nem a te helyzetedben, véres!
Lökés hullám futott végig a
testemen. Szemeim immáron vörösen látták a világot. Éreztem hogy valami
áthatolja a testem és vérem odatódul. Lepillantottam, egy hosszú pálcapenge
állt ki a csípőmből.
- Ejnye Scotty… - halk nevetése
visszhangzott a fülemben. – Mondtam már… Hogy rossz a… Modorod. – kuncogás töltötte
be az összes szünetét amit hagyott. – De ez neked meg se kottyanhat, véres! –
ujjaim a pengére fonódtak megvágva ujjaimat. Áthúztam a csípőmön a pengét és
eldobtam egy borkorba. A sebből ömlött a vér és éreztem minden vérem ki akar
törni azon a kicsi mélyedésen.
- Egy ilyen szörny mint te… Hogy nevezheti
magát az Angyal katonájának? Nem vagy több mint egy démon akit a saját fajtád
fog kiirtani. – olyan halk volt a hangja mégis felért még egy szúrással. – Alig
várom, amikor Conor megtudja mit is rejtegettél tőle ez idáig! Amikor végre
látni fogja az igazi valódat és annyira meggyűlöl majd, hogy ő maga akar majd
kést döfni a szívedbe! – térdre zuhantam.
- Te kis… - suttogtam, de az erőm
ami eddig tartott kezdett elhagyni. Próbáltam kiszorítani az érzelmeim, hogy
azzal a formával életben tartsam magam. Honnan tudja mi vagyok? Bár nem ez
izgatott engem igazán… Hanem az hogy igaza volt.
A vér egyre gyorsabban ömlött
belőlem, és kezdtem fáradtságot érezni a szemeimben. Nem! Nem hagyom hogy
elérje a célját. Még ha le kell mészárolnom megint annyi embert bármit
megteszek, hogy megvédjem azokat akiket szeretek.
Fél térdre ereszkedtem és a fában
megkapaszkodva felküzdöttem magam a lábaimra. Ki minden érzelemmel, kétséggel,
fájdalommal. Mindennel ami bánthat engem vagy másokat. Látásom megint vörösbe
borult és már biztosabban álltam a lábamon.
Elrohantam a kocsimhoz, de ezzel a
formámmal alig telt pár másodpercbe. Felnyitottam a csomagtartót és az alsó rekeszből
minden szükséges hozzávalót kivettem. Egy bő boszorkányport öntöttem a sebemre és
egy köteg gézzel fedtem le a két nyílást. A boszorkány por égetett, de
megszokhattam volna ha ilyen formában használom. A nephilim részemet gyógyítja
és a démoni lelkemet sérti.
Elővettem a mobilomat és gyors sms-t
küldtem Conornak, majd visszacsúsztattam a készüléket a zsebembe. Minden
hozzávalóm megvolt arra, hogy kettő portált is nyissak. Muszáj vagyok neki
elmondani személyesen, tanítania kell nekem valamit amivel megvédhetem őket.
Hisz megígértem neki, hogy nem hagyom hogy bármi bajuk essen. Cserébe mindent
elkövet, hogy vége legyen a Lane vérvonal átkának. Muszáj vagyok tenni valamit…
Amivel bebizonyíthatom… Hogy nem vagyok az a… Démoni… Gyilkos… Akinek átkoztak
engem…
Nem! Nem szabad hibát vétenem, főleg
hogy megjelent a Cipriano testvérpár.
***Visszaemlékezés***
- Wuhúúúú! – kiáltottam boldogan. A
hajam csak úgy lobogott, ahogy engem pörgetett. Letett és lehuppant a kanapéra.
Felháborodva ütögettem a térdét. – Naaaaa! Még játszani akaroook! Ne
lustálkodj!
Felnevetett. Mindig olyan furcsa
volt a nevetése. Mintha egyszerre lenne keserves és boldog. – Rosszul fogsz
lenni, ha ennyiszer pörgetlek meg dobállak. És nem szeretném kivívni
keresztanyád haragját magam ellen. Sőt én lettem rosszul ennyi forgástól. –
megfogta aprócska kezeimet. – De mi lenne ha most valami mást játszanánk?
- De mit? – néztem rá nagy
szemekkel.
- Mondjuk torpedózhatnánk! – vetette
fel. Csak később jöttem rá, hogy azért játszottunk mindig azt, mert más játékuk
nem volt.
- Jaj már megint vesztettem ellened!
– biggyesztette le színpadiasan az ajkait, miután harmadszorra győztem le.
- Mert mindig ugyanazokat választod.
Már megtaláltam benne a rendszert! – húztam fel az orrom. – Mást akarok
játszani, ez unalmas hogy mindig én nyerek!
- Tudom, de nem jut eszembe semmi
jó! – vont vállat.
- Hogy-hogy? De te olyan okos vagy!
- Nem is! – vinnyogott mint egy
kislány amivel mindig megtudod nevettetni. A fali órára nézett, amit még mindig
nem tudtam akkor leolvasni. – Hamarosan itt lesz Clare néni és az anyukád is.
De ne mond neki, hogy egyedül hagytak velem, mert akkor nagyon mérges lesz rám.
- Tudom… - húztam el a számat. –
Néha eléggé gonosz tud lenni… Engem például nagyon utál… Amióta csak
megszülettem.
- Szeret téged Ally! Nem mutatja, de
te vagy a szeme fénye, az ő kis vörös hercegkisasszonya. – mosolygott le rám.
Mindig olyan szép mosolya volt, és a kék szemei és mindig ragyogtak. – De azért
nem szeretném ha megtudná hogy mi itt kettesben játszottunk mert akkor
haragudna rám és Clare nénire is. És nem akarom hogy haragudjon a
menyasszonyomra.
- Menyasszony? – kérdeztem nagy
szemekkel. – Mi az a menyasszony?
- Hát amikor két ember szerelmes
egymásba, akkor a fiú ad egy gyűrűt a lánynak, annak jeléül, hogy mennyire
szereti. És akkor lesz a menyasszonya és utána van egy nagy esküvő, aztán
házasok lesznek. – magyarázta.
- Mint anya és apa? – pislogtam.
- Pontosan. – mosolygott. – De Clare
néni még nem a menyasszonyom, mert nem kértem meg a kezét. És ezért nem szabad
egy szót sem szólnod neki! Megértetted? – egy kis 5 évesként szalutáltam neki,
mire megint felnevetett. Kék szeme mindig sugárzott. De mindig volt valami
mögötte. Félelem, fájdalom és egy hatalmas űr amit menthetetlen magány töltött
be.
Azt kérted, hogy vigyázzak rájuk. És
megtettem habozás nélkül. Te pedig megtanítottál mindenre, amit tudnom kell. Ha
te nem vagy talán vele se találkoztam volna. A szavamat adtam, és meg is tartom
ígéretem J…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése