Sziaaaasztoook!
Ma péntek van (isten tudja hogy szombaton képes lennék ezt megírni) és lefárasztott mindenki. Nem tudom, hogy csak engem harcol le az iskola vagy más is így van vele. Alig múlt negyed 5 de én máris aludni akarok. Úúú a hét kérdése (amire senki se fog válaszolni, de mégis megkérdezem): Szeretnétek-e több részt Scott/Katie vagy a rossz szemszögéből? Én szívesen írnék, mert ők teljesen máson agyalnak, hogy Jevnek mi a problémája Alisonnal és hogy Carter miket titkol Jev elől (hupsz, de előre ugrottam a részekben XD). És még egy nagyon fontos kérdésem lenne: Miről készítsek 'Kimaradt jelenetek' rész? Nem tudtam melyik résszel kezdjem a sorozatot, és hátha nektek van valami ötletetek, hogy melyik rész kimaradt, vagy nem említett részére lennétek kíváncsi. Meg úgyis amivel akartam kezdeni (tudjátok hogy nagyon epic és badass legyen :D) annak az original része még kint sincs. Na nem fosom tovább a szót, olvassatok! :)
Carter:
Conor
valamilyen furcsa oknál fogva azt csinálta amit mondtam. Rákérdeztem hogy
bántja-e valami, de mindig csak vállat vont vagy fejét rázva témát váltott.
Jev bombázott
az sms-ekkel így reggel 6 óta vele beszéltem. Miután beszélgettem velük, sokkal
jobban érezték magukat. Kelley azzal nyugtatta magát, hogy a sorozatait nézte.
Jev pedig videójáték maratont tartott miközben velem beszélgetett. Minden normális
volt. Már ha annak lehet a helyzetet nevezni.
A démonesetéről
nem beszéltünk többet Conorral, csak azt mondta ha lenne több a környéken arról
tudnánk.
Kérdeztem Jevet
az estéről kapcsolatban, és azt mondta menni akar. Idézem: Nem akarok rettegni
a várostól amiben felnőttem. Ami mondjuk tiszteletre méltó volt tőle, hogy
egymás után kétszer támadtak rájuk. Az anyjuk támogatta az ötletet, hogy
menjenek, tekintve hogy ahova Jev menni akart ott minimum 50-en lesznek.
Rákérdeztem
Jevnél, hogy Alison jól van-e. De csak annyival tudott szolgálni, hogy
bezárkózott a szobájába. Számomra Conor szavai hihetőek voltak hisz az esetek
99,9%-ában igaza volt, de kételkedtem hogy Alison valóban jól lesz ahogy ő
mondta. Nem mintha az az aggódó típus lennék a pasijaim unokatestvérük felé, de
Conor az. És ez ami aggasztott.
- Kérsz még? –
kérdeztem Conortól amikor befejeztük az evést. Megrázta a fejét. – Akkor elmosok!
– vettem el tőle a tányért. A csapba raktam őket, míg a kaját a hűtőbe toltam.
- Carter? –
szólt Conor.
- Igen? –
fordultam felé a vállam fölött.
- Szerinted
rosszul döntöttem amikor beálltam a tanácsba? – kérdezte kezét tanulmányozva.
- Hogy érted?
- Ha nem lennék
a tanácstagja, talán jobban el tudnánk bújni. Talán akkor egy városban
maradhatnánk akár 10 évet is. – gondolkozott.
- Szerintem az
teljesen független hogy hova megyünk! – vontam vállat. – Őrzők és védelmezők a
világ minden pontján vannak. Bár ha szeretnél 10 évig élni valahol, nos az
északi-sarkon még nem jártunk és nem hiszem hogy a jégtáblákon véres csatákat vívnak.
Meg azt biztos nem hinnék hogy oda megyünk, tekintve hogy olyan helyről származunk
ahol általában meleg van.
- Komolyan
mondtam. – engedte el a füle mellett a viccemet.
- Szerintem
nem. – fordultam vissza a mosni valóhoz. – Remek harcos és vezető vagy, amire
szüksége van a Tanácsnak. Az ítélőképességed szinte 100%-osan megbízható.
Pártatlanul és laikusan látod a dolgokat. A helyzetünket nem befolyásolja a
posztod, tekintve hogy nem önként jelentkeztél rá, hanem kaptad. És azért
kaptad, mert tudták hogy pont rád illik a szerep.
- Beadlak
valami pszicho suliba, ahol gyakorolhatod a lelkesítő beszédet! – mosolyodott.
- Csak vigyél
el az Internátus egyik edzésére. Én lennék a legjobb tanár! – fényeztem magam nevetve.
- És hogy áll a
randid Jevvel? – váltott témát.
- Milyen randi?
– tettem az ártatlan.
- Elméletben ma
is akartatok menni valahova, nem? – vonta fel szemöldökét. De ő meg honnan tud
erről. Ó, valószínűleg Ally mondhatta neki. Gondolom olyan pillanataikban
amikor épp nem akarták megölni egymást.
- Jaj, de! –
bólintottam. – De nem hiszem hogy megyek, hisz még mindig beteg vagy. És
képtelen vagyok elhagyni a házat, anélkül hogy ne a nyomomban lennél!
- Ez nem igaz! –
tiltakozott. – Azt is megengedtem hogy újra egyedül menj haza.
- Conor tudtam
hogy ott vagy! És ismerlek!
- Oké, van
benne valami! – ismerte be. – De jó báty leszek és itthon fogok ülni,
törölgetni az orrom és borzasztó műsorokat nézek a tévében!
- Most az én
betegségeimből csináltál viccet? – gondolkoztam. Ugyanis miatta kellett ezt
csinálnom amikor beteg voltam.
- Majd hívj
fel, ha hozzalak el! – hagyta figyelmen kívül amit mondtam.
- Jev kocsival
jön. – feleltem. Conor lefagyott, nagyokat pislogott.
- Odaadta neki?
– nyögte ki végül. Összeráncoltam a homlokom.
- Mit?
- Hogy érted
mit? – háborodott fel. – Megkapta a Chevyt?
- Mi? Nem, az
anyja kocsijával jön. – Conorból egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. – Már miért
kapta volna meg a kocsit?
- Mert Ally
eredetileg neki vette! – magyarázta.
- Tényleg? – vontam
fel a szemöldököm. – És ezt mikor említette neked? – fontam keresztbe a karomat
várakozóan.
- Jaj valamikor
véletlenül. – legyintett.
- Conor…
- Nem mindegy
az? – háborodott fel. – Jézus, egyszer lesz barátod és életem végégig szekálsz!
- Nem azért szekállak
mert nekem van barátom! Hanem azért mert neked nincs! – jutattam eszébe. –
Olyan nehéz lenne ha elmondanád nekem? De te persze elvárod hogy mindent
elmondjak.
- A védelmed
érdekében! – védte büszkeségét.
- De az miben
akadályozza a védelmem, hogy mesélj magadról?! – emeltem égnek a tekintetem. –
Hogy mesélj az életedről mielőtt még célpontok lettünk egy táblán!
- Az már a múlt
Carter! – legyintett.
- De Ally nem
az! – kötöttünk ki megint itt. – És az a Jason sem, akiről szintúgy nem tudok
semmit. Csak annyit mondtál, hogy megbízol bennük és hogy közel állnak vagy
álltak hozzád! Te pedig mit tudsz rólam? Minden egyes percét ismered az
életemnek amióta csak megszülettem. Tudod miket szeretek, miket olvasok, mivel
foglalom el magam. Jobban ismersz mint bárki.
- Te is tudod
ugyanezeket rólam! – vitatkozott.
- Nem ezen van
a lényeg Conor! – dőltem a pultnak. – Azt már kicsiként is megértettem hogy ne
zavarjalak és ne kérdezzek amikor dolgozol! De a többi részét miért nem
ismerhetem az életednek? Csak azt a részét ismerem amióta veled vagyok. De mint
kiderült azt sem!
- Minél
kevesebben tudnak azokról akik közel állnak hozzám, annál jobb! – makacskodott.
- DE A
KICSESZETT HÚGOD VAGYOK CONOR! – üvöltöttem rá, hogy végre felfogja. – Ha kell
DNS vizsgálatra is elmegyünk, hogy felfogd ezt! – a hajamba túrtam. – Tudom,
hogy neked bármit elmondhatok. És ez kölcsönös. Akármit elmondhatsz nekem. Nem
ítélnélek el a dolgokért amiket tettél a múltban, vagy az emberekkel akiket megismertél.
- Ez nem ilyen
egyszerű! – rázta meg a fejét, megint elrejtve az érzelmeit.
- Soha egyszer
nem jöttél be hozzám, hogy elmond mi a bajod! Még azt sem akartad hogy tudjam
hogy lázad van! – vázoltam a tényeket.
- Azért nem
teszem, mert nem akarlak terhelni vele. – próbálta menteni magát.
- De nekem nem
teher!
- De nekem az! –
elhallgattam. Dühös volt. De fogalmam sem volt hogy most melyikünkre. – Rajtad
kívül mindenről lemondtam! A barátaim fele meghalt a nagy háborúban vagy ha túl
is élték nem tudom, mert nem vehetem fel velük a kapcsolatot. Lemondtam az
álmomról, a barátaimról, az életemről. – mély levegőt vett. – Nincsenek
barátaim, nincsen magánéletem, nincsen egy hely amit otthonomnak nevezhetek. És
mindenért lemondtam csak azért mert anya azt kérte, hogy mentselek az utolsó
pillanatában. – ha nem voltam eléggé lefagyva és megszeppenve ez a mondat rá
tett. – Csakis azért az egy mondatért menekültem el aznap veled együtt. Ha nem
kérte volna valószínűleg mind a ketten 14 éve hallottak lennénk! – lecsapott az
asztalra. Összerezzentem. – Bassza meg, hogy mindig ide jutunk ki! – pattant fel
a székből felborítva azt. – Ezért nem ilyen könnyű ezekről beszélni! – fordult vissza
dühösen az ajtajából. – Mert ez az egész, - mutatott körbe. – egy baromi nagy
teher! – és az ajtó csapódás.
Kezembe
temettem az arcomat és mély levegőket vettem. Felfele pislogtam folyamatosan.
Csak ne kezdj el sírni! Ne itt! – ismételtem magamban.
Felállítottam a széket és felsiettem az emeletre becsapva az én szobám ajtaját
is. Amit valószínűleg később megbánok, mert egy évszázad lesz kinyitni.
Fejjel
beledőltem az ágyamba. Lehet sírtam, de lehet nem. Nem emlékeszem tisztán rá.
Mert csak azt láttam ahogy az egész jelenet megismétlődik előttem. Conor dühös
és fájdalmas arca.
Éreztem
egyszer-kétszer hogy csak egy zsák krumpli vagyok neki, amit nem tud hova
tenni. De most kimondta és jobban fájt, mint amikor én gondoltam magamról. Ha
én nem vagyok, akkor teljesen más élete lehetne. Anyáék is élnének, ő élhetné az
álmait.
Fejben elképzeltem
Conor életét nélkülem. Sikeres vállalkozása lenne, lenne egy nagy háza, benne
egy feleséggel és rohangáló kisgyerekekkel. Anyáék átjárnának vigyázni a
kicsikre és hülye játékokat játszanának.
Nem lenne
állandó költözködés. Nem lenne állandó menekülés. Névváltás. Hamis kártyák,
személyik. Bujkálás. Nem lennének őrzők akik az életedre akarnak törni. Nem
lennék én…
Az
önsajnálatomat nem is tudta volna megzavarni a telefonom pityegése. Nem volt
kedvem Hayleyvel beszélni, így gyorsan leráztam.
Gondolkoztam azon,
hogy valamit kéne csinálni hátha elterelem a gondolataimat de még ahhoz sem
volt kedvem, hogy felüljek.
Felvettem a
csörgő telefonomat. – Szia! – köszönt bele Jev. – Akkor áll még a ma este?
- Nem tudom. –
fordultam át az oldalamra.
- Mi a baj? –
mintha megérezte volna.
- Jaj semmi! –
próbáltam változtatni a hangomon. – Tényleg?
- Összekaptatok
Conorral? – kérdezett rá. A párnába temettem az arcom.
- Ühüm. – rossz
megint visszagondolni arra a beszélgetésre. – Egy kicsit. – motyogtam.
- Nagyon? –
megint hümmögve válaszoltam. – Szeretnél róla beszélni?
- Nem nagyon. –
húztam a számat.
- Tudsz várni
öt percet? – kérdezte. – Mindjárt visszahívlak, oké? – és letette. Csak vállat
vontam. Ahogy ígérte 5 perc múlva visszahívott. – Kijössz? – mondta köszönés
helyett.
- Mi? – ültem végül
fel. – Miért?
- Csaak. –
felelte sejtelmesen. – Na gyere ki!
- Ez valami
hülye kismalac-farkasos játék amit nem ismerek? – álltam fel és elkezdtem
kiráncigálni az ajtómat.
- Nem. – nevetett fel.
Átmentem a
fürdőmbe. Felálltam a wcre hogy kinézhessek az ablakon. Ez a hülye ott parkolt
az anyja kocsijával a házunk előtt.
- Mi tart ennyi
ideig? – kérdezte és akkor láttam, hogy kiszáll a kocsiból. – Még pizsibulit tartasz
vagy mi?
- Még
ráncigálom az ajtómat! – füllentettem és a lépcső felé vettem az irányt. Conor
szobájára pillantottam, aminek az ajtaja még mindig zárva volt. De látszott
hogy kint volt, mert elpakolta az edényeket. A vállammal tartva a telefont
felhúztam a tornacipőmet és a kulcsomat is felkaptam a tartóról a dzsekim
társaságában.
Kimentem az
ajtón, ő pedig a kocsinak dőlve várt engem fülénél tartva még mindig a
telefont. – Na végre! – mondta kinyomva a telefont. – Azt hittem már soha nem
jössz ki! – sétált hozzám.
- Mit keresel
itt? – mértem végig, miközben magamra kaptam a dzsekimet. Szokásos pulcsija
fölött, most egy farmerkabátot is viselt. – Neked nem azon a bulin kéne lenned,
amit mondtál?
- Tudom, de
gondoltam ma valami mást csinálok! – vont vállat, kezét a derekamra csúsztatva
és magához húzva. – Leszállítom azt a kettőt. – bökött fejével a kocsi felé,
ahol Kelley és Nick ücsörgött hátul. – Utána mi lenne ha átjönnél hozzánk?
Megnézünk valami filmet, vagy zombikat is ölhetünk. Rendelünk pizzát, van még
torta is.
- És mi volt a
pontosabb cél? – fontam nyaka köré a karomat.
- Gondoltam nem
szeretnél itthon ülni és önsajnálatot vacsorázni! – vont vállat mosolyogva. –
És gondoltam most szükséged lehet valakire.
- Csak ezért
elautóztál ide? – vontam fel a szemöldököm elmosolyodva.
- Jepp. –
bólintott. – Szóval? Buli vagy pizza parti?
- Csábító
mindkettő, de nem akarok a terhetek lenni. – húztam el a számat.
- Dehogy vagy
teher! – bizonygatta. – Tök mindegy mire mennénk sehol se lennél teher. Ally
lelép, anya dolgozik, a bulin pedig szívesen lát mindenki. És nekem amúgy sem
vagy teher! – döntötte homlokát enyémnek. – Na, mit mondasz Lane? Elég tökös
vagy egy zombigyilkosos pizzapartihoz, vagy fokozni akarod a Halloweeni
rémfaktort és buliba menni? – felnevettem.
- Hülye vagy! –
jelentettem ki.
- De a te
hülyéd! – puszilta meg az arcom.
- Elmehetünk a
buliba is, amúgy se voltam, még egyen sem. De ma a sajátruhám a jelmezem! –
néztem végig magamon.
- Ennek örülök!
– vigyorgott.
- Hé! –
üvöltött ki Nick az ajtón. – Kaptok öt percet, mert ha tovább kell néznünk
titeket feldobjuk a pacskert! – de elröhögte a végét. Jev megforgatta szemét
és az égnek emelte tekintetét.
- Miért ismerem
ezt a seggfejet? – gondolkozott hangosan. Nevetni kezdtem és megpusziltam az
állát. Elhátráltam tőle.
- Hozom a
cuccom. – bólintott én pedig beléptem a házba. Felsiettem a szobámba, persze
hangtalanul. A fekete táskámba bedobáltam a fontosabb dolgokat. Vészhelyzeti
szütyő, bicska, kulcsok, mobil, pénz. Tudjátok a szokásos. Elrejtetem egy tőrt
a hátamhoz a póló alá. Kifésültem a hajam, és gyorsan fogat mostam. Szinte
ugráltam a lépcsőfokon. Amikor már az ajtónál jártam elüvöltöttem magam. –
Elmentem, később jövök! – csak ha érdekelné.
Becsuktam az
ajtót és Jevhez sétáltam, aki kinyitotta előttem az anyósülés ajtaját. –
Elengedett? – vonta fel a szemöldökét.
- Ha bármi
ellenvetése lett volna, már kint lenne! – ültem be. Jev átsietett a másik
oldalra és beszállt mellém.
- Sziasztok! –
köszöntem hátra a többieknek.
- Jössz velünk?
– kérdezte Nick. Bólintottam.
- Carter
kapaszkodj, itt halunk meg! – tapadt fel Kelley az ablakra és színpadiasan
szorongatni kezdte kapaszkodót és az övét. Nick röhögni kezdett és én is
mosolyogni kezdtem.
Jev megforgatta
a szemét és beindította a motort. Viszont mielőtt még kiállhatott volna Nick
megszólalt.
- Menjünk hátul
úgy is van még időnk! – kérte Jevet.
- Á, nem! –
rázta meg a fejét.
- Ez jó ötlet!
Carter még úgy se látta! – szólt bele Kelley.
- Ezt honnan
veszed?
- A kutya se
jár arra! – bizonygatta Nick. – Ne légy nyámlila!
- Az nyámNYILA
Nick! – fordult hátra Jev. – Nem pedig nyámLILA!
- Ugyanaz! –
legyintett Nick. Majd közlöm Eugene-nal hogy sorstársa akadt. Jev felém
fordult.
- Kelley és
Nick fel akarnak menni a hegyre. Te szeretnél vagy menjünk egyből a kávézóba?
- Nekem
mindegy, felmehetünk a hegyre is! – vontam vállat.
- Akkor irány a
hegy! – kiáltotta Nick boldogan. Jev kihajtott és a város helyett a másik
irányba fordult.
Jev:
Nick folyamatosan előrehajolt és
váltogatta a csatornákat.
- Ülj már a seggeden! – szóltam rá.
- De anyaa! – nyafogott.
- Rosszcsont vagy Nicholas! –
húztam össze a szemem, de az utat figyelve. Eddig erdős részen mentünk és még
nem nagyon jutottunk ki a hegy oldalára. Nem volt az olyan magas hely. Úgy
800-900 méter között lehetett. De gyönyörű kilátást adott a folyóra és a kráter
tóra a közelben, meg a folyóra ami egy völgyet vágott magának.
Végül Nick feladta a jó
rádióállomás keresését a telefonját elővéve adta a zenét.
- Kik lesznek még ott? – kérdezte hirtelen
Carter. – És milyen buli ez?
- A közeli baráti társaság. És
nagyon király lesz! – bólogatott hátulról Nick.
- Akkor számítsak a fél iskolánál
nálad? – szemem sarkából láttam hogy felém fordult. Kelley felnevetett.
- A sármom csábítja az embereket! –
vigyorogtam.
- Én meg folyékonyan beszélek
urduul! – vágta rá Kelley.
- Nem áll távol az tündenyelvtől! –
tette hozzá Carter.
- Ally tud tündéül, nem? –
kérdezte tőlünk Nick.
- És animéül! – mondta Kels.
- Ezek a nyelvek nagyon mennek
neki. – bólogattam egyetértően.
- És Carter milyen a spanyol? –
hajolt előre Nick.
- Entre nostoros, me pone los
pelos de punta! – válaszolta.
- A béna franciásnak mondhatod! –
nevettem fel.
- Maradjon köztünk, de az
idegeimre megy! – fordította le Kelley.
- Tényleg? – nézett Kelleyre
döbbenve Nick.
- Sí! – mondta egyszerre a két
lány felnevetve. Jól esett, hogy Carter gondolata kicsit elterelődik a bátyjával való
veszekedéséről
- És a francia milyen? –
érdeklődött Carter. – Jev valóban olyan szörnyű mint mondja!
- Ha a tanárnő nem utálná ennyire…
- húzta a száját. – Lehet nem húznák meg félévkor.
- Soha nem húztak meg! –
jelentettem ki. – És nem is fognak.
- Majd matekból! – szólt hozzá
Kelley.
- Arra ott van Ally, meg szerinted
hogy mentem át az elmúlt 10 évben?
- 11. – javított ki.
- Jaj tényleg London! – bólintott Carter.
- Mesélt róla? – tudakolta tőle
Nick. – A francia lamúrt is mesélte? – vonogatta a szemöldökét.
- Milyen francia lamúrt? – vontam fel
a szemöldököm.
- Jézusom Nick! – fogta a fejét
Kelley.
- Jaj tudod te kire gondolok!
Amikor Párizsban te meg…!
- Kelley dobd ki a kocsiból most! –
kiáltottam el magam, elnyomva Nicket.
- Szíves örömmel!
- Oké, oké! – emelte fel kezét
védekezően. – Befogtam nyugi! De annyit tudnod kell, hogy nagyon dögös csaj volt!
- Komolyan mondtam, hogy
kihajítalak!
- Nyugi haver! Gondoltam ha már a
hegyre megyünk, nosztalgiázunk!
Carter értetlenül fordult vissza a
helyére. Nick nem hozta fel a dolgot, és ha meg is tette volna Kelley ott volt,
hogy leüsse. Nem terveztem volna pont őt bemutatni, mint exemet. Tekintve azok
után hogy miket tett.
Amikor tudtam hogy közel vagyunk
odaszóltam Carternek. – Most legeltesd a szemed, ilyet nem látsz gyakran!
Kiértünk és mellettünk már egészen
jól látható volt a folyó, ami a tóból ered. Carter száját kicsit eltátotta hogy
bámulta a folyót. Innen pár szarvas látható volt, ahogy hogy a folyóból isznak.
- Várd ki amíg felérünk! – mosolyodtam
el. Egy negyedóra elteltével, talán 20 perc is volt (lassabban mentem hogy
Carter inni tudja a látványt), felértünk egy kiugró részre ahol letudtam
parkolni. Följebb is lett volna de oda csak gyalog lehetett menni.
Az nap lemenőben volt, és a
rózsaszínes fény megcsillant a tó felszínén.
- Jeej! – ugrott ki Nick és
Kelley. Leállítottam a motort és Carter is kipattant a kocsiból.
Nick és Kelley mentek felfedezni,
mint mindig de Carter csak állt a kocsi előtt és nézte a tavat.
- Lenyűgöző vagy lenyűgöző? –
öleltem át hátulról. Vállára támasztottam a fejem.
- Nem is tudtam hogy itt van ilyen
is. – mondta még mindig tátott szájjal. – Pedig utána néztem a helynek.
- A város amúgy poros és uncsi, de
ez! – mutattam a tóra. – Gyönyörű.
- Az. – pár percig néztük, amikor
felém fordul. – Köszi. – nézett fel rám hálásan.
- Semmiség! – vontam vállat. –
Örülök ha jól érzed magad!
- Nem azt! – rázta meg a fejét. –
Hanem, hogy eljöttél hozzánk, és elhoztál.
- Kapok érte hála csókot? –
csücsörítettem. Felnevetett.
- Még szép! – hajolt oda hozzám.
Hirtelen felkaptam derekánál fogva, hogy egy magasak legyünk. Nyakamnál fogva
kapaszkodott.
Ott csókolóztunk a naplementében,
egészen addig míg Nick és Kelley vissza nem jött.
- Te vadbarom! – üvöltött Nickre a
húgom. Letettem a földre Cartert.
- Én a vadbarom! Maradjál már
banya! – szólt vissza Nick.
- A jó édesanyádat a banya!
- Róla ezt tényként tudom!
Felsóhajtottam. – Kidobjuk őket
valahol lefelé? – mintha Carter olvasott volna a fejemben.
- Naná! – nevettem fel.
Nick és Kelley egymással
üvöltöztek, míg mi Carterrel beszálltunk a kocsiba. Ők is beszálltak és durcázva
ültek egymás mellett. Alig lehettünk itt 10 percet? Beindítottam a motort és
megfordultam a kocsival és visszaindultam Magic Ville felé. Majd egyszer
elhozom Cartert ha nem lesznek itt Kelleyék.
Scott:
A kanapén ücsörögve vártam, hogy
hazatérjen. Szinte éreztem, hogy ez is elbukott. Nyílt az ajtó és belépett
rajta a nővérem. Amióta 25 lett nem bírt mást csak sötét csőfarmereket,
blúzokat és blézereket hordani. Mindig úgy öltözött ki, mintha valami fontos
ember lenne. És most is hasonlóan tért vissza. Rövid hullámos haját, egy csatt
mögé rendezte.
- Na hogy ment? – kérdeztem meg
csak úgy rutinból.
- Sehogy! – dobta le a táskáját az
ajtó mellé. – Senki sem vevő a termékre, azért mert folyékony állagú. És neked?
– ült le mellém. – Elintézte?
- Persze. – bólintottam. – És önmagát
is!
- Mi? – pattantak ki a szemei. –
Hogy hagyhattad? Szükségünk volt rá!
- Tudod nem volt baja addig amíg
az ismeretlen őrzőt kellett megölnie! – morgolódtam. – De azzal számolhattál
volna, hogy ismeri Alison!
- Tessék?
- Úgy tűnt ismerik egymást. És az
emberi felülkerekedett, és fejbe lőtte magát. – meséltem el neki.
- Istenem! – túrt volna hajába, de
mivel összevolt fogva így csak végig simított rajta. – Mond hogy legalább
súlyosan megsebesített azt a ribancot! – morogta orra alatt.
- Nos pár karcolásnál többet nem
szerezhetett! Fél kézzel képes lett volna leteríteni. És abban sem voltam
biztos, hogy a démoni erejével vagy sem.
- Csomagolj, utazunk kicsit! –
állt fel és szobája felé vette az irányt.
- Miért? – ráncoltam a homlokom. –
Itt nem találhatnak meg!
- Nem is ezért megyünk el! –
fordult vissza szoba ajtajából. – Keresnünk kell még kísérleti alanyokat, és
még a cuccon is dolgoznunk kell, mielőtt piacra dobjuk.
- Lehet hogy azért nem működött,
mert őrző. Hisz Alisonban ott a védelmező vér is, lehet ő neki ezért megy a
kontrollálása. – gondolkodtam. Szemei dühösen villantak a nővéremnek.
- Neki azért megy a kontroll, mert
az a tetves Townsond megtanította hogyan kell és még varázslatot is olvasott
rá. – sziszegte. – De látod nekem is elég jól megy!
Magamban megforgattam a szemem. Na
persze, ezért éltem jó pár évig egyedül. Mert olyan jól ment neki az
önkontroll. A szobámba mentem hogy a pár táskányi cuccot összepakoljam.
Igaza volt Katienek hogy
változtatnunk kell a cuccon. Valahogy stabillá kell tenni hogy olyanok
legyenek, mint Kat vagy Ally. És már szükségünk lesz arra a szerencsétlen
boszorkánymester, hogy rájuk olvasson és megtanítsa őket használni az erejüket.
Viszont Alisonnal is kellett
csinálnunk valamit. Meg azzal a ténnyel is, hogy a városba nem vihettünk démonokat,
amivel elfoghatnánk.
És még az a hülye őrző is bekavart
aki megtalálta Carteréket. Carter érdekében csak remélni tudom, hogy nem hívta
a barátait, mert akkor valakinek nagyon darabokra fog törni a szíve.-------------------------------------------------------
És ha elfelejtetted volna amit fent említettem, osszátok meg velem, hogy miről készítsek 'Kimaradt jelenetek' részt. Melyik rejtett részre lennétek kíváncsiak az eddigi történetből? :) chatben vagy kommentben várom az ötletek.
ÚÚúú és még valami, ha az istenek is megsegítenek akkor a Védelmező kódex készen lesz a jövőhétre.
<<75. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése