93. rész - Sophie

Sziasztooook! Fú hát már megint hajtás van nálunk (sose hittem volna suliba járni ilyen nehéz :D). És még beteg is lettem szóval imádom az iskolát. De a legeslegjobb dolog, ami történt a héten, hogy meg tudtam lesz még egy kiskutyusom ^^ Már így is volt egy medvém (oké csak én hívom így, de nagyon aranyos és úgy néz ki mint a farkas), akit nagyon imádok, de már zavart hogy nincs társa így gondoltam szerzünk neki egy kislányt (akivel remélhetőleg pár éven belül pöttömöket is alkotnak :D). Gondoltam megosztom veletek ezt témától függetlenül, hátha van még olyan nagy állat imádó mint én! ^^ Jaj am kérdésem van még hozzátok: Van-e valamilyen kérdésetek a bloggal kapcsolatban? Vagy csak úgy bármivel kapcsolatban felém?
Egyik bnőm (aki szintúgy olvassa) mondta hogy van olyan dolog amit nem értett, és gondoltam lehet nektek is van csak nem kérdeztétek meg. Szóval ha bármi kérdésetek lenne írjátok le kommentben van a chat opcióban! ^^ Ha túl sok lesz, akkor egy külön bejegyzésbe válaszolok, de ha nem akkor ott ahol írtatok vagy ha egy sem akkor feltételezem vagy nem olvastok, vagy mindennel tökéletesen képbe vagytok és már azt is tudjátok mi a vége :D Oké nem fosom tovább a szót, szóval jó olvasást ^^

Conor:

- És hova is szeretnéd küldeni? – szólalt meg egy ismeretlen eredetű hang a lépcső közepéről.

Ally kővé dermedt a hang hallatán Jasonnel egyetemben. Jev és Kelley azonnal felpattantak, mintha valami katonai gyűlés lenne. Alison barátai és Cassie férje a konyhába siettek azonnal és az éles tárgyakat tették el szem elől. Viszont a személy mellett a szőke Clare robogott le vigyorogva.

- Ally drágám! – simogatta meg a mereven előre bámuló lány arcát. – Később akartam a meglepetést, de hát akkor meglepi ha nem számítasz rá. – a két Townsond hangos nyelése ezt egyre kellemetlenebbé tette.

A nő elindult a lépcsőről ezzel felfedve kilétét. Kecses járása leginkább egy faunéval vetekedett. Már csak a járása a töménytelen dicsőséget és tekintélyt sugározta. Hosszú mélyvörös haja, laza hullámokban hullott le egészen a derekáig. Szűk fekete nadrágot viselt ízléses rózsaszín blúzt. Minden idomja szinte tökéletes volt a korához képest. Nyakában egy hosszú lánc lógott amiről egy ametiszt kő lógott, és ujján az esküvői gyűrűje csücsült. Barna szemeivel és széles mosolyával végig pásztázta a ledermedt szobát.

Mögötte te is állt valaki, de ő már nem volt annyira fontos mint az a személy, aki most velünk nézett farkas szemet. Sophie Montgomery. Ally anyja.

- Édesapám mindig azt mondta, hogy a tisztelet jele mindig a csend! – szólalt meg csodásan csengő hangján. – Vagy a félelemé, már nem pontosan emlékszem. – kuncogott. Keresztgyerekeire nézett. – Kelley drágám egyre jobban hasonlítasz anyádra. Szinte már félelmetesen ikrek lesztek! – mosolygott a lányra. – Kifinomult és nőies egy igazi DiLaurents! – és Jevre nézett. – Te fiam pedig mennyit nőttél! Lassan elhagyod öreg keresztanyádat is. Hallottam, hogy kezd benőni a fejed lágya, ha már barátnőd is van. – siklott állt tekintete a húgomra. – Ha jól tudom te vagy az, igaz? – odasétált hozzá és kinyújtotta a kezét, hogy kezet fogjon vele. Az illem miatt kénytelen volt elfogadni a kezét a húgom. És még azért is ha nem akar meghalni.

- Sophie Montgomery. – mutatkozott. – Clare nővére vagyok és Ally anyja.

- Carter Lane. – motyogta halkan a húgom.

- Örvendek. – azt meghiszem. Kitekerné a nyakam. A szöszkére kapta a tekintetét. – Cassie drágám hát te is eljöttél? – szinte rohant a lányhoz, hogy megölelje, aki mosolyogva viszonozta az ölelést, de szintúgy nem tudta mit kezdjen a helyzettel. – Olyan régen láttalak édesem. Sajnálom, hogy nem lehettem ott az esküvődön, de sajnos édesapámat ápoltam nehézkes egészsége miatt!

- Semmi baj! – válaszolta Cassie.

- Azért megkaptad az nászajándékot? – szólalt meg a férfi a háttérben még mindig bujkálva a lépcsőnél. – Az új címetekre küldtem.

- Igen, köszönöm Stephen. – szóval az apja. Feltételeztem, de jól esik a megerősítés.

- Lányok jó újra látni titeket! – mosolygott a többiekre, akik észrevételem szerint minden éles tárgyal eltüntettek, még a csorba poharat is a pulton. – Geogre te pedig vigyázz a kis Cassiere. – a fiú válaszul bólintott.

- Jason fiam, hát te is eljöttél? – csipkedte meg az 180-nál magasabb fiú arcát, mintha 5 lenne. – De édes ez tőled. – egy pillanatra meg állt tekintete Allyn, aki végig őt nézte. – Ally. – köszönt fél vállról, majd felém fordult. – Maga pedig biztos Conor Lane lehet! – a nevem hallatán Ally apja is előre lépett és a neje mellé sietett. De a férfi több figyelmet szentelt út közben a lányára. Mosolyogva összeborzolta a lány haját és ha jól olvastam le a szájáról, azt suttogta, hogy „tücsök”, viszont a kedvesség egy pillanat alatt eltűnt, ahogy felém fordultak.

Úgy meredtek rám mint valami cirkuszi attrakcióra. – Sophie Montgomery. – nyújtotta. – Ally anyja. – mosolygott rám gunyorosan. Ha az arca nem is, de a szeme ezt suttogta.  Nem tudom melyiküktől kéne jobban félnem. A démoni kinézetű mondén anyjától, vagy a kevésbé gonoszan kinéző védelmező apjától.

- Stephen! – szólt mögüle hasonló mosollyal a férje. – Az apja! – ha nem mondja összeszarom magam anélkül az infó nélkül is. Nem is tudom, hogy ezek hogy lehetnek a szülei. A vérszerinti szülei ráadásul. Egyáltalán nem hasonlít rájuk. 2 dolgot tudok felsorolni, amiben a szüleire hasonlít. Az apja szeme, és az anyja haja. Na azok konkrétan egy jobb ctrl+c és ctrl+v. Bocsánat javítom magam, 3 dologban. Remekül színészkednek.

- Sokat hallottunk már rólad! – vigyorgott Sophie. – Persze Allytől semmit sem, de a híred azért meg van Conor. – bólogatott. – Pedig mikor utoljára láttalak, még porbafingó pelenkás voltál. – tessék?

- A szüleid imádtak dicsekedni veled. – tette hozzá Stephen. – Persze csak távoli ismerősök voltunk, mert édesanyád bőven felettünk járt.

- Lesújtó volt a haláluk. – sütötte le a szemét Sophie. – Mindenkit megrázott. – úgy tűnt mintha együtt és érezne. Vagy csak nagyon jól játszotta.

Ezt a borzalmas hangulatot Ally felébredése tette tönkre.

- Ti mit kerestek itt? – bökte ki.

- Már azt hittem végre összevarrták a szádat! – az anyja szemét forgatva a lánya felé fordult, aki nem épp valami kellemes arckifejezéssel fogadta.

- A szülinapodat ünnepelni tücsök! – mosolyogott az apja teljes szívéből Allyre. – 25 leszel, tudod hogy ez nálunk nagy szám.

- Félúton jársz egy koporsó felé. – vigyorgott Sophie. – Hát nem csodálatos?

- Sophie! – sziszegte Clare.

- Legalább ne áltassuk hamis dolgokkal. – háborodott fel az anyja.

- Clare? Ki hívta meg? – szólalt meg felettébb nyugodtan a helyzethez képest. Viszont nem éreztem jót. Jasonnel összeakadt a tekintetünk, aki hasonlóan érzete.

- Hát igazából… - kezdte a körbe magyarázást Clare.

- Ki hívta meg?! – üvöltötte Ally elvesztve minden türelmét.

- Én! – szólalt meg halkan Jev. Mind felé kaptuk a fejünk. Ally ki fogja nyírni. Ha előbb mindenki mást nem nyír ki a puszta levegő vételével.

- Menjetek el! – emelte vissza tekintetét a szüleire. – Látni sem akarlak titeket!

- Ally! – szólt rá Clare, de senki sem figyelt rá. Csak azt figyeltük, hogy reagálnak a szülei. Az apja elkeseredetten meredt a dühös lányára, míg az anyja a visszavágóra készült.

- Nem! – jelentette ki Sophie. – Az én húgomról és a keresztgyerekeimről van szó. Akkor jövök megyek amikor akarok. Nem te fogod meg mondani, hogy mit csináljak!

- Nos én voltam itt előbb!

- Attól, hogy a jó lelkű asszony befogad nem azt jelenti, hogy bármit megtehetsz! – horkantotta. – Úgy tűnik semmi jó modort nem sikerült beléd nevelnem.

- Az számít jó modornak, hogy kussoljak el és meg se szólaljak? Mert akkor tényleg nem sikerült. – szorította ökölbe kezeit Ally.

- Lehet hogy Clare be tudja adni, hogy örülnek neked, de csak egy ingyenélő púp vagy a hátukon. Ahogy a miénken is az voltál! – ha gyilkolni lehetne szemmel, a Montgomeryk megnyerték volna a csatát.

- Sophie. – sziszegte a férje.

- Nem fejezem be Stephen. Tudnia kell, hogy nem élhet mások nyakán örökké. – szólta le a férjét. – Nézz körbe Ally! Ebben a szobában senki sincs aki azért jött volna, mert szeret téged. Addig akaszkodtál rájuk, míg azt nem éreztetted velük, hogy segíteniük kell neked. És melletted állni. Azt hiszik jó barátjuk vagy, de mind ketten tudjuk, hogy ez nem így van.

- Chh! – ciccegett Ally. – Ezt pont az mondja, aki fosik a családra. Mikor beszéltél nagyapával utoljára? A temetés óta? Csak mert én tudom, hogy képtelen vagy válaszolni a hívásaira. – vett egy mély levegőt. – Te hazug ribanc.

- Bagoly, mondja verébnek. – forgatta meg a szemét. – Mikor szembesítesz végre mindenkit azzal, hogy a kicsi Alison hol kavarta a vizet az elmúlt években? Mert az biztos, hogy nem egyetemen, ahogy azt hazudtad évekig.

- Ne bánjam meg, hogy nem egyből hajítottalak ki az ajtón Sophie! – sziszegte Ally.

- Úgy sem mered! – vigyorgott szélesen a nő.

- Mibe fogadunk? – vonta fel a szemöldökét Ally.

- Egy gyáva nyuszi vagy és ezt elmondtam neked a temetésen. Pont ezért nem! – Ally ha eddig nem lett volna így is kővé dermedve, most olyan mintha egy Medusa szemeibe nézett volna.

Jevre pillantott. – Azt hittem nem tudsz ennél jobban utálni, de kiderült hogy igen, ha idehívtad! – Clare-re nézett. – Nem vagyok hajlandó egy percnél is tovább maradni míg itt van! – bökött az anyja felé és a dzsekijét lekapva a fogasról azonnal távozott is az ajtón.

- Ally! – indultak volna el Cassiék, de gyorsabb voltam nálunk. Kiléptem az ajtón és Ally után mentem, aki a kocsijába szállt be és fénysebességgel hajtott ki a felhajtóról.

- A picsába Sophie! – mondta valaki mögülem. Jason állt ott.

- Ügyesen megcsináltátok! – morogtam.

- Mi? – háborodott fel. – Nem kezdte volna az anyja a fesztivált, ha te nem lennél itt!

- Már megbocsáss de nekem mi közöm ehhez?

- Az, hogy egy pöcsfej vagy! – vágta rá.

- Mikor utoljára beszéltünk, nem úgy vettem le, hogy egy pöcsfejnek tartasz de köszönöm a bókot! – vigyorogtam rá negédesen.

- Akkor pöcs voltál vele! – mutatott Ally irányába. Akkor hallottam, meg hogy a Townsond házban továbbra is folytatódik a veszekedés. Ki kéne hoznom onnan Cartert, mielőtt összetépik odabent.

- Ami köztünk volt, az már a múlt. Ezt Ally és én is így gondoljuk. – vágtam rá. – Ahhoz nektek már semmi közötök, hogy alapjáraton kulturáltan szívjuk egymás vérét, és szidjuk a másikat. – csak megforgatta a szemeit. – Amúgy meg lehet az exem, de értékelném ha nem hajtanál rá!

- Csak nem féltékeny vagy? – vonta fel a szemöldökét diadalittasan. Felnevettem. – Mi van?

- Rád? Én? Ugyan már! Csak féltem a pöcsöd, hogy vöri kitépi a helyéről, ha rosszat teszel vele! – röhögtem tovább.

- Pedig én már régebb óta szeretném a tiédet erre a sorsra juttatni! – morogta.

A következő pillanatban Jev viharzott ki az ajtón kezében deszkájával. Fel is pattan rá és már el is gurult valamerre. Pár pillanattal később Carter is megjelent.

- Nem mész utána? – böktem a pasija felé.

- Úgy sem fogja elmondani mi baja! – vontam vállat. – Haza megyek és áthívom Hayleyéket.

- Rendben! – bólintottam. – Nekem még van dolgom, meg lesztek?

- Gyorshívón vagy te és a pizzafutár. Hogy ne lennénk meg? – kérdezte mosolyogva. Vállánál fogva magamhoz öleltem. – Szia! – köszönt el. – Ez az a Jason? – suttogta. Bólintottam.

- Szájról olvasni még tudok! – szólalt meg az említett.

- Ez mindig ilyen szemét? – mondta már hangosan Carter. Csak bólintottam megint.

- Mintha csak téged hallanálak! – forgatta a szemét Jason.

Majd egy újabb ember távozott a házból, aki nem más volt mint Kelley, aki fülében a fülesével és dühösen fújtatva sétált be a busz megálló felé. A nyitott ajtóban pedig még mindig lehetett hallani, ahogy Clare és Sophie mint két kutya egymás torkának estek. Sophie szokásosan Allyt szidta, és a hülye érveit sorolta amiknek semmi értelme nem volt. Clare pedig Sophiet szidta, amiért szar anya és nem képes egy kicsikét és normálisan viselkedni a lányával. Fel kellett volna venni, hátha kaszálnánk vele mint a Kardashianékkel.

Cartert hazavittem és leraktam a kocsit is a háznál, mert még dolgom volt. Az egyik az hogy a városi tanács anyagai közt kutakodjak. A másik pedig egy opcionális volt, ami pedig meg találni Allyt és valami lelket önteni belé, mielőtt valamibe folytja az önsajnálatát, ami remélem nem tartalmaz alkoholt, mint az én eseteimben

<<92. rész

94. rész>>