2013. június 17., hétfő

4. Randi Jevvel (???)

Jev:
Ennél jobb napjaim nem is lehettek volna. Most a markomban van. Valószínű már csak akkor vette észre, hogy eltűnt a medálja, amikor már otthon volt. Tegnap, amikor nekem esett elvettem tőle, így lesz miért beszélni velem és egy kisebb zsarolással el akarom érni, hogy randira jöjjön velem és akkor vissza a medálját azzal a fura kereszttel.
Másnap reggel „véletlen” folytán drága haverjaim oda kerültek és még mindig Carter beszólásával cukkoltak. Így telt az a 15 perc tőlünk a suliig. Amikor megérkeztünk reménykedtem, hogy megtalálom Cartert, de az udvaron nem volt. Amikor az épületben nézelődtem ott sem találtam.

Még első óra előtt a szekrényemben kerestem valamit, amikor hirtelen valami erős ragadta meg a vállam és olyan erővel fordított 180 fokot rajtam, és vágott neki a szekrénynek, szerencse hogy nem ment ki a vállam.
- Add vissza! – mondta dühös tekintettel, vállamnál még mindig a szekrénynél tartva, a fél fejjel alacsonyabb Carter.
- Majd társalgok veled, amint elengeded a vállam. – jelentettem ki, mire tekintete a vállamra siklott, ahol a pólómat még mindig ingerülten markolta, majd elengedte, de a dühös tekintetet még megmaradt. – Köszönöm. Igazán kedves tőled, na igen miről is beszéltünk az előbb?
- Ne játszd nekem az ártatlant, nem veszem be. Add vissza!
- Hé, én sosem játszom az ártatlant. – majd tartottam egy kis drámai szünetet. – Én a cukit játszom. – kuncogtam fel a végén, mire ő szem forgatva jelezte nem tetszését.
- Jev, se időm, se kedvem nincsenek a hülyeségeidhez. – mondta és feje már kezdett vörösödni a dühtől, én még mindig mosolyogva néztem vissza rá és ettől még ingerültebb lett. – Most mondom el utoljára, add vissza!
- De mit? – játszottam az idiótát, aki semmiről se tud.
- A medálom. Tudom, hogy nálad van, hisz te vetted el. – felelte ingerülten. Olyan vicces, ha felhúzom.
- Én? Honnan veszed ezt? Még azt se tudom, hogy néz ki? – néztem rá aranyosan, aminek senki se tud ellenállni, legalábbis szerintem.
- Onnan veszem ezt, hogy amikor szó szerint beléd botlottam és nem figyeltem, elvetted tőlem. – emlékeztetett a tegnapi egymásba „botlásunkra”. Olyan jól játszom meg magam, hogy a végén még én is elhiszem, hogy nem vettem el a nyakláncát.
- Igen, már emlékszem. Amikor túlságosan elmerültél a gyönyörű kék szemeimben. – és kislányosan rebegtettem a szempilláimat mire újra megforgatta a szemeit, de már karba font kézzel.
- Mindjárt nem lesz olyan gyönyörű, ha behúzok neked egyet. – fenyegetett, a nézése valami olyan sugallt: „Jobb ha félni kezdesz tőlem, és vissza adod a nyakláncom.” Még ő is meglepődött, amikor ki találtam a gondolatait.
- El kell keserítselek, nem félek tőled. – feleltem mire közelebb hajolt, hogy valamennyire szemmagasságban legyünk.
- Pedig jobban tennéd. – felelte éllel a hangjában. – Most pedig add vissza a nyakláncomat!
- Hogy is nézett ki, mert már annyi csajtól loptam el a nyakláncát, hogy nem tudom melyik az? – kérdeztem és egy pillanatra átnéztem a válla felett és csak most vettem észre, hogy mindenki minket figyel. A haverjaim halkan röhögtek és azt tátogták: „komolyan egy ilyen kis csajjal vitázol?”. Kelley csapata féltékenyen és döbbenten bámultak felénk. A többiek meg csak szokásosan bámultak és figyelték a történteket.
- Egy ezüst Ankh kereszt lóg egy fekete bőrnyakláncon. De ezt te is tudod. – zökkentett ki és így elérte, hogy újra ránézzek. Egyenesen a szemébe néztem és mérhetetlen dühöt és ingerültséget olvastam ki belőle. És csak most vettem észre milyen mély barna szeme van, szinte már fekete. Mélyen a zsebembe nyúltam és megéreztem hideg ezüst medált a kezeim közt. Majd kihúztam és felmutattam az (Ankh) keresztes medált.
- Nem ez az? – kérdeztem ártatlanul, ő meg mint akinek már elege van kifejezéssel az arcán bólintott. Még nem is sejtette milyen tervet eszeltem ki abban a kis jóképű kobakomban.
- De és leköteleznél, ha ide adnád. – kapott a kezem után azzal a céllal, hogy kivegye a medált onnan, mire én magasabbra emeltem a kezem, hogy ne érje el.
- Mivel látom milyen értékes ez neked, nem adom ám ingyen. – feleltem diadal ittas mosollyal az arcomon.
- Csak nem az akarod, hogy fizessek neked, a SAJÁT nyakláncomért? – kérdezte.
- Nem. Én valami egészen másra gondoltam. – vigyorogtam még mindig.
- Na hadd halljam mielőtt még elindul a fantáziám. – felelte unottan.
- Mondjuk, gyere el velem randira! – mondtam önelégült mosollyal, mire kitört belőle a nevetés. Majd levegő után kapkodva sikerült befejeznie, de mivel rájött, hogy komolyan gondoltam lefagyott a vigyor az arcáról.
- Ugye nem gondoltad komolyan? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
- Nagyon is komolyan gondoltam. – szerintem valami frappáns válaszon agyalhatott, de nem jutott hirtelen eszébe.
- WOW! A suli nagyképű sztárja randira hívott! Mindjárt elájulok. – nevetett erőltetetten – Előbb tisztítom ki a suli wc-it a fogkefémmel, mint hogy veled randizzak.
- Hát akkor a medálodat egy hamar nem kapod vissza. – mondtam meglengetve a kezemben az ezüstszínű medált. Ő csak nézte és szája szélét rágva gondolkozott.
- És ha fizetnék érte? – kérdezte én meg csak megráztam a fejem és morogni kezdett valamit.
- Tessék? Nem hallom jól! – raktam a kezem a fülemhez, mintha csak fülelnék.
- Legyen! – mondta majd sarkon fordult és próbált minél méltóság teljesebben távozhasson.
- Akkor várlak az utolsó buszmegállónál 6-kor! – kiáltottam utána, mire mindenki szinte padlót súroló állal bámultak felénk. Kelleynek meg mintha a szeme akarna ki esni annyira elkerekedett a szeme. Engem nem érdekeltek, még mindig az a győztes mosoly volt az arcomon, ami pár perce került rá. Innentől kezdve nyert ügyem van.

Carter:

Jev ajánlata után pillanatnyi döbbenetemben azt sem tudtam mit mondjak, majd mikor leesetett hevesen tiltakozni kezdtem. Mi az hogy csak akkor adja vissza a medálomat ha randizom vele? Ez a barom nem tudja hogy konkrétan az életét próbálom megmenteni. Egy percre elragadott a hév hogy nála hagyjam a medált és megnézzem, ahogy a démonerő apró cafatokra robbantja és a hullájáról visszakapom a nyakláncomat, de aztán magamhoz tértem és rájöttem, hogy nem a Sötétség egyik Őrzője vagyok hanem Védelmező. És a Védelmezők még csak nem is gondolhatnak ilyenekre. Ezért nagy duzzogva belementem az ajánlatába. A nap hátra lévő felében a szokásosnál is jobban kerültem Jevet. Nagyon berágtam rá. Leírt valami ócska ribancnak, akit csak úgy simán zsarolással rávehet hogy randizzon vele. Viszont mikor kicsit elkezdtem figyelni észrevettem, hogy a megszámlálhatatlan utálkozó pillantáshoz csatlakozik egy pár elismerő tekintet is. Mivelhogy én voltam a csaj aki nem akart randira menni a suli szupersztárjával és képes volt üvöltözni vele a fél suli füle hallatára. Bár az itteni epekedő lányokat elnézve már az is csodának számított, hogy oda mertem menni hozzá. Gondolatban megforgattam a szememet, szánalmas. Épp a második órám előtt kotorásztam a szekrényemben amikor a szemem sarkából észrevettem egy hosszú szőke loboncot. Először azt hittem Emily jött hogy bosszút álljon amiért „elloptam” a pasiját, de amikor hatalmasat sóhajtva megfordultam Kelley Townsondal néztem farkasszemet.
- Szia, Kelley Townsond vagyok. – mosolygott rám. Ezek szerint nem volt tanúja a reggeli jelenetnek.
- Tudom. Ismerem a bátyádat tesiről és bioszról. – nem akartam hogy komolyabb összefüggésbe hozzon a testvérével. Úgyis csak egyszer fogok vele randizni és, ha minden igaz, visszaadja a medálomat aztán békén hagyjuk egymást amíg megint el nem költözök.
- Igen, és te is fogsz randizni vele ma este. – ezek szerint mégiscsak tanúja volt az reggeli jelenetnek.
- Nem úgy látom hogy különösebben zavar a dolog. – jegyeztem meg szárazon, majd becsaptam a szekrényem ajtaját és elindultam a folyosón.
- Mert engem nem zavar, sőt inkább örülök neki hogy Jev végre elhívott valakit bár azt nem nagyon díjazom hogy ezt zsarolva tette, de mindegy. – kezdett el csacsogni majd mikor meglátta unott pillantásomat tetőtől talpig végigmért. – Te viszont nem látszol túl boldognak tőle.

- Szerintem én vagyok az egyetlen csaj ebben az átkozott városban akinek csak a legrosszabb rémálmaiban szerepel hogy a bátyáddal randizzon. – sandítottam rá a szemem sarkából. A mondatom végén Kelley megtorpant és értetlenül bámult utánam, ahogy végigvágtattam a folyosón.
Később ahogy az udvaron keresztül akartam átmenni egyik épületből a másikba valami furcsa érzés kezdte el szorítani a mellkasomat. Megtorpantam és a szívemhez kaptam a kezemet. Nem, nem volt szívrohamom és nem is a levegőm szorult be. Bűntudatom volt. De miért? Mert otthagytam Kelely-t a folyosón? Nem! Azért ahogy Kelleyvel beszéltem? Nem! Azért mert nem mondtam neki teljesen igazat. Az igaz volt hogy kicsit sem találtam felemelőnek hogy randizhatok Jevvel, elvégre ő is csak ember. Viszont nem találtam annyira hervasztónak sem a dolgot. Valahol nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon mélyen…TALÁN még örültem is neki. De csak talán. Az udvar kellős közepén haragos tekintetektől izzó bőrrel, a pólóm elejét markolászva, halálra vált arccal azt gondoltam igen feltűnő jelenség lehetek, de úgy tűnt mégsem eléggé mert valaki előröl úgy belém jött hogy ledöntött a lábamról és rám esett. A szerencsémet ismerve szinte biztos voltam benne hogy Jev az és láss csodát nem tévedtem!
- Igazán leszokhatnál már erről! – mondom miközben lelököm magamról.

- Én is örülök hogy látlak Carter! – húzza arra a (szerinte) észveszejtően szexi féloldalas mosolyára a száját miközben egyik kezét a csípőm mellé téve felém hajolt.
- Mássz már le rólam! – majd megint lelököm magamról és felállok.
- Miért van olyan érzésem hogy nem örülsz túlságosan hogy megint belém botlottál? – kérdezte ahogy ő is felkászálódott a földről és olyan közel állt meg hozzám hogy miközben válaszoltam hátráltam két lépést.
- Mert minden rossz tulajdonságod ellenére, remek megfigyelő vagy.
- Áú, ez fájt cica. – szorította a szívére a kezét és világfájdalmas képpel nézett rám mire csak a szememet forgatva megint elindultam a suli felé.
- Na! Még búcsúcsókot sem kapok? – vigyorgott pimaszul széttárt karokkal mire csak angyali mosollyal odavetettem neki:
- Szopjál kaktuszt Jev! – azzal az ismerős „húúúú” – zással a hátam mögött távoztam.

<<3. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése