Jev:
Ennél jobb napjaim nem is lehettek volna. Most a
markomban van. Valószínű már csak akkor vette észre, hogy eltűnt a
medálja, amikor már otthon volt. Tegnap, amikor nekem esett elvettem
tőle, így lesz miért beszélni velem és egy kisebb zsarolással el akarom
érni, hogy randira jöjjön velem és akkor vissza a medálját azzal a
fura kereszttel.
Másnap reggel „véletlen” folytán drága haverjaim
oda kerültek és még mindig Carter beszólásával cukkoltak. Így telt az a
15 perc tőlünk a suliig. Amikor megérkeztünk reménykedtem, hogy
megtalálom Cartert, de az udvaron nem volt. Amikor az épületben
nézelődtem ott sem találtam.
Még első óra előtt a szekrényemben
kerestem valamit, amikor hirtelen valami erős ragadta meg a vállam és
olyan erővel fordított 180 fokot rajtam, és vágott neki a szekrénynek,
szerencse hogy nem ment ki a vállam.
- Add vissza! – mondta dühös tekintettel, vállamnál még mindig a szekrénynél tartva, a fél fejjel alacsonyabb Carter.
-
Majd társalgok veled, amint elengeded a vállam. – jelentettem ki, mire
tekintete a vállamra siklott, ahol a pólómat még mindig ingerülten
markolta, majd elengedte, de a dühös tekintetet még megmaradt. –
Köszönöm. Igazán kedves tőled, na igen miről is beszéltünk az előbb?
- Ne játszd nekem az ártatlant, nem veszem be. Add vissza!
-
Hé, én sosem játszom az ártatlant. – majd tartottam egy kis drámai
szünetet. – Én a cukit játszom. – kuncogtam fel a végén, mire ő szem
forgatva jelezte nem tetszését.
- Jev, se időm, se kedvem nincsenek a
hülyeségeidhez. – mondta és feje már kezdett vörösödni a dühtől, én
még mindig mosolyogva néztem vissza rá és ettől még ingerültebb lett. –
Most mondom el utoljára, add vissza!
- De mit? – játszottam az idiótát, aki semmiről se tud.
- A medálom. Tudom, hogy nálad van, hisz te vetted el. – felelte ingerülten. Olyan vicces, ha felhúzom.
-
Én? Honnan veszed ezt? Még azt se tudom, hogy néz ki? – néztem rá
aranyosan, aminek senki se tud ellenállni, legalábbis szerintem.
-
Onnan veszem ezt, hogy amikor szó szerint beléd botlottam és nem
figyeltem, elvetted tőlem. – emlékeztetett a tegnapi egymásba
„botlásunkra”. Olyan jól játszom meg magam, hogy a végén még én is
elhiszem, hogy nem vettem el a nyakláncát.
- Igen, már emlékszem.
Amikor túlságosan elmerültél a gyönyörű kék szemeimben. – és kislányosan
rebegtettem a szempilláimat mire újra megforgatta a szemeit, de már
karba font kézzel.
- Mindjárt nem lesz olyan gyönyörű, ha behúzok
neked egyet. – fenyegetett, a nézése valami olyan sugallt: „Jobb ha
félni kezdesz tőlem, és vissza adod a nyakláncom.” Még ő is meglepődött,
amikor ki találtam a gondolatait.
- El kell keserítselek, nem félek tőled. – feleltem mire közelebb hajolt, hogy valamennyire szemmagasságban legyünk.
- Pedig jobban tennéd. – felelte éllel a hangjában. – Most pedig add vissza a nyakláncomat!
-
Hogy is nézett ki, mert már annyi csajtól loptam el a nyakláncát, hogy
nem tudom melyik az? – kérdeztem és egy pillanatra átnéztem a válla
felett és csak most vettem észre, hogy mindenki minket figyel. A
haverjaim halkan röhögtek és azt tátogták: „komolyan egy ilyen kis
csajjal vitázol?”. Kelley csapata féltékenyen és döbbenten bámultak
felénk. A többiek meg csak szokásosan bámultak és figyelték a
történteket.
- Egy ezüst Ankh kereszt lóg egy fekete bőrnyakláncon.
De ezt te is tudod. – zökkentett ki és így elérte, hogy újra ránézzek.
Egyenesen a szemébe néztem és mérhetetlen dühöt és ingerültséget
olvastam ki belőle. És csak most vettem észre milyen mély barna szeme
van, szinte már fekete. Mélyen a zsebembe nyúltam és megéreztem hideg
ezüst medált a kezeim közt. Majd kihúztam és felmutattam az (Ankh)
keresztes medált.
- Nem ez az? – kérdeztem ártatlanul, ő meg mint
akinek már elege van kifejezéssel az arcán bólintott. Még nem is
sejtette milyen tervet eszeltem ki abban a kis jóképű kobakomban.
-
De és leköteleznél, ha ide adnád. – kapott a kezem után azzal a céllal,
hogy kivegye a medált onnan, mire én magasabbra emeltem a kezem, hogy
ne érje el.
- Mivel látom milyen értékes ez neked, nem adom ám ingyen. – feleltem diadal ittas mosollyal az arcomon.
- Csak nem az akarod, hogy fizessek neked, a SAJÁT nyakláncomért? – kérdezte.
- Nem. Én valami egészen másra gondoltam. – vigyorogtam még mindig.
- Na hadd halljam mielőtt még elindul a fantáziám. – felelte unottan.
-
Mondjuk, gyere el velem randira! – mondtam önelégült mosollyal, mire
kitört belőle a nevetés. Majd levegő után kapkodva sikerült befejeznie,
de mivel rájött, hogy komolyan gondoltam lefagyott a vigyor az arcáról.
- Ugye nem gondoltad komolyan? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
- Nagyon is komolyan gondoltam. – szerintem valami frappáns válaszon agyalhatott, de nem jutott hirtelen eszébe.
-
WOW! A suli nagyképű sztárja randira hívott! Mindjárt elájulok. –
nevetett erőltetetten – Előbb tisztítom ki a suli wc-it a fogkefémmel,
mint hogy veled randizzak.
- Hát akkor a medálodat egy hamar nem
kapod vissza. – mondtam meglengetve a kezemben az ezüstszínű medált. Ő
csak nézte és szája szélét rágva gondolkozott.
- És ha fizetnék érte? – kérdezte én meg csak megráztam a fejem és morogni kezdett valamit.
- Tessék? Nem hallom jól! – raktam a kezem a fülemhez, mintha csak fülelnék.
- Legyen! – mondta majd sarkon fordult és próbált minél méltóság teljesebben távozhasson.
-
Akkor várlak az utolsó buszmegállónál 6-kor! – kiáltottam utána, mire
mindenki szinte padlót súroló állal bámultak felénk. Kelleynek meg
mintha a szeme akarna ki esni annyira elkerekedett a szeme. Engem nem
érdekeltek, még mindig az a győztes mosoly volt az arcomon, ami pár
perce került rá. Innentől kezdve nyert ügyem van.
Carter:
Jev
ajánlata után pillanatnyi döbbenetemben azt sem tudtam mit mondjak,
majd mikor leesetett hevesen tiltakozni kezdtem. Mi az hogy csak akkor
adja vissza a medálomat ha randizom vele? Ez a barom nem tudja hogy konkrétan
az életét próbálom megmenteni. Egy percre elragadott a hév hogy nála
hagyjam a medált és megnézzem, ahogy a démonerő apró cafatokra robbantja
és a hullájáról visszakapom a nyakláncomat, de aztán magamhoz tértem és
rájöttem, hogy nem a Sötétség egyik Őrzője vagyok hanem Védelmező. És
a Védelmezők még csak nem is gondolhatnak ilyenekre. Ezért nagy
duzzogva belementem az ajánlatába. A nap hátra lévő felében a
szokásosnál is jobban kerültem Jevet. Nagyon
berágtam rá. Leírt valami ócska ribancnak, akit csak úgy simán
zsarolással rávehet hogy randizzon vele. Viszont mikor kicsit elkezdtem
figyelni észrevettem, hogy a megszámlálhatatlan utálkozó pillantáshoz
csatlakozik egy pár elismerő tekintet is. Mivelhogy én voltam a csaj aki
nem akart randira menni a suli szupersztárjával és képes volt üvöltözni
vele a fél suli füle hallatára. Bár az itteni epekedő lányokat elnézve
már az is csodának számított, hogy oda mertem menni hozzá. Gondolatban
megforgattam a szememet, szánalmas. Épp a második órám előtt
kotorásztam a szekrényemben amikor a szemem sarkából észrevettem egy
hosszú szőke loboncot. Először azt hittem Emily jött hogy bosszút álljon
amiért „elloptam” a pasiját, de amikor hatalmasat sóhajtva megfordultam
Kelley Townsondal néztem farkasszemet.
- Szia, Kelley Townsond vagyok. – mosolygott rám. Ezek szerint nem volt tanúja a reggeli jelenetnek.
- Tudom. Ismerem a bátyádat tesiről és bioszról. – nem
akartam hogy komolyabb összefüggésbe hozzon a testvérével. Úgyis csak
egyszer fogok vele randizni és, ha minden igaz, visszaadja a medálomat
aztán békén hagyjuk egymást amíg megint el nem költözök.
- Igen, és te is fogsz randizni vele ma este. – ezek szerint mégiscsak tanúja volt az reggeli jelenetnek.
- Nem úgy látom hogy különösebben zavar a dolog. – jegyeztem meg szárazon, majd becsaptam a szekrényem ajtaját és elindultam a folyosón.
-
Mert engem nem zavar, sőt inkább örülök neki hogy Jev végre elhívott
valakit bár azt nem nagyon díjazom hogy ezt zsarolva tette, de mindegy. –
kezdett el csacsogni majd mikor meglátta unott pillantásomat tetőtől
talpig végigmért. – Te viszont nem látszol túl boldognak tőle.
- Szerintem én vagyok az egyetlen csaj ebben az átkozott
városban akinek csak a legrosszabb rémálmaiban szerepel hogy a bátyáddal
randizzon. – sandítottam rá a szemem sarkából. A mondatom végén Kelley
megtorpant és értetlenül bámult utánam, ahogy végigvágtattam a folyosón.
Később ahogy az
udvaron keresztül akartam átmenni egyik épületből a másikba valami
furcsa érzés kezdte el szorítani a mellkasomat. Megtorpantam
és a szívemhez kaptam a kezemet. Nem, nem volt szívrohamom és nem is a
levegőm szorult be. Bűntudatom volt. De miért? Mert otthagytam Kelely-t a
folyosón? Nem! Azért ahogy Kelleyvel beszéltem? Nem! Azért mert nem
mondtam neki teljesen igazat. Az igaz volt hogy kicsit sem találtam
felemelőnek hogy randizhatok Jevvel, elvégre ő is csak ember. Viszont
nem találtam annyira hervasztónak sem a dolgot. Valahol
nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon
mélyen…TALÁN még örültem is neki. De csak talán. Az udvar kellős közepén
haragos tekintetektől izzó bőrrel, a pólóm elejét markolászva, halálra
vált arccal azt gondoltam igen feltűnő jelenség lehetek, de úgy tűnt
mégsem eléggé mert valaki előröl úgy belém jött hogy ledöntött a
lábamról és rám esett. A szerencsémet ismerve szinte biztos voltam benne
hogy Jev az és láss csodát nem tévedtem!
- Igazán leszokhatnál már erről! – mondom miközben lelököm magamról.
- Én is örülök hogy látlak Carter! – húzza arra a
(szerinte) észveszejtően szexi féloldalas mosolyára a száját miközben
egyik kezét a csípőm mellé téve felém hajolt.
- Mássz már le rólam! – majd megint lelököm magamról és felállok.
- Miért van olyan érzésem hogy nem örülsz túlságosan hogy
megint belém botlottál? – kérdezte ahogy ő is felkászálódott a földről
és olyan közel állt meg hozzám hogy miközben válaszoltam hátráltam két
lépést.
- Mert minden rossz tulajdonságod ellenére, remek megfigyelő vagy.
- Áú, ez fájt cica. – szorította a szívére a kezét és
világfájdalmas képpel nézett rám mire csak a szememet forgatva megint
elindultam a suli felé.
- Na! Még búcsúcsókot sem kapok? – vigyorgott pimaszul széttárt karokkal mire csak angyali mosollyal odavetettem neki:
- Szopjál kaktuszt Jev! – azzal az ismerős „húúúú” – zással a hátam mögött távoztam.
<<3. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése