Jev:
Még mindig az a
levakarhatatlan önelégült vigyor ült az arcomon még délután fél hatkor
is. Szokásos randira készülődést (séró belövés, csajozós mosoly
gyakorlása) befejeztem és épp már a lépcső aljánál jártam, amikor Kelley
a nevemet kiáltotta a konyhából. Odarohantam és valami kellemes illat
csapta meg az orrom. Kelley egy sütő kesztyűt viselt a kezén és egy tepsi volt a kezében.
- Mi ez a szag? – kérdeztem.
- Ez nem szag, ez illat. És muffin. – mordult rám Kells.
- Oké, akkor illat, és minek csinálsz muffin-t?
- Nektek. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Kinek? – kérdezte vissza.
-
Ennyire agyi fogyatékos nem lehetsz? – fordult felém hitetlenkedve,
aztán engedett a merev tartásán és elgondolkodott valamin. – Végül is
lehetsz.
- Marha vicces vagy. – feleltem unottan. – De még mindig nem mondtad el minek csináltál muffin-t?
- Neked és Carternek, te idióta. – majd mielőtt még megszólalhattam volna folytatta. – És a randitokra, ha kíváncsi lennél.
-
Oké, köszi. – feleltem, közben pedig egy zacskóba tett bele 2 csokis és
2 vaníliás muffin-t. Amikor végzett a zacskó tetejét csomóra kötötte,
majd a kezembe nyomta.
- Tessék, és légy vele kedves. – mondta én
pedig már fordultam meg és kisiettem volna, ha nem kiált utánam. –
Azonnal állj meg Jeveviel Townsond! Carter új lány és ha az arrogáns
modoroddal megbántod én esküszöm kinyírlak! – fenyegetett.
-
Szerintem, ha valami baja lesz velem megteszi ő maga. – mondtam és már
rohantam is ki, mielőtt még egy testvéri bölcsességgel ellát. A
zacskóval a kezemben elballagtam a buszmegállóig. Kábé 5 percig
állhattam egymagamban, amikor egy hang megszólított.
- Akkor kezdődhet a szenvedésem. – jegyezte meg gúnyosan Carter mire csak mosolyogva megfordultam. – Elhozta a nyakláncomat?
- Én is örülök, hogy látlak Carter.
- Elhoztad a nyakláncomat? – kérdezte újra.
- Igen. – válaszoltam még mindig vigyorogva.
- És ide adod? – kérdezte, egy kicsit megörült annak, hogy talán megkaphatja a nyakláncát aztán elhúzhat.
- Nem. – törtem le a jó kedvét.
-
Ajj. – emelte az égre a tekintetét. Pár pillanattal később a busz is
megérkezett. Amint kinyílt az ajtó Carter felvágtatott és levágta magát
az utolsó ülésre, a busz hátuljában. Nem rohantam, egyszerűen
odasétáltam hozzá, és leültem mellé.
- Sütit? –fordultam felé, ő meg homlokráncolva meredt rám.
- Mi? – kérdezte én meg felé nyújtottam a muffin-os zacskót.
- Kéééérsz sütit? – kérdeztem.
- Remélem nem te sütötted, mert ha igen megkímélném magam az ételmérgezéstől. – vágta rá gúnnyal a hangjában.
-
Ha ha. Amúgy Kelley. – mondtam, majd vállat vont és kivett egy
vaníliásat én meg automatikusan a csokisat. Leszedte a muffin papírt és
beleharapott. Megrágta, majd értetlen arcot vágott és kihúzott a
szájából egy morzsás papír fecnit. Megrágta a maradékot, ami a szájában
volt, majd hangosan felolvasta a cetlit.
- „Szia Carter! Hogy telik a randi?” És még vagy 6 kérdőjel. – mondta majd felém fordult.
-
Mutasd csak! – kaptam ki a kezéből a papír fecnit, majd elolvastam és
azonnal felismertem az írást is. – Kelley! – sziszegtem dühösen.
- Gyakran csinál ilyet? Mármint, hogy papír fecniket süt egy sütibe? – érdeklődött Carter.
- Nála ez a normális. – legyintettem.
- El se merem képzelni milyen lehet, ha nem normális.
-
Hidd el jobb, ha nem látod. – mondtam mire furcsa módon elnevette
magát. De ez nem az a gúnyos nevetés volt, amit általában szokott, hanem
ez rendes volt.
- De honnan tudta, hogy a pont azt eszem meg? – kérdezte értetlenkedve, de az arcán ott bujkált egy mosoly.
-
Köz tudod tény, mindig én eszem meg a csokis muffin-t. Legyen bármilyen
alkalom, mindig a fiúk eszik meg a csokit. – mondtam mindent tudóan.
- Áá, már értem ezt a pocakot. – vágta rá Carter.
-
Mi? – hüledeztem. – Milyen pocak? Olyan kocka hasam van, hogy
beállhatnék modellnek. – tettem a ’sértődötted’ – Én lennék az új
világszenzáció, Mr. Kockahas.
- Ja, én meg Miss Bikini. – forgatta meg a szemét.
-
Még nem láttalak bikiniben, de biztos szép látvány lehet. – vonogattam a
szemöldököm enyhe perverzitással, az agyam meg próbálta elképzelni a
közömbös Carter Lane-t bikiniben… mondjuk nem nézett ki olyan rosszul.
- Ugye tudsz róla, hogy simán betörhetném az orrodat? – kérdezte fenyegetően.
- De nem tennéd meg, mert annyira imádni való az arcom. – rebegtettem kislányosan a szemem.
-
Ja, szerencséd lenne, mert valószínűleg elhánynám magam. – mondta, majd
hirtelen fékezve megállt a busz, azt se vettem észre, hogy mióta
felszálltunk elindultunk.
- Leszállunk Miss Bikini! – mondtam majd
felálltam az ülésről és vártam, hogy kövessen. Amikor leszálltunk, a
busz pöfékelve visszafordult (tény nem sokan mennek a végállomásig) én
meg Carter felé fordultam, akinek láttam a szemében, hogy valami
frappáns beszóláson agyal.
- Itt vagyunk a végállomáson! – mondta – 6 óra van… Randizunk… Most már végre visszaadod a nyakláncom? – üvöltötte.
- Még nem. – vigyorogtam önelégülten. – Na menjünk, akkor. – álltam félre, kezemmel az erdő felé mutatva.
- Mutasd az utat Mr. Kockahas. –jegyezte meg flegmán.
Carter:
Na jó. Ez a „randi Jevvel” dolog kicsit neccesebb volt mint arra számítottam. Például mikor közöltem a dolgot Conorral…
- Hogy kivel csinálsz micsodát? – nézett rám elkerekedett szemmel.
- Egy évfolyamtársammal kell randiznom. – ismételtem már vagy századszorra.
- Kivel csinálsz micsodát? És mi az hogy kell? – nézet rám még mindig sokkolódva a bátyám.
- Na jó, Conor! Ne akadj
ki nagyon de…. Jevnél van az Ankh medálom. – olyan kicsire húztam össze
magam amennyire csak tudtam amikor megláttam hogy Conor olyan sápadt
lesz mint a fal.
- Hogy hol van a medálod?
– még tudtam érteni Conor aggodalmát. Ha ő elhagyná az ő medálját én is
halálra aggódnám magamat, ugyanis a Védelmező világban ha valaki
elhagyja azt a medált, halállal büntetendő.
- Hát az úgy volt
hooooooogy…- és elmeséltem neki mindent. Jevről, Kelleyről, az első
beszélgetésünkről, a tesiről, az egymásba botlásunkról…a másik egymásba
botlásunkról. És arról hogy Jev ellopta a nyakláncomat és megzsarolt .
Így már kicsit máshogy állt a szénám. Azért Conor még tartott egy 20
perces kiselőadást arról hogy mit nem szabad csinálnom és hogy mit
hogyan kell csinálnom és hogy legközelebb figyeljek jobban a medálomra
mert nem lehet tudni ki akarja ellopni.. Utána meg elküldött készülődni,
randim lesz, címszóval. Igazából nem kerítettem nagy feneket ennek az
egésznek, csak megfésülködtem egy kicsit felaggattam egy kisebb méretű
kardot és egy bicskát a bőrdzsekim belső bélésére aztán indultam is a
buszmegállóba, merthogy késésben voltam. A buszmegállótól a tisztásig
tartó rövid út az erdős részen keresztül nem épp bizalmat ébresztett
bennem. Nem hiszem hogy én vagyok az egyetlen aki túl sok filmet látott
már életében, amiben mindig a helyes srác az erdőbe viszi megölni a
gyanútlan tini lányt. De mikor megszólalt hogy megjöttünk nem egy
bérgyilkosokkal vagy rosszabb esetben a Sötétség Őrzőivel tömött házat
láttam hanem egy elképesztően gyönyörű tisztást. A fű és mindenféle
gazok a térdemig értek, fák és mindenféle más bokrok vették körül. És
ami a leggyönyörűbb volt az egészben, az a gyönyörű kék vizű tó volt egy
kisebb vízeséssel. A szám tátva maradt volna ha Hayley-vel vagy
Conorral jövök ide, de most csak hűvösen körül néztem aztán a vízesést
megpillantva Jevhez fordultam és megkérdeztem:
- Most komolyan, úgy nézek én ki mint valami sellő?
- Miért? Nem tetszik? – nézett rám kérdőn/meglepetten Jev. Erre muszáj volt elmosolyodnom.
- Azt nem mondtam. – erre Jev is elmosolyodott és a tó felé kezdett terelni.
- Tudod, sehogy sem tudom eligazodni rajtad! – mondta hirtelen.
- Ezt hogy érted? – nem néztem rá. Éreztem hogy most valami olyan fog következni amitől Conor óva intene.
- Nem tudom. Az egyik
pillanatban beszólsz, a másikban kerülsz a harmadikban pedig rám
mosolyogsz. Tudod így elég nehéz eldönteni hogy bejövök-e neked. –
nézett rám összevont szemöldökkel és úgy mondta ezt az utolsó mondatot
mintha ezen múlna a világvége.
- Azt hittem teljesen biztos vagy
benne hogy mindenkinek te vagy a nagy ő. – forgattam meg a szememet és
elindultam a tó másik oldala felé.
- Látod, pontosan erről
beszélek! – mutatott rám - Az előbb még le voltál nyűgözve most meg
megint kerülni akarsz. De azt ugye tudod hogy ha nem tűnik ez a kis
találkánk randinak nem kapod vissza a medálodat? – utolsó megjegyzését
figyelmen kívül hagyva ( ha akarom elérem én hogy randinak higgye) karba
font kézzel megálltam előtte.
- Miből gondolod hogy le voltam nyűgözve? – nem mintha nem lettem volna lenyűgözve, de ezt neki nem kellett tudnia.
- Miért, nem voltál? – nézett le rám kaján vigyorral. Tudta, hogy le vagyok nyűgözve.
- Nem. – hazudtam.
- Akkor majd mindjárt
leszel. Gyere. – mondta azzal megfogta a kezemet és elkezdett maga
mögött vezetni. De olyan óvatosan hogy ha akarom kihúzom a kezem az
övéből és megyek vagy nem megyek utána kedvem szerint. Nem is az volt a
baj hogy akartam vagy nem akartam fogni kezét! Annyira megdöbbentett a
lelkesedése és a gyengédsége hogy örültem hogy húz, máskülönben nem volt
valószínű hogy meg tudtam volna mozdulni. Olyan határozottan de mégis
bizonytalanul fogta a kezemet hogy önkéntelenül is az ujjai közé fűztem
az enyémeket. Erre megállt, lenézett az összekulcsolt ujjainkra majd
ismét a szemembe mire küldtem rá egy féloldalas mosolyt.
- Na mi van? A nagymenő elbizonytalanodott mert megfogták a kezét?
- Marha vicces vagy Carter.
- Nem viccnek szántam. –
mosolyodtam el most őszintén mivel tényleg nem viccnek szántam, erre Jev
is elmosolyodott, megfogta a másik kezemet is és elkezdett egy hatalmas
sziklafal felé húzni. Arra ahonnan a vízesés folyt.
- Tudod, egésznap el
tudnám hallgatni ahogy gúnyolódsz velem. – mondta azzal elengedte a
kezemet és a kőfalnak dőlt. – De előbb fel kell másznunk ide. – paskolta
meg a hatalmas sziklát amin most hogy megnézem nagyon szép és igencsak
biztonságos kapaszkodók voltak.
- Te komolyan sziklát akarsz velem mászatni, amikor elméletben randin vagyunk? – néztem rá hitetlenül.
- Mással nem csinálnák
ilyet mert rögtön elküldene melegebb éghajlatra, de mivel úgy gondolom
te vissza akarod kapni a nyakláncodat…igen, azt akarom hogy másszunk fel
oda. – azzal felmutatott plusz mínusz 10 méter magasságba. – És amúgy
is, láttalak kötelet mászni tesin. Ez ahhoz képest lópikula. – erre
kérdőn fordultam felé és nem tehettem róla muszáj volt felnevetnem.
- A lópikula létező szó vagy most találtad ki?
- Ez az én szavam! Na
gyerünk különben jövőre se megyünk haza. – azzal két kezét összefinva
bakot tartott nekem. Gúnyosan rámosolyogtam és egy kisseb lendülettel
felkapaszkodtam a falra.
- Nehogy elfogadd ha
segíteni akarok! – kiáltott fel nekem – A végén még talán nem érezném
magam egy utolsó féregnek. – erre ismét csak felnevettem. Nem tehettem
róla de kezdtem egyre jobban érezni magamat. Jev is úgy viselkedett
mintha tényleg randiznánk és nem csak azért hívott volna meg mert
szekálni szeretett volna. Hiszen, egy ilyen srácot nem érdekelhetek.
Vagy igen? Jev körülbelül a 9. méternél megelőzött és felkapaszkodott a
sziklafalra, hogy fel tudjon húzni ha kell. És ami azt illeti ez most
kapóra is jött , ugyanis az utolsó lépésnél egy instabil köre léptem ami
le is tört a súlyom alatt én pedig ijedtemben nem tudtam mibe
kapaszkodni. Egy hajszálon múlt hogy tíz métert zuhanjak de Jev elkapta a
kezemet és felhúzott a sziklafal tetejére maga mellé. Szerintem ő sem
volt tudatában annak hogy mit tesz mikor egy hirtelen mozdulattal
magához rántott és körém fonva a karjait, megölelt.
- Semmi baj,
foglak. Sose hagynám hogy bármi bajod essen. – suttogta a fülembe, mire
eltoltam magamtól és összevont szemöldökkel néztem fel rá.
- Ezt most miért mondtad?
- Nem tudom. – vonta meg a vállát. – De a filmekben is mindig valami ilyesmit mondanak mikor a csaj majdnem lezuhan.
- Barom. Túl sok filmet
nézel. – mosolyogtam rá és lassan a perem széléig sétálva lenéztem. És
ami elém tárult arra nem volt jobb szó annál hogy…
- Gyönyörű. – suttogtam
elakadó lélegzettel. A távolban még csak nem is látszódtak a város magas
épületei. Csak a hatalmas erdősség és a kis gazos tisztás. Na meg
persze a vízesés és a tó.
- Tetszik? – lépett Jev is
mellém és ő is lenézett. – Fú hogy ez milyen kibaszott magas! –
kiáltott fel hirtelen és beljebb lépett a peremről. Na mondhatom ez
hazavágta a hangulatot.
- Azt ne mond hogy most vagy itt fenn először.
- Nem, tegnap lejöttem ide és felmásztam de nem egészen mértem fel a tető és föld távolságát. – vakargatta zavartan a tarkóját.
– Na, mindegy. Mondj valami szépet.
- Mi? – néztem rá
értetlenül. Hogy jön za ide hogy mondjak valami szépet? És miért én
mondjak? Nem ő a pasi? Nem neki kéne ilyenkor romantikus dolgokat
csinálni?
- Mert a filmekben mikor a
pasi elcseszi a romantikus hangulatot a lányok mindig felnevetnek és
idéznek valami szépet aminek a fiú a felét sem érti de azért tetszik
neki hogy ilyen inteligens barátnője van. – bólogatott miközben megadta a
szerinte értelmes választ. Hát, oké. A pasikat sosem fogom tudni
megérteni. Miközben ezen agyaltam kinyögtem az első idézetet ami eszembe
jutott…ami igen nagy hibának bizonyult.
- ’’ Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?
Tagadd meg atyád, neved hajítsd el,
S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé
És nem leszek Capulet én se többé.” – (szerintem a hülye is feliseri
hogy ez Shakespeare Rómeó és Júliá-ja. by Ashley) erre Jev felnevetett
és hitetlenkedve rám nézett.
- Ne már, hogy fejből tudod idézni Shakespeare-t!
- Ne már, hogy te meg nem! – fordultam felé egy gúnyos pillantás kíséretében. Így most én álltam háttal a tisztásnak.
- De egyet. –
megköszörülte a torkát majd szavalni kezdett mire belőlem kitört a
röhögés – Jaj, hogy hívják? Talán rózsa neve. De akárhogy mondjuk is, a
szaga ugyanolyan.
- Barom! Az egyáltalán nem így van! ’’ Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.”
-
Nem tök ugyanaz? – vágott durcás képet mire csak még jobban nevettem. –
Megkérdezném hogy honnan a francból tudsz te Shakespeare-t idézni de
félek megint átmennél az arrongás énedbe és azt nem szeretném.
- Te most komolyan
Shakespeare-ről akarsz velem beszélgetni? – vontam fel az egyik
szemöldököm ( azért csak az egyiket mert azt mi nem tudjuk megcsinálni
igaz Kukorka by. Ashley) .
- Miért? Az olyan költői téma nem?
- Az lehet de mi most itt
állunk egy vízesés tetején én meg majd szét pukkadok a röhögéstől mert
szerinted a rózsának szaga van. Szerintem ez kicsit elcseszi a költői
hangulatot. – mosolyogtam kajjánul.
- Oh, igen? – lépett
közelebb, majd legnagyobb meglepetésemre mindkét vállamat meglökte én
pedig ordítva zuhantam bele a tóba. levegő után kapkodva jöttem fel a
felszínre és másztam ki nagy nehezen a parta. Majd egy hirtelen ötlettől
vezérelve térdre rogytam, majd l a földre és nem mozdultam amíg meg nem
hallottam Jev hangját majd a csobbanást a vízben és végül egy nedves
kar kezdett rázogatni.
- Carter? Oh, Istenem, Carter ugye nincs
semmi bajod! – hirtelen felültem és pördültem egyet a tengelyem körül
ezzel a földre szegezve őt. Riadt tekintetében félelem, meglepetés és
megkönnyebbülést véltem felfedezni ahogy rájött hogy nem haltam meg, sőt
még sikerült is hülyét csinálnom belőle. De aztán hirtelen ő is gördült
egyet és most ő került felülre. Nevetve feküdtem hanyatt a fűben mivel
ha erre is járt volna valaki biztos hogy nem lát meg minket a gaztól.
Jev mosolya lassan halványulni kezdett ahogy egyre mélyebben nézett a
szemembe majd végül homlokát az enyémnek döntötte mire az én arcomról
is lehervadt a mosoly.
- Lehet hogy nem tudok
Rómeó és Júliát idézni… - suttogta – de talán ezt még nem tévesztem el.
– azzal ha lehet még közelebb hajolt és még egy utolsó elakadó lélegzet
erejével odasúgta Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok művének
számomra egyetlen ismert sorát : - ’’Most csókolj meg százszorszépem!" –
majd ajkait az enyémre illesztette. Meglepetésemben átöleltem Jev
nyakát és viszonozva a csókot én is lehunytam a szememet. Jev halkan
felnyögött és felbátorodva kezdte el az oldalamat is simogatni. Egy
hirtelen ötlettől vezérelve benyúltam Jev dzsekijének zsebébe és
kihalásztam belőle a medálomat majd észrevétlenül az én dzsekim zsebébe
süllyesztettem. Jev egy percre sem hagyta abba amit elkezdett csak akkor
merevedett meg egy tized másodpercre mikor a dzsekije alá csúsztattam a
kezemet. Ekkor ugyanis elszakította az ajkát az enyémtől és szagatott
levegővételek közepette halkan ezt kérdezte:
- Miért taszítasz el
magadtól? Miért nem engeded hogy veled legyek? – és ez, ez volt az a
pillanat amikor minden eszembe jutott. Minden amit valaha tanultam és
amit Conor mindig hajtogatott és amiért nem szabad együtt lennem Jevvel.
- Mert szeretni egyet
jelent a pusztítással, és akit szeretnek elpusztul. – suttogtam majd
lelöktem magamról Jevet és a könnyeimmel küszködve csuromvizesen
indultam el hazafelé, zsebemben a medálommal, ajkamon Jev csókjának édes
ízével, a szívemen vérző sebbel.
<<4. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése