26. rész "Csak győzd kivárni"

Hali!
Most roppant büszke vagyok magamra mivel ezúttal nem miattam késik a rész. Most Kukorkára vártam de mivel még ma sem írt ( vagy lehet hogy írt csak én nem tudok róla ) kicsit kiegészítettem az én részem hogy benne legyen amit megbeszéltünk bár lehet Kukorka megoldásában máshogy nézett volna ki. Na mindeg, mindenesetre itt a rész, jó szorakozást
Ashley



Eugene:

- Eugene! – üvöltött a fülembe Jared mire egy  ’Fenn vagyok!’ kiáltás kíséretében legurultam az ágyról. Csak tudnám mi a rákért fekszem ennyire szélen. Fájdalmason sziszegve tapogattam meg a fejemet miközben biztosra vettem hogy az ülőkémben  található csontok ripityára törtek. Mert a kolesz-szobákba szőnyeg aztán luxus.

- Fenébe Jared! Ennél már csak az lett volna kellemesebb ha a nyakamba öntesz egy pohár hidegvizet! – mondtam mogorván miközben nagy nehezen feltápászkodtam és az órára nézve ( ami amúgy 7:38-at mutatott ) kapkodva átkaptam a pólómat a fejemen és előkerestem a kedvenc „Az igazi férfi rózsaszínt visel” feliratos felsőmet. Tudom hogy marhaság de Carter adta hogy hülyét csinálhasson belőlem és még mielőtt észrevehettem volna a kedvencemmé vált.

- Az lett volna a következő. – jelentette ki a srác és felemelte a párás pohár vizet amit eddig a jobb kezében tartott. Az hogy a pohár oldalán vékony cseppekben folyt a víz mutatta hogy ez nem hideg hanem jéghideg víz volt. Még jó hogy nem vártam meg hogy a nyakamba öntse.

- De így…-vonta meg a vállát majd egy hajtással megitta a pohárból a vizet. Ahogy néztem amint felhajtja a pohár vizet gonosz mosoly ült ki az ajkamra a következményekre gondolva. Pár másodperc múlva Jared a fejéhez kapva fájdalmasan felkiáltott:

- Agyfagyás!!!! – szerencsétlen fejét látva nem bírtam ki, felröhögtem mire az akkorra már felegyenesedett Jared gyilkos tekintettel meredt rám.

- Röhögj csak, majd elbasz a busz. – jelentette ki teljes lelki nyugalommal mire még jobban röhögni kezdtem.

- Mitől van ilyen jó kedved? – érdeklődött Jared miközben csomót kötött az Ankh medáljának madzagjára ( jut eszembe, hová is tettem az enyémet? ). Erre rögtön lefagyott a vigyor a képemről.

- Mit érdekel az téged? – kérdeztem miközben azon szerencsétlenkedtem, hogy a pólóm ne lógjon rá a hasamra mert nem tudtam becsatolni azt a nyavalyás övet! De aztán egy morgás kísértében feladtam és a póló végét beharapva szerencsétlenkedtem tovább.

- Mivel az éjszaka közepén lógtál ki amikor elvileg kijárási tilalom van gondoltam megkérdezem merre jártál. – vonta fel Jared a fél szemöldökét.

- Most mér’? Emma mászkálhat én meg nem? Ez diszki..diszkra…diszkó.. – ütögettem meg elgondolkodva az állam mert sehogy sem akart az eszembe jutni az a szó.

- Diszkrimináció? – sóhajtott Jared.

- Az! – mutattam rá – Ez Diszkarimáció.

- Hagyjuk. – csapott a homlokára az egyébként még mindig póló nélkül flangáló Jared. – Szóval hol jártál az éjjel?

- Ott ahol Emma is! – adtam a kitérő választ.

- Te is a pasidnál voltál? – vigyorgott a szobatársam mire felröhögtem.

- Fordulj fel! – kiáltottam még mindig röhögve majd egy „Ne nudizzál már!”  kijelentéssel hozzávágtam egy pólót. Mivel erősen csusziba voltunk mindketten magunkra kaptunk valamit én a hajamat tépve túrtam föl mindent az Ankh medálomért, ami mint kiderült végig a farmerem zsebében volt mert tegnap beleraktam hogy megtaláljam. A lányok már elmentek mivel velem ellentétben nekik akkor sem okoz gondolt hajnalban felkelni ha egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtak. De nekem akkor is nehezemre esik felkelni hogyha végigalszom az éjszakát. Na mindegy, ez van. Jared egész útón az MVHS-be azzal cseszegetett hogy hol jártam az éjjel de nekem akkor sem akaródzott elmondani hogy Hays-nél voltam. Tuti, ő sem akarná. Hülye vigyorral az ajkamon lehajtottam a fejemet és beletúrtam a hajamba remélve hogy Jared nem veszi észre mennyire fel vagyok dobva. Pechemre Jar, nem is, az összes Védelmező, jobb megfigyelő ennél.

- Na majd én letörlöm a képedről az a gügye vigyort! – mondta azzal felugrott a hátamra.

- Csessze meg a jegesmedve! – szaladt ki a számon. Ez egy nagyon hülye szokásom volt. Beszéd hibám van, hadarok és ezért van egy pár furcsa megszólalásom. Próbálom kontrollálni de néha kicsúszik egy-egy ilyen mondat ha nem figyelek oda. A többieket nem zavarja, sőt Carter előszeretettel használja pár ilyen megszólalásomat de én mindenképp úrrá akarok lenni ezen a marhaságon. Na mindegy, vissza témára. Szóval és úgy gondolom elég jó erőben vagyok egy 16 ( lassan 17 ) éves sráchoz képest, de azért nem vagyok egy kigyúrt izomagy sem. Jared erősebb nálam, azt hiszem neki 8 kockája van a hasán, tehát az izomkötegek miatt nehezebb is nálam. Azt hittem ott helyben törik ketté a gerincem. Így belegondolva Jared ma mindenképp el akarja törni egy pár csontomat. Reggel a segg-csontom és a koponyám most meg a gerincem.

- Jared szállsz le rólam! Hallod? Jared, engedj el! – üvöltöztem miközben ez a seggfej a hátamon csak röhögött . Végül, úgy fél perc üvöltözés után úgy döntöttem, egye fene egy kis edzés és benyúltam Jared térdhajlatába majd rohanni kezdtem vele.

- Fú, basszus haver tegyél le! Hallod Eugene? Tegyél már leeeeee!  - üvöltött ő és most én röhögtem. Végül mindketten röhögve egy” Üdv” felkiáltással  mentünk el a recepciós mellett aki csak nézett. Dehogy mit? Annyira furcsa két 40 kilós 17 éves késve és röhögve jönnek be a portán miközben az egyik majd megszakad a másik súlya alatt? Oké. hülye kérdés volt. Végül a tanterem előtt tettem le Jaredet és csak hogy biztosra menjek nem tört-e csontom, lementem mátrixba. Mivel eddig előrehajoltam most szépeket ropogott a gerincem én emg nem tudtam már csak nyafogni.

- Jaaaj, szegény, öreg csontjaim. – biggyesztettem le a számat egy fájdalmas kiáltás után.

- Kapd össze magad nagyi. Holnap tolókocsiban hozlak. – vágott hátba Jared mire kiegyenesedtem.

- Megegyeztünk. – azzal beléptünk a terembe. Minden fej felénk fordult de mi itt is csak letudtuk egy Üdv-el meg egy Bocs a késésért –el.  A tanárt nem érdekeltük különösebben. Mi soha. Most is valami más keltette fel az érdeklődését.

- Mr Harrison és Mir Noname, tudnak önök esetleg valamit Miss Lane hollétéről? – erre a kezem ökölbe szorult és láttam amint a két paddal odébb ülő Jev Townsond is kiegyenesedik ültében Carter nevének hallatán.

- Nem uram, fogalmunk sincs hol lehet Carter. – mondta Jared halkan helyettem is.

- Értem, Miss Duchannes, Miss Ravenmaker? – a lányok is csak a fejüket rázták. És nem hazudtunk. Ötletünk sem volt hol lehet Carter. Éreztem ahogy a körmöm a tenyerembe vág és kiserken a vérem. Majd hirtelen valami meleg ( ami nem a vér volt ) betakarta a kezemet. Oldalra néztem és Hays ideges mégis megnyugtató, barna tekintetével találtam szembe magam.

- Nyugi. – tátogta mire nagy nehezen szétnyitottam a kezemet és halvány mosoly ült ki az ajkamra a tegnap estére gondolva. Gyorsan a gatyámba töröltem a kezemet hogy senki se vehesse észre a vért majd mikor a másik oldalamra néztem megláttam hogy Jared vigyorogva húzogatja a szemöldökét. Tiszta erőből sípcsonton rúgtam.

Óra után a folyosón mind olyanok voltunk mint a zombik. Oda lett a reggeli jókedvünk.  Emma kisírt szemmel pakolt a szekrényében Jared a folyosó kanyarban üldögélve úgy tett mint aki a francia tesztjére tanul. Persze mi tudtuk hogy nem így van hisz anyanyelvi szinten beszélt franciául de valamivel nyilván le kellett kötni magát. Hayley óvatosan fogta a kezemet inkáb bíztatásképp és valamiről folyton beszélt hozzám de nem érdekelt. Nem tudott érdekelni. Tudtam hogyha hirtelen megkérdezném Hays-t mi volt az előző mondata ő maga sem tudná, csak beszélt mert nem akart gondolkodni. Nekem viszont szükségem volt rá. Gondolkodni akartam. Emlékezni, megtudni hová mehetett Carter. mert biztos hogy elment. Nem rabolhatták el. Carter nem hagyta volna vagy valamilyen módon üzent volna nekünk. Meg kellett tudnom hová ment. Ekkor megszólalt a következő óra kezdetét jelző csengő.

 - Eugene! – érintette meg a karomat óvatosan Emma és mire felnéztem a többiek is csak kérdőn néztek rám.

- Menjetek csak, én azt hiszem ezt most kihagyom. – legyintettem

- Lógni fogsz? – kérdezte Jared. Bólintottam. Nem kellett magyarázkodnom, mindenki tudta miért teszem és hogy még pótolnom sem kell majd.  Jóval előrébb jártunk mint az itt élő ember gyerekek. Még jó darabig mozdulatlanul álltam, fejemet a falnak támasztva miközben lassan kiürültek a folyosók. Gondolkodnom kell. Carter számít rám. Két késszel a hajamba túrtam és kissé meghúztam azt. Carter és én is mindig heves természetűek voltunk, bár Carter mindig a megfontoltabb fajtából- Bár hogy hogyan lehet egy ember forrófejű és meggondolt egyszerre az már más kérdés. Carternek sikerült. Éreztem ahogy a vér pezsegni kezd az ereimben és nem bírtam tovább kinyitottam az ablakot és kiugrottam rajta. Épp csak arról feledkeztem meg hogy az emeleti folyosón vagyok. De innentől nem érdekelt, a testem magától mozgott, a gondolatok, a számok az ötletek úgy száguldoztak a fejembe hogy nem tudtam nyomon követni. Innentől, a reflexek uraltál a testemet. A földre két lábbal érkeztem és vetettem egy bukfencet hogy ha lehet ne törjön ki a bokám bár az érkezés kicsit még mindig fájdalmas volt. Mikor felálltam tiszta erőből kezdtem el rohanni. El a belső udvartól, el az ablakoktól ahol szabadon engedhetem a fantáziám és megtehetem amit csak a képzésen tanultam anélkül hogy bárki kérdezősködni kezdene. Utam a sportpályára vezetett amerre nem néztek ablakok és bár magas drótkerítés választotta el a suli épületétől egy másodpercre sem lassítottam le. Egy ugrással felkapaszkodtam a drótkerítésre és mászni kezdtem. Két másodpercbe sem telt máris ugrottam le az öt méter magas drótkerítés tetejéről. Itt is úgy érkeztem mint a suli épületésől, majd megint futni kezdtem. A sportpálya mellett volt egy fa, hirtelen még gyorsabban kezdtem el futni és még mielőtt felfoghattam volna mit csinálok már a fa törzsén futottam felfelé. Mikor úgy éreztem nem tudok tovább ellenállni a gravitáció vonzásának ellöktem magam a fa törzsétől és egy hátra szaltó után földet értem. Már szaporábban vettem a levegőt és éreztem hogy kezdem elérni  a testem korlátjait. De Carter mindig azt mondogatja hogy az ember akkor képes a legtöbbet nyújtani ha már átlépte a korlátait. – futott át az agyamon ahogy felkapaszkodtam a fára , beakasztottam a térdhajlatomat a fa egyik ágába  és szinte észre se vettem ahogy a medál a nyakamban felforrósodik miközben térdhajlatom közé szorítva az ágat ledőltem. Tudtam hogyha kinyitnám a szememet a világ fejjel lefelé állna és talán pont ez volt az ok hogy nem nyitottam ki. Hisz a világom már így is a feje tetején áll.  Nem kellene még jobban. Éreztem ahogy a pólóm felcsúszik a hasamon de nem tudott érdekelni. Azt is éreztem hogy elkezdett a fejembe szállni az összes vérem. Ez már nagyobb gondnak bizonyult. A fáradtság kezdett erőt venni rjatam és ez most kellemes volt. Carterrel ellentétben nekem még sosem sikerült túllépnem a saját határaimon. Ő viszont mindig ezt teszi. De vajon most hol lehet? Sóhajtottam  egy hatalmasat és kinyitottam a szememet. Aztán annyira megdöbbentem hogy elfelejtettem kapaszkodni és a fejem ma már másodszor találkozott a földel.

- A picsába. – tápászkodtam fel a tarkómat vakargatva. Ez kurvára fájt. De nem tehettem róla. Ti mit csinálnátok hogyha egy fán csimpálózva előttetek teremne egy lány csupa feketébe öltözve és a viharfelhők ellenére napszemüvegben? Szép lány volt az biztos de volt benne valami…furcsa. Főleg a nevetésében.

- Ne haragudj. – mondta miközben oldalra döntötte a fejét.  – Nem akartalak megijeszteni.

- Ki mondta hogy megijedtem? – mondtam miközben a helyére igazítottam a felsőmet. – Csak megleptél.

- Oh, mert az nem tök ugyanaz- Fonta keresztbe a kezét a mellkasa alatt ezzel megvillantva azt…szóval azt amit a természet adott neki.

- Nem, egyáltalán nem. – mondtam miközben a medált is a helyére igazítottam. Majdnem felszisszentem mikor megéreztem milyen forró is. Alig láthatóan összevontam a szemöldökömet és még egyszer jó alaposan végigmértem a lányt. Most már mindent értettem, sőt elég cikinek találtam hogy a medálnak kellett figyelmeztetnie rá hogy mi is áll valójában előttem.

- Eugene vagyok. – nyújtottam felé a kezemet.

- Kirah. – mondta azzal kezet ráztunk. Miközben a kezem szorítottam és észrevétlenül az ütőerére csúsztattam a kezemet. Mikor nem tudtam kitapintani a pulzusát és a bőre érintését is hidegnek találtam magamban elmosolyodtam. És bár a napszemüvegtől nem láttam a szemét nem láttam a szemét szinte biztosra vettem hogy ő is kiszúrta a bal csuklómon lévő tetoválást. Gyorsan elhúzta a kezét és észrevétlenül hátrált egy negyed lépést.   

- Olyan hideg a bőröd. Csak nem fázol? – tettettem a hülyét és az aggódó úriembert egyszerre.

- Oh, de igen egy kicsit hideg van idekint a dzsekim pedig benn maradt. Oh, apropó tetszik a felsőd. – mutatott a rózsaszín pulcsimra amin óvatosan kiütött az izzadtság a hasamon.

- Kösz, nekem meg a szemüveged! – mondtam mire megmerevedett – Megnézhetem?

Azzal válaszra nem várva letéptem a szemüveget a szeméről és a vámpírok híres vérvörös tekintetével találtam szembe magamat. Mikor észrevette hogy féloldalas mosollyal nézem a szemét  földre sütötte azt és halkan megszólalt.

 - Színes kontaktlencsém van. – motyogta.

- Ja, meg halál-szagod. – mondtam mire felnézett rám. Tekintetében dac keveredett csodálattal és félelemmel. – Te tényleg ennyire hülyének nézel?

- Most erre komolyan azt akarod hogy válaszoljak? – tolta oldalra a csípőjét. – Én sem vagyok ám vak Védelmező.

- Mit keresel te itt? A Tanács szabályai kimondják hogy nem tartózkodhatsz nyíltan olyan helyen ahol ennyi az ember tekintettel arra hogy mit eszel. – fontam össze vigyorogva a kezem a mellkasom előtt ami jót tett a bicepszemnek.

- Na, és te? Nem az Internátusban lenne a helyed? – vonta fel ő is kihívóan a szemöldökét

- Ha te nem köpsz be engem én sem köpök rólad. – emeltem a kezem magasba megadóan.

- Áll az alku. De a kérdésedre válaszolva…Mondhatni téged kereslek. – mondta

- Engem?

- Az attól függ…Te egy vagy Carter illetve Conor Lane alárendeltjeinek?

- Igen. De sem Carter, sem Conor nem elérhetőek most a számodra.

- Tudok Carter Lane eltűnéséről! – mondta hirtelen a lány mire felkaptam a fejemet.

- Tudsz? – Kirah megforgatta vérvörös tekintetét.

- Ugyan kérlek, az egész Alvilág ezen csámcsog. Még a Cadair-ban tartózkodók is.

- Hogy tudhatsz te egyáltalán Cadair- ról? – teljesen elvesztettem a fonalat. Ki ez a lány, is mit akar tőlem?

- Most tényleg rólam akarsz beszélni, ifjú Védelmező? – lépett közelebb vagy két lépést majd a kezét végighúzta a hasam vonalán. Igyekeztem nem összerezzenni jéghideg érintésére.

- Nem vagyok olyan ifjú. Idősebb vagyok mint te. – suttogtam. Nem kellett hangosabban beszélnem hogy meghalhassa mit mondok.

- Én ebben nem lennék annyira biztos. – súgta és a keze a mellkasomon állapodott meg. A tekintete ugyan elidőzött egy percre az Ankh-on mégsem ért hozzá. Nem tehette. Tudta hogy a kereszt nem csak hogy megégetné de egyenesen felgyújtaná a bőrét.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem két lépést hátrálva. Kirah leengedte a karját a csípője mellé. Feszes fekete toppja felcsúszott a hasán és elég bosszúsnak tűnt.

- Az most nem fontos. A lényeg hogy nem szólhatsz rólam a társaidnak.

- Nem lesz rá szükség. Az Ankh jelez ha természetfeletti van a közelben.

- Oh, amiatt nem kell aggódnod. Majd én gondoskodom róla. – mosolygott sejtelmesen. Majd nyitotta a száját hogy mondjon még valamit de valószínűleg az életben nem tudom meg mi volt az mer ekkor egy nagyon ismerős hang a nevemen szólított.

- Eugene?

- Jev? – kérdeztem átlesve Kirah válla felett. A srác kérdőn felvont szemöldökkel figyelt minket kezében egy szürke kapucni pulcsit szorongatva.

- Hello. – dorombolta Kirah Jevnek de a srác ügyet sem vetett rá.

- Beszélnünk kell! – mondta Jev egyenesen a szemembe nézve.

- Hát, szerintem meg nem! – mondtam. Nem akartam vele bunkó lenni de Carter szinte utasított rá hogy nem lehetek vele kedves.

- Uh, hát ez nem egy hölgynek való helyzet. – mondta Kirah. – Én le is lépnék. – mondta még azzal ahogy elhaladt mellettem a kezét hozzá érintette az enyémhez. Nagyon kellett igyekeznem hogy ne borzongjak meg. Ennyiszer, ilyen lágyan  meg még sosem érintettem meg vámpírt.  Én is fordultam hogy angolosan távozzak  de Jev elkapta a karomat  ezzel maradásra kényszerítve.

- Várj, mi ez a csuklódon? – kérdezte hirtelen. Picsába.

- Mit érdekel?

- Az egy tetkó. Carternek is ilyen tetoválása van, és a medál. Neki is van egy ilyen! – A rohadt életbe!

- Nem ilyen csak hasonló. – mondtam neki. Oké, ez most mit segít nekem?

- Miért van olyan tetoválásod és medálod mint neki? Valami szektába tartoztok? Na és Jared, Hayley és Emma? Nekik is van ugye? – faggatott . Sajna patthelyzetben nem hazudok olyan jól mint Carter ezért nem mondtam semmit csak tátogva mint egy hal kerestem a jó szót. Ha most miattam bukunk le Carter élve megnyúz.

- Hát persze hogy nekik is van! Miért pont ők lennének a kivétel. – nevetett fel humortalanul – Mi folyik itt Eugene?

- Erről talán Cartert kéne megkérdezned. – a szavak maguktól buktak ki belőlem még mielőtt gondolkodni tudtam volna. Kizárt hogy én itt és most bármit is elmondanák neki.

- Jó, akkor hol van Carter? Mert az MV feszt. óta nem láttam. – mondta és kék szemét az enyémbe fúrta. Jevvel kábé egy magasak voltunk, talán ha fél centivel volt magasabb nálam.

- Miből gondolod hogy én tudom hogy hol van? – vágtam rá kapásból.

- Mert te állítólag a barátja vagy. Tehát tudnod kell hol van.

- Nem tudom, oké? Fogalmam sincs! Nyoma veszett! – amint kimondtam meg is bántam. Jev szeme elkerekedett és legszívesebben hívtam volna Hayley-t hogy hozza a nyavalyás lapátját és verje pofán ezt a srácot hogy felejtse el amit az előbb mondtam.

- Mi az hogy eltűnt?

- Semmi, felejtsd el. – legyintettem

- Nem felejthetek el mindent amit szerintetek el kéne felejtenem! – üvöltötte a képembe. Azzal az ujján kezdett számolni – El kéne felejtenek Cartert, el kéne felejtenem a medált és a tetoválást, el kéne felejtenem hogy az unokatesóm titkolózik előttem, el kéne felejtenem hogy képtelenek vagytok normálisan viselkedni. Értsd már meg hogy nem vagyok képes szemet hunyni minden felett!

Bármennyre is fájt elismernek, igaza volt. Egy pillanatra behunytam a szemem és mikor újra kinyitottam a szavak maguktól buktak ki belőlem.

 - Nemsokára eljön az a nap, Jev, mikor Carter elmond majd neked mindent. É akkor minden szavára emlékezned kell majd. – mondom.

- Mi? Mit mondana nekem Carter? Hiszen ő folyton titkolózik!

- Mert fontos vagy neki! – mondom egyszerűen mire Jev élesen szívta be a levegőt.

- De akkor miért titkolózik? – kérdezte halkan.

- Azért hogy megvédjen!

- Nem értem. – rázza meg fekete fejét Jev és szinte reflex-szerű mozdulattal a fejére húzza a kapucniját.

- Nem is kell. De nemsokára megérted. – mondtam majd hátat fordítottam és a vállam fölött még egy fél mosollyal odavetetettem: - Csak győzd kivárni.

Majd ott hagytam.

<<25. rész

27. rész>>