27: Jev & Vivi + a következő menyasszony

Nah sziasztok!
Sikerült megírnom még a rész mellé másfél oldalt 15 perc alatt szóval: Isten vagyok oszt csőőő! ^-^
Igaz elég semmit mondó, töltelék lett, de vegyétek úgy hogy ez a rész csak a kezdete mindennek. ;D
Nem is szaporítom a szót. Jó olvasást!

Eugene szavaira gondoltam vissza.

„- Fontos vagy neki!” – de még akkor sem értettem, hogy minek titkolózik előttem. Hisz nekem elmondhatna bármit, mert érdekel. Mert engem az a Carter érdekel, aki a flegma, titokzatos lány mögött van.

Azóta is a fa alatt ültem, ha jól számoltam úgy 15 perce. Hátamat a törzsének vetettem, hogy eltereljem a gondolataimat a felhőket néztem, és azon gondolkoztam, hogy melyik felhő mire is hasonlít leginkább.

- Neked nem órán kéne? – szólalt meg mögülem egy hang. Hátra fordultam és annyira megijedtem attól akit megláttam, hogy hátra ugrottam minimum 6 lépést. – Mi az? – kérdezte mosolyogva.

- Tudod mennyire megijesztettél? – kérdeztem kifújva a levegőt. Barna szemeit szokásosan megforgatta.

- Nem feleltél a kérdésemre! – tért el.

- Te se ez enyémre! – mutattam rá. Csak még szélesebben elmosolyodott. A mosolya viszont sokkal másabb volt, mint azelőtt. Merész volt és volt dúlt benne valami vágy… de nem is tudom milyen.

- Jogos. – bólintott. – Mint azt az előbb a mellékelt ábra is mutatta. – rám bökött. – Igen, láttam mennyire megijesztettelek! Most te válaszolsz az enyémre!

- Gondolkodnom kellett! – vontam vállat.

- És min? – vonta fel szemöldökét.

- Rajtad. – néztem a szemébe. Gyönyörű barna szemei elkerekedtek a meglepetéstől, majd szélesen vigyorgott. Tekintetével körbe pillantott, majd közelebb lépett és megfogva a kapucnimnál szemmagasságba rántott. Szemhéjai lecsukódtak, majd arca közelíteni kezdett, és ajkait az enyémekre tapasztotta. Tudatosan dereka köré fontam a kezem és még jobban szorítottam magamhoz. Kezét kiszedte mellkasunk szorításából és a hajamba vezette ujjait.

Ajkainknak sajna levegőhiány miatt szét kellett válni.

- Hova tűntél? – suttogtam, amikor elváltunk.

- Dolgom volt. – titkolózott.

- Mi? – értetlenkedtem.

- Az hogy megöljelek! – szikrázott a szeme. Kezébe a semmiből egy tőr került és Carter a hátamba szúrta.

Hirtelen felpattantak a szemeim.

- Minden oké? – kérdezte egy elég ismerős hang mellőlem. Oldalra néztem és Viviennel találtam szembe magam. Annyira megijedtem, hogy automatikusan hátra ugrottam, de egyenest lefejeltem a fát.

- Áú! Ez cseszettül fáj! – tapogattam a fejemet, hogy biztosra nem tört be az agyam helye.

- Jev, jól vagy? – guggolt le elém Vivi. Varázslatos barna szemei aggódóan mértek végig.

- Persze. – bólintottam még mindig a fejemet fogva. – Hol vagyok?

- Öhm… Az udvaron. – felelte a lány. – Kijöttem megkeresni téged, mert nem voltál órán és kezdtem aggódni! Aztán itt találtalak a fa tövében, ahogy alszol. Kirah mondta, hogy ő kint látott. – hadart egyszerre a lány. – És…

- Vegyél levegőt is! – jegyeztem meg elmosolyodva. Vett egy nagy levegőt és elnevette magát. – Akartam kérdezni valamit? – váltottam témát.

- Hm? – nézett a szemembe. Majdnem elfelejtettem mit akartam kérdezni, amikor én is a szemébe néztem. Szembogara olyan kicsinek tűnt és a körül pedig halványsárga barázdák húzódtak. – Mi az?

- Ja, semmi, csak a szemed… - suttogtam. – Mindegy, hülyeségeket beszélek. Csak azt akartam kérdezni, hogy Kiráhnak…

- Igen? – kérdezett vissza Vivi.

- A szeme. – feleltem. – Mármint úgy értem, hogy piros a szeme.

- Jaaaaa, csak az! – fújta ki a levegőt Vivi. – Nem lát jól ezért kontaktlencsét hord és még szereti ráhozni a frászt az emberekre ezért választott olyat ami pirosra színezi meg a szemét. – magyarázta mosolyogva.

- Ó! – csak ennyi jött ki belőlem.

- Nem kéne visszamenni? – kérdezte a lány. – Nem szeretném, ha az igazgatóiban kötnénk ki, mert lógunk!

- Oké, persze! – tápászkodtam fel. – És amúgy mióta laktok itt?

- Laktok? – kérdezett vissza megdöbbenve.

- Tudod, te mega szüleid. – vezettem rá. – Mióta költöztetek ide?

- Ja, igen én és a szüleim. – bólintott zavartan. – Hát nem régiben, úgy egy-két napja. Meg Kirah persze, mert ő a legjobb barátnőm. – mesélte.

- És az ő szülei hol vannak? – kérdeztem miközben felhúztam őt a guggolásból.

- Hát az ő szülei meghaltak. – felelte komoran Vivi. Ahogy lehajtotta a fejét haja előre hullt. Alig bírtam megállni, hogy ne nyúljak oda és ne igazítsam meg. – És a szüleim úgymond harmadik lányukként kezelik.

- Harmadik? – vontam fel a szemöldököm.

- A nővérem New Yorkban él. – bólintott.

- Nekem az unokatestvérem. Lehet, hogy ismerik egymást! – mosolyodtam el. – Alison Montgomery, nem rémlik valahonnan? – szemeiben a döbbenet futott át, mintha ismert lenne számára a név.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Még sohasem hallottam. És amúgy te mióta élsz itt? – folytatta a beszélgetést. Válaszoltam neki és egészen a suli épületéig kérdezgetett és beszélgettünk, egészen addig míg nem jött a szabadságot nem ismerő Kelley, hogy lecsesszen.

*Eközben Ally:*

- Na és mit szólsz? – lépett mellém a szöszke.

- Mégis mihez? – vontam fel a szemöldököm.

- Hogy te leszel a következő menyasszony! – sipítozott a fehérbe öltözött Cassie. Még mindig csodálkozom, hogy 3 óra után sem esett szét a felkontyolt haja, hisz annyit ugrált hogy hihetetlen.

- Nincs az az isten, hogy ilyenkor menyasszony legyek! – nevettem fel. Elmosolyodott majd felpattant a terasz párkányára. Strapabíró egy esküvői ruhája van az biztos.

- De akkor megy lenne a munka megosztás. – magyarázta. – Te az én esküvőmön voltál a tanúm, én pedig a tiéden!

- Na és Elena, meg Lissa? – kérdeztem.

- Ők is a tanúim voltak! – legyintett. – Soha nem hagytam volna ki őket! Elvégre csak az én három hülyémmel szép az élet. – ölelt meg. Kicsit elgondolkoztam ezen az esküvő gondolaton. A képzeletbeli ruhám és a hajam is meg volt már, na meg a személy is. Miket gondolok én hülye hisz soha nem jönne össze! Még egyszer nem! – Ally! – rázogatott Cass. – Csak nem elképzelted Conorral az esküvőd? – vonogatta kajánul a szemöldökét.

- Mi? Dehogy! – szabadkoztam és az volt a szerencsém, hogy nem pirultam el. – Csak Elena húgán, Vivin járt az eszem. Azon gondolkoztam, hogy hol kéne keresnünk.

- Ne parázz! – nyugtatgatott. – Megfogjuk találni és kész! Csak ki kell nyitni a szemünket és a fülünket és seperc alatt meglesz az a taknyos! – halványan mosolygott.

- Igazad lehet! – bólintottam. – De szerinted miért szökött el?

- Nem tudom. – vont vállat.

PS.: Láttam, hogy nagyon nagyon megfogyatkoztak a kommentek, és emiatt elég szomorú lettem. De remélem az olvasóink csak lusták és nem azért nem írnak mert esetleg már nem tetszik nekik. De a kritikát és a reklamációt is elfogadom, legalábbis kettőnk közül én biztosan. Nah csak ennyit akartam, remélem tetszett! <3

xoxo Kukorka :**

<<26. rész

28. rész>>