31.rész: "Azt hiszem ideje lenne mennem."

Nah sziasztok! Megjött a folytatás, épp most végeztem vele, szóval remélem tetszeni fog, így közeledvén az éjfélhez! Jó olvasást és szép álmokat!

xoxo Kukorka

Ally:

Jev sulijától visszafordulva az úton kivételes alkalmak egyikeként gondolkoztam, mert unatkoztam. A fejemen csak úgy pörögtek az emlékek. Az elején azon gondolkoztam milyen jó is volt gimisnek lenni aztán meg Conoron kezdtem el gondolkodni. Mi oka volt arra hogy elmenjen? És most akkor miért viselkedik egy olyan emberként, akit nem is ismerek, de amikor… amikor velem beszél, amikor velem van egy légtérben, akkor minden olyan más.

A ház előtt lelassítva beálltam a kocsi behajtóra. És meglepetésemre kidőlt neki a bejárati ajtónknak? Conor.

Kiszálltam a kocsiból és mintha tudomást sem vettem volna róla úgy pakolásztam.

- Szép kocsi. – szólalt meg. – Milyen alkalomból?

- Csak úgy. – vontam vállat.

- Csak úgy véletlenül, heccből vettél magadnak egy viszonylag jó állapotban lévő 71-es Chevy impalát, ráadásul egy olyan színben, ami véletlenül a te és az én kedvenc színem? Csak nem… - folytatta volna.

- Nem képzeld, nem azért vettem hogy imponáljak neked! – jelentettem ki. – Jevnek vettem a 17-ik szülinapjára. Csak szívatom azzal, hogy az enyém, de ez az övé lesz. – kikapva a táskámat a kocsiból végre arcára néztem. Szeme alatt vastag sötét karikák virítottak, és szeme véreres volt, mint aki sokáig fent volt az éjjel… Már több napja. – Minden oké? – kérdeztem, miközben becsaptam a kocsi ajtót és a kulccsal bezártam azt.

- Miért? – vonta fel fél szemöldökét halványan elmosolyodva. Tudja, hogy ezzel az őrületbe kerget, mert én nem tudom ezt megcsinálni. – Talán érdekel?

- Eléggé úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt. – feleltem. Az ajtóhoz sétáltam és persze ezzel egyre közelebb is hozzá. – Mi történt? – kérdeztem megint.

- Semmi komoly. – legyintett. Szemébe néztem és kiolvastam belőle, hogy ez több egy olyan ügynél, amiknél napokig nem alszik. Valami van a háttérben, amit nem szívesen mondana ki, ezért inkább arra gondoltam puhítom egy kicsit.

Táskámból kiszedtem a kulcsot, Conor automatikusan odébb csúszott (mivel épp a bejárati ajtónkat támasztotta), hogy ki tudjam nyitni az ajtót. Nagyot kattanva a zár, jelezte, hogy az ajtó nyitva van.

- Akkor mit keresel itt? – néztem fel hirtelen kérdő tekintettel.

- Semmit. – vont mosolyogva vállat. Ugyanilyen vállvonással becsúsztam volna mellette a házba, amikor kezével megragadva a derekamnál visszarántott. A rántástól neki csapódtam az ajtófélfának. Közelebb hajolt, egészen bele az arcomba, mintha valami bizalmasat akarna mondani. – Kérdezni akartam valamit. – suttogta. Meleg lehelete csiklandozta az arcomat. Légzésem egyre gyorsabb lett és csak remélni tudtam nem veszi észre, hogy dübörög a szívem tőle.

- És mit? – igyekeztem, hogy hangom meg ne remegjen a közelségétől.

- Hogy sikerült megtalálnod? – értetlenkedett halkan. – Vagy csak véletlenül bukkantál fel itt, amikor én is? – nézett a szemembe. Barna szemei azonnal rabul ejtettek. – Hogy csináltad?

- Már mondtam neked. Csak a családomat jöttem meglátogatni. – eszembe sem volt neki megmondani az igazságot. Ahhoz túlságosan nagy az egóm.

Szemei lecsukódtak és hosszan beszívta a levegőt. Bal keze, amit eddig maga mellett tartott ökölbe szorultak. – De miért érdekel ez téged? – kérdeztem hirtelen. Hátra hajtotta a fejét és hátrált egy lépést. Idegesen sóhajtva egyet újra szemembe nézett.

- Mert Carter eltűnt… - felelte, szemeim kikerekedtek. – És kíváncsi voltam, te hogy lehettél képes arra, hogy megtalálj engem, akkor talán ugyanúgy megtalálhatnám őt is. De hát a szerencse nem épp az én oldalamon áll. – nevetett fel kínjában. Vállánál fogva betoltam a házba és gyorsan bezártam az ajtót, hogy elrejtőzzünk a kíváncsi szemek elől.

- De mikor? És hogyan? Meg hol? – támadtam le a kérdések százaival.

- Még pénteken a Magic Ville karneválon. – felelte. – Senki sem látta merre ment, kivel volt, mit csinált. Csak úgy eltűnt.

- És… - gondolkoztam, hogy lehetne megtalálni? – Hol kerested már?

- Mindenhol. – hangjában éreztem a csalódottságot. – A városban, az erdőben, mindenhol.

- Valahol biztos nem kerested még, ha nincs meg! – feleltem, az agyam csak azon járt hogyan segíthetnék neki. Idegesen a hajába túrt.

- Fogalmam sincs hol kereshetném, Ally! – motyogta. – 5 napja nem alszom, nem eszem, nem iszom, mert azon filózok hol nem néztem még meg, vagy mit nem vettem észre.

- Van egy javaslatom! – ajánlottam. – Menj haza, pihenj egy kicsit, próbálj meg aludni. Meg persze egyél is valamit!

- De nem tehetem nem érted? – lépett közelebb és fogta meg kezeivel a vállam. Kétségbe esetten nézett rám a legjobb védelmező, akit valaha ismertem. – Azalatt az idő alatt bármi történhet vele, nem veszíthetem el!

- És nem is fogod! – nyugtattam meg. – De ha ennyire ideges vagy akkor nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni. Legalább akkor csak ma pihenj! – kértem.

- Nem lehet! – rázta meg a fejét. – Mi van, ha valaki fogva tartja és nem tud ő sem aludni, meg éhes, szomjas, fáradt, kimerült és gyenge? Akkor én meg legyek teletömve kajával, meg energiával?

- Conor, 32 éves felnőtt védelmező vagy! Először is, hagyd abba a rémképek alkotását! Másodszor pedig, mindig a felnőttnek kell okosabbnak lenni a többinél, és ha neked ez nem megy anélkül, hogy aludj és egyél egy keveset akkor egy betoji csirke vagy! – idegeskedtem. Nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de félbe szakítottam. – Az lesz a terv, hogy te most hazamész és pihenni fogsz, én meg addig keresem Cartert! Oké? – vontam fel a szemöldököm.

Hezitált, egy pillanatra a szemembe nézett, majd halványan elmosolyodva bólintott. Nem tudom a következő mozdulatomat mi vezérelte, de csak valahogy megtörtént.

Egy lépést közelebb léptem hozzá és lábujjhegyre állva, kezemet nyaka köré fontam és megöleltem. Meglepődött, de éreztem, amikor kezeivel körülölelte az derekamat. Arcát nyakamba temette és így álltunk.

- Hihetetlen milyen hülyeségeket tudok én is kitalálni! – szitkozódtam, miközben az egy fatörzsnek támaszkodtam (immáron az ötödikben), aminek a gyökerében felbuktam. Lehet, hogy védelmező vagyok, de azért nem vagyok bagoly, hogy a sötétben is lássak. – Áú! – kiáltottam fel halkan, amikor valami megszúrta a lábam.

Átverekedve magam a bozótoson, amin épp haladtam sikerült egy kicsit nyíltabb terepre érnem.

Esküszöm soha többet nem vállalkozom ilyenre… még egy fiúért sem! – gondoltam magamban. Tisztásra érve fellélegeztem, hogy végre nem bukok fel semmiben és nem szúr meg semmi.

Körbe néztem és fázó tenyeremet dzsekim zsebébe süllyesztettem. Bár nem lett jobb, mert a hideg tőr megérintésétől csak még jobban libabőrős lettem. A hideg éjszakában nem szerencsés bőrdzsekiben az erdőbe menni.

Hallgattam az erdő hangjait, hátha valami hangot kiszűrhetek belőle, ami segít.

Hirtelen hangos lépések dobogásait hallottam meg. Mintha valami medve trapollna a földön úgy hogy még az is beleremeg. A hang irányába fordultam, de a gyér fényben csak egy sötétebb árnyat láttam felém rohanni. Zsebemből azonnal kirántottam a tőrömet és harci pozícióba álltam.

A vad lefékezett előttem és magam is szemügyre vehettem. Egy hatalmas farkas állt előttem, dús sötétbarna szőrzettel, világító sárga szemekkel. Az átlag farkasok max. a combom közepéig érnének, de ez majdnem a derekamig. Biztos voltam benne hogy vérfarkas.

Fogaival gyilkosan rám vicsorított majd egy hatalmas ugrással átszelte a köztünk lévő távot. Fel sem fogtam milyen gyors volt, de annyira volt jó a reflexem, hogy visszafogjam az arcom előtt csattogó álkapcsát. Térdeimmel a hasánál próbáltam lelökni magamról kevesebb sikerrel. Hirtelen valami elsuhant a fejem fölött, ami egy perce elterelte a farkas figyelmét.

Kapva az alkalmon lerúgtam magamról és tőrömet szorosan fogva bal mellső lábába mélyesztettem. Nyüszítve kapálózott, amikor valami hirtelen hátra lökött egészen egy 3 méterrel arrébb lévő fához.

A hosszú fekete hajú vámpír kihúzta (?) a vérfarkasból a tőrömet és messzire elhajította, majd hátra fordulva vörös szemivel rám nézett. Haja eltakarta az arcát, de a szeme tisztán kivehető volt a sötétben. Gyorsan felkapta az éppen visszaváltozó vérfarkast, majd gyors sebességével a fák között cikázva eltűnt.

Csak akkor kezdtem érezni, mennyire fáj a hátam és a fejem. Felszisszenve a fejemhez kaptam és valami nedveset éreztem, ami valószínűleg a vérem volt. Az avar mozgolódását hallottam meg, és másik kezem eszeveszetten fegyver után kutatott.

Majd egy hatalmas sötét alak takarta el a Holdat, lehajolt hozzám.

- Jól vagy? – ismertem fel a hangját.

- Ja. – feleltem. Felegyenesedett majd párat lépett és felvette az elhajított fegyveremet és övébe akasztotta, majd visszasétált felém. Lehajolt és egyik kezét a lábamhoz a másikat a hátamhoz tette és egy mozdulattal fel is kapott. A hátam rettenetesen fájt, de csendesen tűrtem.

Kivitt az erdőből és az úton parkolt a kocsija, aminek az első ülésére beültetett. Megkerülte a kocsit, majd ő is beszállt mellém és beindította a motort.

- Köszi! – mondtam halkan, mielőtt elindultunk volna. Igaz az egóm nagyon visszatartotta azt a szót, mert nem vagyok az a fajta aki rászorul arra, hogy segítsenek neki.

- Inkább nekem kéne megköszönnöm Ally! – mondta Conor. – Felajánlottad, hogy segítesz pedig tudom mennyire utálsz és ez sokat jelent! – hátra hőköltem volna meglepődöttségemben, de túlságosan fájt mindenem.

- De amúgy hogy találtál meg? – érdeklődtem egy kis idő múlva.

- Nem csak Carterért aggódtam. – kacsintott ráma félhomályban.

Egészen a Townsond házig vezetett és leparkolt előtte.

- Be tudsz menni? – kérdezte.

- Remélem. – bólintottam. Kiszálltam a kocsijából és elindultam az ajtó felé. Az jármű motorjának a zúgása jelezte, hogy még ott van. Amikor felértem a lépcsőn az egyensúlyom és a stabil állásom elhagyott, térdeim elernyedtek és a föld felé kezdtem zuhanni, amikor hirtelen ott termett mellettem és elkapott, majd egy gyors mozdulattal az ajtónak döntött. Arca nagyon közel volt hozzám, megéreztem meleg leheletét. Kezei derekamon pihentek, éreztem, hogy magához húz. Ajkai egyre csak közeledtek, amikor megszólaltam.

- Azt hiszem ideje lenne mennem. – suttogtam. – Késő van. – szemeimet lesütöttem, hogy ne keljen a szemébe néznem.

- Igazad van. – felelte. – Talán nekem is mennem kéne. – majd elengedte a derekamat és sarkon fordulva lesietett a lépcsőn és a kocsija felé sétált. Én a kilincs után kapkodva a hátam mögött benyitottam a házba és amikor már a zárt ajtót tudhattam magam mögött és az elsuhanó kocsi zaját egy hatalmasat sóhajtottam.

<<30. rész

32. rész>>