35. rész Senki emlékei 1.rész + érdekességek

Halihó!
ismét itt vagyunk elég zabosan mert nem nagyon akar gyűlni a 2 komi de már vártuk ezt a rész és úgy gondoltuk túl hosszú lenne ezt egyszerre kirakni ezért ma csak a rész felét hoztam nektek. Azért remélem tetszeni fog. Ez egy olyan rész ami nem feltétlenül kapcsolódik a guardianbe hanem a szereplők, már halott és még élő is, múltjába tekinthetünk bele. A cím abból adódik hogy ugyan senki sem emlékszik rá ez mégis csak jó pár emlék. És a rész végén pár érdekesség szintén a szereplőkkel kapcsolatban.
Jó szórakozást: Ashley és Kukorka



Ally:

- De anya! – ismételtem meg ezt a mondatot immáron ötödszörre.

 - Mint már mondtam neked: nem! – jelentette ki.

 - Ez csak egy szájfény, nem tudom miért vagy úgy fennakadva ezen! – morogtam magam előtt összefont kézzel. – És még nem is neked kéne fizetni, mert kifizetném én is!

 - Alison Montgomery! Csak 13 éves vagy! – dörgölte az orrom alá, ma már ezredik alkalommal. Komolyan mondom ez valami nagyon balszerencsés szám lehet… Csak a pulcsimat vettem le, mert melegem volt és ugyanezt a mondatot kaptam, csak egy ”nem egy csitrit nevelek” kijelentéssel. 

– Nincs szükséged sminkre 13 évesen!

 - De te is sminkeled magad! – mondtam és kikerültem az ásványvizes raklapot, aminek majdnem neki menten.

 - De nekem nem volt 13 évesen sminkkészletem! – vágta a fejemhez. És ezt is azért kapom, mert a keresztanyám adott a szülinapomra egy szempillaspirált. Szörnyű ember vagyok, tényleg az egész az én hibám, hogy ezt kaptam ajándékba!

 – Apád mit mondott, milyen vacsorát akar enni?

 - Spagettit. –válaszoltam. – Anya kérlek! Csak egyetlen szájfényről van szó! Tudod, hogy jól tanulok, nem kaphatnám meg azt az egyet egy kis elismerő és bíztató jelképként? – könyörögtem. Megállt és a bevásárló kocsit arrébb tolta, hogy ne legyen az útban. Sötétvörös haját egyik vállára seperte, úgy tűnik ezt a szokásomat is tőle örököltem.

 - Ally, drágám! Te így is szép vagy! – mosolyodott el kedvesen. Utolsó mentsváramként bevetettem a nagy kiskutya szemeket és gondolkoztam pár krokodilkönnyet is el kéne ejteni. 

- Akkor kaphatok? – pislogtam nagyokat aranyos barna szemekkel.

 - Nem! – vágta rá azonnal.

 - Argh! – fújtattam, majd sarkon fordulva elindultam az egyik sorba. – Találkozunk a pénztárnál!

 A sminkek felé vettem az irányt, hogy áhítozzak azután a bizonyos szájfény után. Csak bámultam a kis üvegcse felé, de elfintorodtam, amikor megláttam visszatükröződni a szánalmas fejemet. 

- Már bocsi, hogy megkérdezem igaz nem az én dolgom… - szólalt meg mögülem egy lány hang. – De miért fintorogsz arra a szájfényre? – fordultam meg és egy szőke hajú lánnyal találtam szembe magam. Kék szemét feketére kifestett pillái emelték és száján halvány rózsaszín szájfény csillogott. Pont, amilyenre nekem is fájt a fogam. Pszichológusok mondják, hogy amikor vágyunk valamire akkor mindenkinél azt látjuk, amire vágyunk. Felhívom majd az egyiket és igazolom neki.

 - Ő kezdte a fintorgást nem én! – vádoltam meg az élettelen üvegcsét. A lány hangosan elnevette magát és én is nevetésben törtem ki.

 - Pedig nekem az a kedvencem. – mosolygott a szőke hajú lány. – Amúgy Cassie vagyok, és téged hogy hívnak? 

- Alisonnak. – mutatkoztam be.

 - Hívhatlak Sonnynak? – kérdezte, csak bólintottam. Majd egy hatalmas kiáltás rázta meg az épületet.

 - Cassie! – kiáltotta valaki a lány nevét. – Mindenhol téged keresünk! Oldalra kaptuk a fejünket. A sor végén egy barna és egy másik szőke hajú lány állt gyilkos tekintettel, amit egyenesen az újonnan megismert szőkeségnek küldtek.

 - Én végig itt voltam! – mosolyodott el szélesen a lány. A barna hajú lány morgott valamit, majd a másikkal felénk igyekeztek. – Csajok ő itt Sonny! – mondta másik kettőnek, amikor odaértek.

 - Szia! – köszöntek egyszerre.

 - Sonny, ő itt Elena… - mutatott a barna hajúra. – Ő pedig Lissa. – mutatott a másikra. 

- Sziasztok! – köszöntem nekik. A Lissa nevű lány szélesen elmosolyodott és heves integetésbe kezdett. Pólója ujjából valami fekete foltot láttam előbukkanni.

 - Képzeljétek el épp a szájfénnyel rendeztek fintor versenyt! – nevetett Cassie, mire a másik kettő is nevetni kezdett.

 - De miért? – kérdezte Lissa, amikor abba hagyta a hahotázást.

 - Anyum nem veszi meg nekem. – húztam el a számat. – Szerinte egy 13 évesnek nem lenne helyén való sminket viselni. 

- Hát vakolatot nem is, de egy egyszerű szempillaspirál, szájfény kombó annyira nem szörnyű! – magyarázta Cassie.

 - Mond meg anyudnak, hogy az összes korodbeli lányon csak ennyi smink van, lehet akkor engedékenyebb lesz. – tette hozzá Lissa.

 - Vagy mondjuk süsd a kedvenc sütijét és nagyokat pislogva eljátszva a nagy halált próbáld meg! – szólalt fel Elena. Mind a négyünkből kitört a nevetés.

 - Próbáltam már mindegyiket, de egyik se vált be. – vállat vontam. – Anyám valamiért mindentől óv. Mindenért évszázadokig kell könyörögnöm, hogy kapjak is valamit! – sóhajtottam. 

- Évszázadokig? – villant fel Lissa zöld szeme. Gyanakvó tekintettel végig mért, majd Cassie pillantásán lenyugodott. Cassie felhúzta pólójának ujját és amikor csuklóján megláttam ugyanazt a jelet, amit anyám csuklóján elkerekedett a szemem. 

- Azta! Neked már van tetkód? – döbbentem le, majd csuklóját megfogva tanulmányoztam az alakzatot. – Anyukám csuklóján is ilyen kereszt van, csak nem tudom mi a neve. Kirántotta csuklóját kezem közül, a két lány pedig szorosan oldalához tapadt, mintha védeni akarnák valahogy.

 – Anyukádnak is ilyene van? – kérdezett vissza Cassie, mire bólintottam egyet.

 - Lányok, mondtam nektek, hogy ne császkáljatok el! – tűnt fel hirtelen egy jó magas hölgy. Olyan 190 centi magas lehetett. Az én 158-as magasságomhoz képest az igazán magas. A három lány még mindig döbbenten meredt rám és amikor meglátott a nő a lányok pillantása alapján gyanakvóan végig mért, mint korábban Lissa. 

- Hát téged, hogy hívnak? – kérdezte mosolyt erőltetve magára a hölgy.

 - Alison. – feleltem kicsit halkan.

 - Milyen Alison? – kérdezte még kedvesebb mosollyal.

 - Montgomery. – azon nyomban, amint kimondtam ezt a nevet, hátra hőkölt meglepettségében. A lányoknak ez a név semmit nem jelentett, de a nőnek annál inkább.

 - Hát téged Beth mi szél hozott erre? – hallottam meg anyám hangját, mellette apámmal, aki a kocsit tolta. 

- Shopie? – kérdezte döbbenve a nő. Most vettem észre, hogy anyával egy idősek.

 - Látom már megismerkedtél a lányommal. – karomnál fogva magához rántott és maga előtt tartott kezeit a vállamon tartva. Éreztem, ahogy körmei belém mélyednek, de próbáltam leplezni fájdalmamat.

 – Nem tudom a férjemet, Stephent ismered-e?

 - Nem, még nem volt alkalmunk megismerkedni egymással. – mondta hűvösen a nő. 

- Az a legremekebb! – váltott át anya hangja mérgesbe. – Most pedig vidd a gyerekem közeléből a kis tanoncaidat! – a nő hihetetlenül felnevetett.

 - Nem leprások Shopie! – mondta a nő. – És amúgy sem az ő hibájuk, hogy találkoztak!

 - Ally drága, melyik az a szájfény, amit szerettél volna? – mosolyodott rám le hamisan anya. Én rámutattam a darabra mire levett egyet és a kosárba hajítva, maga előtt tolva megindult a pénztárak felé. Hallottam, ahogy apa halad mögöttünk csendben. Amikor kiértünk a sorból, anya elengedett és viharos tekintettel haladt csendben előre.

 - Anya… - suttogtam halkan, mire rám emelte tekintetét. – Haragszol rám?

 - Csak annyit kérek, hogy ne állj szóba idegenekkel! – mondta, majd apa felé fordult.

 – A kocsiban találkozunk.

 - Apa! – fordultam kérdőn felé.

 - Igen Ally? – kérdezte halvány mosollyal az arcán.

 - Anya miért haragszik rám? – kérdeztem lehorgasztott fejjel. 

- Nem haragszik, csak… - kezdte az ismerős mondatot.

 - Csak félt! – fejeztem be unottan a mondatot. – Nem vagyok már kicsi, hogy ezt bevegyem. Tudom, hogy haragszik rám. 

- Nem rád haragszik kicsim! – mondta apa megnyugtató hangon. – Hanem magára.

??? szemszöge ( majd rájöttök ki ez ):

 - Lia, vigyázz! – kiáltott rám Amber Ashford ahogy leengedte az íját és észrevette a felém közeledő srácot. Alexis Ravenmaker, Amber és én is általában tartózkodunk a harctól és hátul maradunk mint íjászok valamit stratégák. Ebből következik hogy bár nem voltunk jók a küzdelemben a csaték kulcsfontosságú szereplői voltunk. Így viszont nagyon könnyű célpontot nyújtottunk amire ezek szerint az Őrzők is rájöttek. Így kerülhetett ide az a srác aki ebben a pillanatban felém hajít egy kést én pedig éppen hogy csak kitérek előle. Kard vagy íj nincs nálam, ezért az íjamra helyezek egy nyílvesszőt és úgy próbálok visszatámadni, de az íj távolsági fegyver. És ez a srác túl közel volt ahhoz hogy rendesen tudjak célozni. Így elvétem majd futni kezdek. De fizikailag sem vagyok olyan edzett mint ő ezért se perc alatt utol ér, elkapja a karomat és a földre ránt. A srác a fejem fölött összefogja a két csuklómat és ráül a derekamra. Tehetetlen vagyok. A csuklóján megvillan az Őrzők ötágú csillaga. A gondolkodásom leáll, a testem felett a pánik veszi át az irányítást. De bárhogy próbálkozok, a fiú nem enged. Végül kétségbeesett tekintettel nézek a srácra, arcomon legördül egy kósza könnycsepp.

- Oda nézzenek! – mondja az Őrző beharapva az alsó ajkát – Te egész dögös vagy, Védelmező!

- Ne! Hagyj békén! – eredetileg kiáltásnak szántam ezt a mondatot de alig lett belőle több mint némán elsuttogott könyörgés. A srác a szabad kezével elsimít egy kósza szőke tincset a hajamból, majd végigvezeti az ujjait az oldalamon. Tenyere végül a pólóm szegélyénél állapodik meg.

 - Naná, hogy igazam volt! Nagyon szép arcod van ám, tudod? – mondta majd elővett egy tőrt az övéből, az élével óvatosan felhúzta a pólómat a csípőmig, majd a hasam remegő bőréhez érintette a kés hegyét.  – Milyen kár hogy már senki sem csodálhatja ezeket a csinos vonásokat.

Becsuktam a szememet és a fogamat összeszorítva vártam a kegyelem döfést. Mindig tudtam hogy az okozza majd a vesztemet hogy leblokkolok közelharcban, de reméltem hogy legalább a 18-az betöltöm mire ez bekövetkezik.  Úgy látszik tévedtem.  Éreztem ahogy még két könnycsepp végiggördül az arcomon, majd meghallottam azt az ismerős de tompa hangot amivel a tőr a húsba fúródik.  Éreztem ahogy meleg, ragacsos folyadék folyik végig a hasam meztelen bőrén. Vérszag töltötte be a levegőt.

Csak hogy nem az én vérem szaga volt. Ahogy kinyitottam a szememet azt láttam hogy a rajtam ülő srác pupillája kitágult a meglepetésből és hogy a mellkasából kiálló kard hegyéről csöpög a vér a hasamra. Élesen szívtam be a levegőt és egy pillanatra mozdulni sem tudtam a meglepettségtől. Majd az Őrző fiú tekintete üvegessé vált és ha egy erős és határozott kéz nem kapja el biztosan rám esett volna. Bárki is volt aki leszúrta a srácot most kirántotta a fiú élettelen testéből a kardját és leráncigálva őt a derekamról  a rusnyásba  hajította az élettelen testet.  Ekkor megláttam a megmentőm arcát. Férfi volt. Vagy legalábbis egy fiú.  Alig 1-2 évvel lehetett idősebb nálam.  Sűrű barna haja az izzadtságtól nedvesen tapadt a homlokára, kék szemében vad tűz lobogott. Kidolgozott felső teste volt de a pólóját átáztatta a veríték így tudtam hogy harcolt nem pedig a szomszéd ház ablakán ugrott ki hogy megmentsen. kezében pedig az a rövid kard volt amivel az imént leszúrta az Őrzőt és amit most épp a dzsekije ujjába törölgetett miközben a haja a szemébe hullott.  De nem ez volt az első ami feltűnt. Hanem hogy a srác aki megmentette az életemet, iszonyat helyes volt. Soha nem láttam még annyira jóképű srácot mint ő.  De annyira hogy hirtelen másra sem tudtam gondolni minthogy a hasamon fel van húzva a póló, a szemem ki van sírva, a hajam kócos és valószínűleg sárdarabkák ragadtak bele. A srác befejezte a kard tisztogatását és miközben visszacsúsztatta az a hüvelybe rám emelte aggódó kék tekintetét.

 - Megsérültél? Ugye nem bántott az a seggfej? – kérdezte miközben felsegített én pedig rögtön visszahúztam a hasamra a pólót és lesütöttem a szemem.

- Nem. Hála neked jól vagyok!

- Ugyan már! Ne beszélj úgy rólam mintha én lennék a nap hőse. Csak jókor voltam jó helyen. – mosolygott rám.

- Az lehet. De akkor is megmentetted az életemet! Ez talán elég ok arra hogy hálás legyek. – magyaráztam mire a srác az állát kezdte dörzsölgetni és végül bólintott.

- Jogos. Akkor viszont szívesen. – nyugtázta. A srác jó alaposan végigmért és tekintete végül az arcomon állapodott meg. Összeráncolta a szemöldökét és megnyalva az ujját hirtelen közelebb lépett.

- Csak van egy sárfolt az arcodon. – magyarázta értetlen képemet látva mire éreztem hogy elönti az arcomat a forró pír és képtelen lettem volna a szemébe nézni.

- Értem. – motyogtam miközben a fiú hátrébb húzódott.

- És, hogy hívnak?

- Amelia. Amelia DiLaurents. De a barátaim csak Liának szólítanak. Bár nem tudom miért mondom ezt hiszen te nem is vagy a barátom. Mármint nem úgy értve nem vagy a barátom, hiszen az előbb mentetted meg az életemet, de még a nevedet sem tudom. Persze nem azért mondom mert nyomulós vagyok vagy ilyesmi, úgy értem…- kínos szónoklásomat a fiú csilingelő nevetése szakította félbe. Persze rögtön lefagytam, én hülye, hiszen nem számítottam rá milyen gyönyörű nevetése is van. Bár tudnám miért. Helyes fiúhoz, helyes nevetés dukál. Ez szabály. Alig láthatóan megráztam a fejemet. Szedd már össze magad Lia! Hisz neked barátod van! Daniel! Gondolj Danielre!

- Jack vagyok. Csak Jack! – mondta a fiú miután kinevetgélte magát még mindig azzal az idegesítően szép mosolyával. De én persze nem bírtam volna ki hogy csak egy bólintással nyugtázzam a dolgot.

- Csak Jack? Miét? Nincs vezetékneved vagy mi? – még csak nem is sejtettem mekkora zűrbe keveredek ezzel az egyszerű kérdéssel.

- Lane. A nevem Jack Lane. – Jack ezúttal nem mosolygott hanem kínosan vakargatta a tarkóját. Gondolom mert tudta hogy a hírneve megelőzte.

- Várj! Te vagy Jack Lane? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Nem volt olyan lány a Védelmező világban aki ne csodálta volna Jack Lane-t, vagy legalábbis ne hallott volna róla. És akinek ne mondták volna hogy, bármilyen helyes is a srác ne kezdjen vele mert hatalmas nőcsábász. De ezt persze nem mondhattam neki.

- Akkor te voltál az aki felgyújtotta a….? – ezért azt kezdtem el sorolni ami miatt még a fiúk körében is híres. Egyszerűen mindnet képes lerombolni.

- Igen, én. – mondta még mindig a tarkóját vakargatva.

- És aki romba döntötte a…?

- Az is én voltam.

- Na és aki megölte azt az embert annál a…?

- Várj, ott a…?

- Nem, hanem a mögött a…!

- Ja, az nem én voltam hanem a nővérem. – Ezt egyszerűen nem bírtam ki nevetés nélkül. Itt állok a mező közepén Jack Lane-el aki az imént mentette meg az életemet és azt taglaljuk milyen a Törvénybe ütköző dolgokat tett miközben befejezzük egymás mondatát és itt mutogatunk össze vissza. Annyira abszurdnak tűnt ez az egész.

- Ne röhögj! Annyira nem vicces mikor már annyi rossz dolgot tettél hogy azokat is a nyakadba varrják amihez egyébként semmi közöd. – mondta fenyítő jelleggel de azért ő maga is mosolygott. Hirtelen gondolattól vezérelve Jack felé nyújtottam a kezemet mire ő kicsit ugyan értetlen képet vágva megfogta azt. Kicsit meglepődtem. Azt hittem jack keze majd érdes és sebhelyes lesz mint Danielé de Jack keze puha és meleg volt a tenyeremben. Nem tudom miért de az hogy fogja a kezem biztonság érzettel töltött el.

- Tényleg nagyon örülök hogy megismerhettelek, Jack. De ha nem tűnt volna fel épp egy háború kellős közepén járunk és illene visszamennünk a helyünkre. – azzal úgy ahogy volt elkezdtem magam után húzni, vissza a csatatérre. Tudtam hogy Jack képes lenne gyorsabban is futni nálam de engedelmesen az ujjaim köré fűzte a kezét és szaladt utának. Tudtam hogy ég az arcom és talán pont ez volt az oka annak hogy nem fordultam hátra. De anélkül hogy ránéztem volna is tudtam hogy Jack mosolyog. Hiszen így első ránézésre ő olyan srác volt aki akkor is mosolyog ha belülről nagyon fáj neki valami. Ezért anélkül futottunk vissza hogy egyszer is ránéztem volna. Ettől függetlenül egész úton a hátamon éreztem a tekintetét. Mikor elértem a pozíciómat Alexis és Amber is két reakcióval nyugtázta az érkezésemet. Az első egy megkönnyebbült sóhaj volt azért mert élve tértem vissza. A második egy félig visszafojtott meglepett sikoly volt amiért Jack Lane kezét fogva érkeztem. Ezekre rá sem hederítve már fordultam volna hátra Jackhez hogy még egyszer köszönetet mondjak de ő ezzel nem fáradva egyszerűen csak elengedte a kezemet és még futtában kihalászta a kardját a hüvelyéből majd hatalmas vigyorral a képén beleugrott a küzdelembe. Egy ideig csak álltam ott az íjammal a kezemben és addig bámultam Jack-et míg végül a tömegből már nem tudtam kivenni melyik ő a sok harcoló fiatal közül. Arcomra ábrándos mosoly ült ki ahogy ismét egy nyílvesszőt helyeztem az íjra és lőttem. Akkor 15 éves voltam Jack pedig 16. Mindig én voltam az okos szöszi ott hátul és semmi több. De Jack sosem kezelt úgy mint egy jelentéktelen figurát a sok ember között. És bár jártam egy fiúval, minél többet láttam, kezdtem megkedvelni Jack-et aki viszont sosem mutatta hogy érdeklődne irántam. Egy jó ideig nem is beszéltünk egymással. Akkor még mindketten fiatalok és buták voltunk. Csupán árnyékai jövőbeli önmagunknak. És bár így visszagondolva teljesen nyilvánvalónak tűnik, akkor még csak nem is gondoltam milyen szoros kötelék fog engem Jack Lane-hez láncolni.

Ally:

- Soha nem engedsz meg nekem semmit! – üvöltöttem.

 - Még csak 14 vagy! – válaszolt ugyanolyan hangosan. 

- Elegem van belőled! Soha nem mondasz el nekem semmit! – vetettem oda. – Mindig haragszol rám és mint ha életed legnagyobb hibájával beszélnél úgy viselkedsz!

 - Talán lehet, hogy az is voltál! – vágta az arcomba.

 - Sophie! – szólalt fel apám. Csak morogva egyet sarkon fordultam és a földön heverő táskámat vállamra kapva kicsaptam a bejárati ajtót. A lépcsőházban levágtatva kiléptem New York zajos utcájára. Dühösen fújtatva csak mentem amerre láttam, majd idegességemben leültem inkább egy ház kerítésének a tövébe. A forgalmas utcán kicsit sem néztem ki hülyének, hogy fogom magam és leülök a földre. De itt néha ez is normálisnak tudható be. Majd hirtelen valami leszakadt mögülem. Ijedtemben felpattantam és a hang irányába fordultam. Tudtam, hogy New York közepén, van egy hatalmas nagy lerobbant ijesztő hatalmas nagy templom, de nem gondoltam volna, hogy pont annak a tövében ülök le. Nem tartozott egyik kedvenc látványosságaim közé, de valami varázslatos is volt benne. Néha, amikor a busz itt állt meg a pirosnál ha erősen néztem még egy meseszép helynek is tűnt. Mintha ez csak egy álcája lenne az épületnek és valójában az igazi fénykorát éli csak leplezi mások elöl. Este felé járhatott már. Vagy 5 órája bolyonghattam a városban már. Úgy gondoltam haza fele indulok, azért mégsem óhajtottam megszökni otthonról, és ha talán még szerencsém van akkor anyával sem találkozom szembe. Épp az egyik kevésbé forgalmasabb utcára fordultam be, amikor szembe találtam magam egy kutyával. Nagytermetű németjuhász volt, aki nagy szemekkel méregetett. Már épp elmosolyodtam volna, hogy milyen aranyos, amikor ugatásba kezdett. Meglepődve léptem egyet hátra, ez mintha jelzés lett volna a kutyának azonnal rám vetette magát. Kezemmel fogtam a nyakát, mert arcom előtt csattogtatta fogait, mint aki mindjárt megöl. Oldalra pillantottam és láttam, hogy valaki meg áll mellettem. Vastag talpú csizmáját hátra lendítette és egy nagy rúgással lerúgta rólam a kutyát. Az állat nyüszítve oldalra repült és azonnal el is iszkolt. Majd a személy fölém hajolt, egy 17 évesnek kinéző fiú lehetett fekete hajjal és világító kék szemekkel.

 - Jól vagy? – nyújtott felém segítő kezet. Elfogadtam, mert az eséstől szörnyen fájt mindenem.

 - Meg vagyok! – feleltem halványan elmosolyodva. – Köszönöm a segítséget!

 - Semmiség! – vont vállat mosolyogva a fiú. Ahogy jobban megnéztem az arcát olyan ismerősnek tűnt. Mármint nem az arca, hanem a vonásai, mintha már láttam volna valahol.

 – Mi a neved?  - Akkor ugrott be hirtelen a fejembe anya szavai: „Csak annyit kérek ne állj szóba idegenekkel!” Gyorsan végig futattam a pillantáson a fiún, hogy ne vegye észre. Talpig feketébe öltözött és vastag talpú csizmát viselt. Oldalán egy fényesen csillogó markolatba helyezet kard volt és másik oldalán pedig több kis kés. Szemeim elkerekedtek mire újra felnéztem a fiúra. Összevont szemöldökkel lenézett oda ahova én is és ő is kis meglepettséggel nézett vissza rám. Nyitotta volna a száját, de abban a pillanatban futásnak eredtem. Csak akkor éreztem igazán lábaim mennyire fájnak mégis bírtam futni. Kifutottam az utcából és jobbra le a sarkon. Hallottam a sietős lépéseket mögülem, de nem mertem hátra fordulni. Beértem ugyanabba az utcába, mint amibe a régi templom volt, aminek a helyén viszont teljesen más állt. Egy hatalmas palotaszerű épület állt a helyén. Sehol nem voltak a deszkák, szétkorhadt falak és a halott templom kert. Elkaptam a tekintetem az épületről, mert éreztem, hogy kezdek lassulni. A kereszteződés felé vettem az irányt. Épp akkor váltott pirosra, de ügyet sem vetve rá, elindultam. Amit később meg is bántam, mert épp egy rám dudáló taxit épp hogy sikerült elkerülnöm, nehogy elcsapjon. Már vagy a hatodik utcára tértem át, amikor még mindig hallottam a mögöttem futó fiú lépteit. Valami történhetett az egyik boltnál, mert hatalmas tömeg volt előtte, amit ki kellett használnom. Gyorsan belevetettem magam a tömegbe, ilyenkor áldottam az éget, hogy kicsinek születtem, mert eléggé könnyen tudtam mozogni a tömegben. És gyorsan is kiértem belőle. Hátra pillantottam és láttam, hogy a fiú még a tömegnek az elején sem jár. Gyorsan tovább futottam és két ház közötti utcába vetettem be magam. 3 konténert láttam meg, az utolsóhoz siettem és leguggoltam mögé. Halkan kifújtam a levegőt és próbáltam egyenletessé tenni a légzésemet. Nem hallottam a lépteit szóval valószínűleg leráztam.

 - Ejnye! Ejnye! – hallottam meg egy teljesen másik irányból egy hangot. Oldalra kaptam a fejem és az utca végén egy magas vöröses hajú fiú állt, ugyanolyan öltözékben, mint a fekte hajú. Annyi volt a különbség, hogy bőr szerkójának ujját könyökéig felhúzta és kezében egy nagy – nem mellesleg nagyon élesnek tűnő – karddal villantotta meg bal csuklóján egy csillagot.

 – Csak nem a drága Shopie Montgomery pici lánya tévedt el hozzám?

 - Honnan tudja ki vagyok? – kérdeztem remegő hanggal. 

- Régóta vissza akarok vágni neki, most hogy az ölembe hullott a lehetőség… Feldobtad a napomat szivi! – mosolyodott el kajánul. Hátrálni akartam, de a hátam a konténer oldalába ütközött. Felálltam és hátra fordultam hátha valami esélyem lesz elmenekülni, de a másik irányból a fekete hajú srác közelített felém szintén egy karddal a kezében. Nem voltam vallásos és soha nem is hittem Istenben, de a nagyim mindig azt mondta, hogy ha bajban vagyok, csak nézzek fel az égre és küldeni fogja a segítséget. Nem igazán értettem ezt, és eddig még nem is alkalmaztam, de utolsó ments váramként hát felnéztem. Szemembe könnyek gyűltek és vártam, ahogy elgondolkoztam lehet, hogy utoljára látom azt a kék eget. Majd szemem meg akadt a falon végig húzód fekete tűzlétrán. Hátra pillantottam a feketére, aki kezében maga előtt tartva a kardját közelített felém. Majd a vörösre pillantottam, aki sötét tekintettel és ugyanazzal a vigyorral közeledett még mindig felém. A konténerrel szembe fordultam. Nem tudom, hogy csináltam minden olyan gyorsan történt. Felpattantam a lezárt konténerre, majd mintha felfutottam volna a falon felkapaszkodtam a tűzlétra alsó fokára és felhúztam magam.

 - Mi? – hallottam meg a vörös hangját. – De hisz ezt nem tudná megcsinálni! Nem volt kiképezve! – mintha magának mondta volna. De addig is le volt még mindig döbbenve, ahogy én is. Sikerült annyit haladnom, hogy a lábam is fent volt már a létrán. Gyorsan szedtem a fokokat, míg végül az egyik teraszra fel nem értem. Meg remegett az egész szerkezet, amikor a vörös is felugrott rá és mászni kezdett. A fekete hajú srác az utca végébe futott. Gyorsan körbe pillantottam és felmértem a terepet. 3 lehetőségem volt. Vagy felfutok az épület tetejére és ott ragadok, vagy ott maradok, ahol vagyok és elkap aztán megöl, vagy a lámpaoszlopon átlendülve át ugrok a következő erkélyre és így tovább. Az utolsó mellett döntöttem, a legrosszabb, ami történhetne velem az az lenne, ha a betonról kéne felnyalni. Ez még annyira nem is olyan rossz. Hátráltam pár lépést a korláttól, majd neki futottam. A felléptem az erkély korlátjára és onnan egy nagy ugrással megkapaszkodtam a villanyoszlop tetejébe, majd volt még annyi lendületem, hogy az erkélyre ugorjak. Annyi szerencsétlenségem volt, hogy a lábam beakadt a korlátba és úgy estem arccal a rácsos fém erkélyre. Hallottam, ahogy a fiú felér a létrán. Kibogoztam a lábamat, majd felpattanva megint futni kezdtem és ugyanezt ismételtem meg, mint az előbb, hogy a következő erkélyre érjek. Mire a ház végére értem egészen belejöttem. Az utolsó erkélynél nem volt mit tenni, szóval fel kellett futnom. Kettesével szedtem a vas lépcsőfokokat, míg végül felértem az épület tetejére. Füleltem, hogy merre járhat a vörös, de nem tudtam bemérni. Az épület másik széléhez siettem és lenéztem. Azt hittem hogy a forgalmas utcát fogom látni és a csupasz falat, amin lehetetlenség lenne lejutni. De meglepetésemre egy fehér létra húzódott rajta végig. Gyorsan mászni kezdtem lefele, de megcsúsztam az egyiken fokon és kezdtem lezuhanni. De mielőtt még a betonra loccsantam volna, valakinek a karjaiba estem. Mikor kinyitottam a szemem nem láttam a téglaépületet, csak a fejem fölé hajló faágakat és azon átszűrődő szürkületet. Majd a fekete hajú srác hajolt fölém, aki úgy tűnik eddig is a kezében tartott. Felkiáltottam, mire ijedtében kiejtett a kezéből én pedig asszem’ egy fa gyökerére estem. Mint akkor megbizonyosodtam róla, hogy a Central Park közepén lehetek egy feketébe öltözött kardokkal és késekkel felszerelkezett meglehetősen jó képű pasival, aki elől úgy 30 perce menekülni kezdtem a fél városon át. Mondhatom mily csodás a tizenévesek élete. - Mi a szent szaros eget akartok tőlem? – kérdeztem még mindig a földön elterülve. Valamiért ő előle annyira nem akartam menekülni, mint az idegbeteg vörös faszi elől.

 – Miért akartok megölni? Mit tettem ellenetek?

 - Ellenem semmit. – hajolt fölém száját halvány mosolyra húzva.

 – Sőt még inkább szükségem van rád! Csak Everett bekavart.

 - Mit akarsz tőlem? – ültem fel, hangomban lehet, hogy érezhető volt, megint a félelem, de igyekeztem leplezni.

 - Ally segítened kell! – döbbenten felkaptam a fejem. Ő mégis honnan tudja a nevem, hisz soha nem találkoztunk.

 – Te vagy az utolsó reményem! 

- Először is, honnan tudod a nevem? – mutattam ujjamon számolva. – Másodszor, ne idézz a Star Wars-ból, mert ez a lemez már unalmas. – a fiú arcán újabb mosoly jelent meg.

 - Az unokatesód Jev, mindjárt 7 éves lesz és elkezdi az iskolát! – felelte. És erről is vajon honnan tudhat, nem is ismeri a családomat nem hogy a város másik végében élő rokonaimat. – Nagy veszélyben lesz, és a segítségedre lenne szükségem, aki meg tudná védeni! És később is nagy szüksége lenne rád!

 - De hogy tudnám egyáltalán megvédeni? – kérdeztem hihetetlenül. – Nem vagyok szuperhős! És mégis honnan tudod, hogy bajban van?

 - Onnan tudom, hogy az apja vagyok! – mondta és az arca egy pislogás alatt megváltozott. Arca sokkal öregebb volt, mint aki a harmincas éveiben járhat. Már rájöttem honnan volt ismerős. Hisz emlékeztem rá, ugyanígy nézett ki, amikor Clare néni esküvőjén volt, ő volt az ”keresztapa” , akit azon az egy napon kívül nem láttunk soha. Soha nem jöttek meglátogatni és ők sem hívtak minket. Jev és Kelley születése után pedig semmit nem hallottunk róla. Néhány rokon azt hitte meghalt, de Clare szentül hitte, hogy csak eltűnt vagy időre van szüksége. Immáron már 7 éve ennek. Kedves ettől a baromtól, hogy pont tőlem várja a segítséget. – És tudom, hogy megtudod csinálni. A védelmező vér ott folyik az ereidben, csak képezned kell magad egy kicsit és bármire képes leszel. Honnan tudom, hogy bajban van, mert boszorkánymester vagyok és ez eleve meg van írva a sorsban, hogy mi fog történni Jevvel és Carterrel, csak neked még fogalmad sincs róla, hogy az a lány ki is.

 - Milyen védelmező, milyen boszorkány? – kérdeztem összezavarodva. – Mi a szar? – csak ennyit tudtam kérdezni.

 - Mindent elmagyarázok neked, csak ígérd meg nekem, hogy segíteni fogsz! – bólintottam majd belekezdett… 

*Valamikor hajnal 2 és 3 között*:

 Táskámat magam elé húzva kicipzáraztam a zsebet és kivettem belőle a kulcsomat. Halkan a zárba helyeztem és lassan elfordítottam. Az ajtó kattanva kinyílt, majd beléptem. Az egész szoba sötétbe burkolózott kivéve a nappali, ahol az olvasó lámpa égett. Anya hirtelen felkapta a fejét és amikor meglátott felcsillantak a szemei. Gyorsan odarohant hozzám és szorosan magához ölelt.

 - Annyira sajnálom Ally! – suttogta. – Úgy aggódtam érted? Hol voltál ennyi ideig? Bántott valaki? – nézett le rám aggódva. 

- Védelmező akarok lenni! – jelentettem be. Barna szemei elkerekedtek és nagyokat pislogott.

 - Hogy mi? – csak ennyit tudott kinyögni.

 - Én is védelmező akarok lenni, mint te, nagyi, nagyapa és Clare néni. – feleltem. – Én is akarok Ankh keresztet, hogy védve legyek a démonoktól és medált is hogy érezzem a természet feletti lényeket a közelemben. És én is a New York-i Internátus védelmezői közé akarok kerülni! – mondtam eltökélten.

Amelia:

 - Ne már, Lia! Nem akarom! – nyafogott Jack ahogy elkezdtem a házunk felé rángatni. Egyszerűen nem értettem mi baja. Tegnap mikor közöltem vele hogy a szüleim meg szeretnék ismerni mivel lassan egy év is eltelt azóta hogy járni kezdtünk és nem úgy tűnik mintha egy hamar szakítani akarna velem.  Na meg ő volt az a srác aki miatt még anno dobtam Danielt. Azt a srácot aki apám legjobb barátjának fia volt. Én is izgulok egy kicsit mivel eléggé berágott rám mikor közöltem vele hogy azt hiszem szerelmes vagyok Jack-be és nem akarok többé Daniel mellett maradni. Egy szó mint száz apám nem kedvelte túlságosan Jacket, mind a Lane család hírneve, mint a tény miatt hogy gyakorlatilag alig egy hónap alatt sikerült magába bolondítania miközben Daniel 12 éves korunk óta ott lófrált körülöttem én meg észrevenni alig voltam hajlandó. Emellett anyám úgy döntött támogat minket Jack-el mert ő a boldogságomat tartja szem előtt. Szeretlek anyu! Na mindegy a lényeg hogy tegnap anyám rávette apámat hogy adjon egy esélyt Jacknek ezért megkértek hogy hozzam őt haza holnap had ismerje meg apa kicsit közelebbről. Én nagyon örültem ennek az ötletnek és Jacknek sem volt ellene kifogása. De amikor ma délután karon ragadtam és közöltem hogy megyünk haza elkezdett nyafogni és azóta nem hagyja abba. Most úgy tök komolyan! Lassan kedvem támad leütni.

- Lia ne csináld ezt velem! Én sem rángattalak haza magammal hogy megismerd a családomat! – mondta ami speciel jogos volt. De könyörgöm ez fél évvel ezelőtt történt. Illene hogy az én családom is megismerje őt.

- De csak mert én mentem magamtól.  – mondtam ezt a szememet forgatva még mindig görcsösen szorongatva Jack kezét. Majd mikor megint nyitotta a száját hogy panaszkodjon, frusztráltan felsóhajtottam és Jack kezét megrántva, beráncigáltam egy sikátorba ahol elengedte a kezét, nekilöktem a falnak én pedig vele szemben dőltem neki a tégla épületnek. Mivel a sikátor elég szűk volt Jacket és engem két lépés se választott el de a fiú savanyú ábrázatát látva elértem amit akartam.

- Jó, gyerünk! Hallgatlak! Most meg mi a fene bajod van? – kérdeztem az égbe kapva a karomat.

- Semmi. -  morogta miközben a földre szegezte a tekintetét. Már megint olyan fejet vágott mint egy kisfiú aki valami rosszat csinált és épp leszidják. Utáltam mikor ezt csinálja. Ilyenkor egyszerűen csak képtelen voltam rá haragudni.

- Jack! – léptem közelebb hozzá egy fél lépéssel és megfogtam a kezét. – Bánt valami? Tudod hogy nekem elmondhatod!

- Igen, tudom. – mondta miközben sóhajtott egyet és ujjait az enyémek közé főzte míg a másik, szabad kezével beletúrt a hajába. – Egyszerűen csak...Aggódom mit fog gondolni rólam a családod. Én még csak nyomokban sem hasonlítok Danielre, akiért apukád oda meg vissza volt. A logika szabályai szerint ha annak a srácnak az ellentéte vagy akit a barátnőd apja istenít, bukta lesz belőle.

- Oh, Jack te hülye! – sóhajtottam fej és hátravetett fejjel halkan felnevettem.

- Jó, persze, röhögj csak ki! – morogta az orra alatt és lesütötte a szemét. Olyan kis ártatlannak és elesettnek tűnt. Egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni. Megszorítottam Jack kezét és megsimogattam az arcát.

- Nem rajtad nevetek. Egyszerűen csak…olyan abszurdnak tűnik hogy a nagy Jack Lane akit mindenki fél és tisztel betojik attól hogy bemutatkozzon a barátnője szüleinek. – mondta mosolyogva mire az ő arcán és átfutott egy apró mosoly. Kezét az én, még mindig az arcán lévő kezemre fektette és ujjait megint az enyémek közé fűzte. Majd az arcára megint kiült az a tipikus rosszfiús mosoly és magához rántva előre lépett kettőt így a téglaépület falának nyomva engem. – Tudhattam volna hogy valami ilyesmire készülsz. – suttogtam elakadó lélegzettel mert nem tudtam, hogy nem jöttem rá.

- Általában nem szokott érdekelni mit gondolnak rólam az emberek. – suttogta ahogy közelebb hajolt hozzám. – De ez most más, Lia.

- És, mégis miben más? – suttogtam én is már majdnem a szájába de Jack ekkor fogta magát és a falnak támaszkodva ellökte magát tőlem. Nem tudom miért de imádta ezt csinálni. Mindig úgy tesz mint aki meg akar csókolni aztán elhúzódik. A szadista fajtáját. Viszont most nem hagytam magam ilyen könnyen lerázni. Fél lépessel előtte termettem és a nyaka köré fonva a kezét egy nyors puszit nyomtam a szája sarkába.

- Abban hogy ez most fontos. – suttogta a homlokát az enyémnek dönt és mindkét kezét a csípőmre csúsztatta.

- Miért olyan fontos hogy mit gondolnak rólad a szüleim? Azt hittem az érdekel én mit gondolok rólad. – mondtam halkan. Túl közel volt hozzám ahhoz hogy normálisan tudjak beszélni. Lassan egy éve együt vagyunk de még mindig nem tudtam megszokni Jack közelségét.

- Mert szeretlek. – jelentette ki tárgyilagosan mintha csak azt mondaná hogy süt a nap. El sem tudta képzelni mit jelent nekem ez az egyetlen egy mondat. Mennyire fájt a közelsége amíg nem tudtam hogy ő is kedvel engem. De miután kimondta minden újra értelmet nyert és a nap újra fényesen sütött. De valami még mindig nem volt az igazi. Jack mindig magába zárkózott és elutasította a világot. Azt hittem mostanra sikerült áttörnöm ezt a falat, amit maga köré emelt de néha ismét bezárja előttem a kapukat és elrejtőzik a rosszfiús mosolya mögé. Én pedig semmit sem tehetek ez ellen. Csak azt hogy elfogadom és továbbra is mellette vagyok. – Azt pedig már amúgy is tudom mit gondolsz rólam

- Oh, igen? Na és mit gondolok rólad, Jack Lane? – kérdeztem megint hátrálva egy lépést így ismét én álltam a falnál. Jack az egyik kezét a csípőmről a falra tette miközben válaszolt.

- Először azt gondoltad hogy helyes vagyok. – mondta miközben egy csókot lehelt a nyakam és a vállam hajlatába. – Aztán azt hogy vicces vagyok. – itt az államra nyomott egy gyors csókot – Aztán hogy bunkó vagyok amiért nem beszélek veled. – itt már az arcomra kaptam a csókot. – Aztán azt gondoltad egy szemét állat vagyok amiért elloptam a szíved. – Itt pedig a szám sarkába lehelt egy gyors csókot.  – Pár perce azt gondoltad hogy szeretsz. – ennél a mondatnál egyre közelebb hajolt én pedig automatikusan lehunytam a szememet. A leheletét már az ajkamon éreztem amikor Jack ismét megszólalt. – Most pedig azt gondolod hogy utálsz amiért nem csókollak meg. – azzal megint ellökte magát a faltól és egész egyszerűen kisétált a sikátorból én pedig ingerülten fújtam ki a levegőt.

- Utállak Jack! – üvöltöttem utána.

- Tudom! – üvöltött ő is vissza nevetve. De még mindig nem tudtam megmozdulni. Éreztem a pillangókat a gyomromban, éreztem hogy remegett a lábam és hogya  bőröm felforrósodott az érintése nyomán. Lehunytam a szememet és egy percre megint magam elé képzeltem ahogy ott áll előttem, ahogy hozzám és, ahogy becéz az érintésével. A következő pillanatban pedig már az ajkamon éreztem az ajkát. Csakhogy ez nem a fejemben történt. Jack a derekamnál fogva magához ölelt és a falnak nyomva engem csókolt mintha mi sem történt volna az előbb. Egyszerűen utáltam mikor ezt csinálta. Utáltam hogy elgyengülök mikor vele vagyok. Utáltam hogy nem tudok gondolkozni mikor velem beszél. Utáltam hogy még a legbénább viccein is képes vagyok nevetni. Utáltam hogy az agyam leáll mikor hozzám ér. Utáltam hogy kedveltem. Utáltam hogy azt hittem ő nem kedvel engem. Utáltam hogy később biztos lettem benne hogy beleszerettem. Utáltam hogy olyan srácnak tűnt aki soha nem kezdene velem. És ki nem állhatom hogy bármennyire is utálom Jack összes tulajdonságát, képtelen lennék nélküle élni.

Egyik kezemmel belemarkolok Jack ingjébe a másikkal pedig beletúrok a hajába és kicsit meghúzom azt miközben visszacsókolom. Jack száját egy apró sóhaj hagyja el majd ismét megcsókol. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni őt. Úgy szorítom magamhoz mintha az életem múlna rajta.

 - Hé, Jack! Lia! Menjetek szobára! – hallom meg Alexis hangját a sikátor másik végéből mire Jack és én automatikusan szétrebbenünk és levegőt kapkodva nézünk egymásra.

- Cseszd meg Lexi! – üvölti Jack mire Lexi felnevet én pedig a kezembe rjetem vörösen izzó arcomat. Még hallom ahogy Lexi nevetve elvonul majd Jacket ahogy ingerülten kifújja a levegőt.

- Miért csinálod mindig ezt? – kérdezem halkan ahogy az ujjaimat szétnyitva Jackre nézek. Érzem ahogy az arcom egyre forróbb lesz amint Jack rám emeli csillogó kék tekintetét.

- Mit csinálok mindig? – kérdezte megint azzal az idegesítő mosolyával.

- Úgy teszel mint aki meg akar csókolni. Aztán elfordulsz. Aztán ha olyan kedved van megcsókolsz, ha pedig nem egyszerűen faképnél hagysz! Miért csinálod ezt? – szinte már úgy éreztem itt helyben meggyulladok. Nem csak az előbbi csók hatására de Jack mosolya…egyszerűen nem bírtam.

- Nem jöttél még rá? – kérdezte megint közelebb lépve és két kezét a két oldalamon a falnak téve. – Tőled függ hogy megcsókollak-e vagy sem. Attól hogy te mennyire akarsz engem, Lia!  

- Én mindig akarlak téged, te nagyon hülye! – suttogtam.

- Tudom. – mondta ő is teljesen normális hangon.

- Annyira imádom benned hogy ilyen szerény vagy! – mondtam egy szerelmes tinédzser hangján. Erre Jack csak elmosolyodott és odahajolt a fülemhez miközben mindkét kezét a derekamra csúsztatta.

- Te, Lia! – suttogta mire megborzongtam.

- Mi van már? – suttogtam én is mire visszahajolt az arcomhoz és belesuttogott a számba.

- Csókolj meg! – mondta én pedig nem haboztam, rögtön az ajkaira tapasztottam az ajkam miközben a nyaka köré fontam a karomat. Jack egy kicsit megemelt hogy nagyjából egy magasak legyünk. Én pedig hirtelen ötlettől vezérelve ugrottam egyet és Jack dereka köré fontam a lábaimat. Jack csak halványan belemosolygott a csókba és megint a falnak döntötte a hátamat hogy ne kelljen annyira szorítani a derekam és így nem okozott fájdalmat. Tudtam hogy szereti mikor ezt csinálom de egyben meg is őrjítem vele. Jack-et magas önkontroll szintje ellenére elég könnyű volt az őrületbe kergetni. Csak tudni kell hogy hol kezd el. Onnantól már könnyű menet. Én pedig pontosan tudtam hogy hol vannak a határai. Jack óvatosan végigsimított a nyelvével az alsó ajkamon. Ő pedig ezzel őrített meg engem. Nem is tudom már miért tettem, inkább reflex volt mint tudatos mozdulat de óvatosan beleharaptam Jack ajkába. Épp annyira hogy megérezze de azért nem annyira hogy fájjon is neki. Jack hirtelen belenyögött a számba, elhátrált a faltól és letett a fölre, mindezt úgy hogy nem szakította meg a csókot egyetlen másodpercre sem. Csak akkor hajolt el tőlem mikor már a földön álltam viszonylag biztos lábakon.

- Te vagy a halálom, Amelia! Egyszer még a sírba fogsz kergetni. – lehelte a számba miközben szorosan behunyta a szemét. Nagyon igyekezett hogy ne essen nekem az utca kellős közepén. – Miért csak te tudod ezt csinálni velem? Miért csak te? – kérdezte megint de inkább csak magától mert válaszra nem adva lehetőséget megint megcsókolt nekem pedig nem sok hiányzott az ájulástól. Éreztem ahogy az erő kiszalad a lábamból és minden gondolat, minden emlék eltűnik a fejemből. nem volt múltam, nem volt jövőm. Csak a jelen létezett. Csak Jack. Csak itt. Csak most. De ennyire könnyen nem ver át. Ezúttal rajtam volt a sor hogy belemosolyogjak a csókba és egy pillanat habozás után ( Jack csak nagyon ritkán volt hajlandó így megcsókolni ) eltoltam magamtól az izzó tekintetű fiút aki értetlenül nézett le rám.

- Te tényleg ennyire hülyének nézel? – kérdeztem kaján vigyorral mire ő is elmosolyodott.

- Komolyan azt akarod hogy erre most válaszoljak? – kérdezte. Szája súrolta az enyémet ahogy beszélt. És bár így nagyon nehezen de valahogy sikerült összetartanom a gondolataimat.

- Ez most nem fog bejönni Jack! Akkor is elmész a szüleimhez ha törik, ha szakad. – erre jack feje előrehanyatlott és egy kétségbeesett nyögést követően megint rákezdett:

- Miért kell ennyire utálnod engem?

- Te intézted el! – mondtam majd megint megfogva a kezét rángatni kezdtem kifelé a sikátorból.

- Nincs mitől tartanod, biztos hogy kedvelni fognak! Engem is megkedveltek a szüleid! – mondtam.

- Jó, de az más! Én vagyok Jack Lane, aki öl, pusztít, csajozik és nonstop bajt kever. De te, te vagy! És te valami boszorkány vagy! – mondta én pedig megrökönyödve elengedtem a kezét és összeráncolt szemöldökkel fordultam felé.

- Hogy, mi van? Te most leboszorkáztál engem? – kérdeztem. Erre Jack csak felnevetett.

- Hiszen azok varázsolnak nem? Márpedig te mindenkit elbűvölsz. – mondta és a tekintetében láttam megvillanni a szeretetet. Hogy ezek a Lane-ek mekkora színészek.

- Ooooooh, de cuki vagy! – mondtam és egy gyors puszit leheltem a szájára – De akkor is meg kell ismerkedned a szüleimmel.

- Annyira utállak te bibircsókos banya! – mondta mire felnevettem és megfogva a kezét megint magam után kezdtem volna rángatni de ezúttal nem volt rá szükség. Jött ő magától is. Lassan mellém sétált és ujjait az enyémekbe fűzve lemosolygott rám.

- Veled megyek. De csak mert ha apád le akarna lőni majd téged használlak élő pajzsként. – mondta mire megint felnevettem.

- Én is szeretlek, Jack! – az út további része csendesen telt. Voltak akik megbámultak minket, főleg azért mert nyár volt, Cadairban vége volt a tanításnak és azok akik messzire jártak Internátusba és a tanévet nem itt töltik is hazajönnek a szünidőre. Persze, nyílván hallottak pletykákat arról hogy Jack Lane képes volt megállapodni egy lány mellett de teljesen más lehetett látni mint hallani. Jack nem nagyon foglalkozott a lányok irigykedő pillantásával egyszerűen csak tovább fogta a kezemet és sétált velem. Bár az is igaz hogy úgy nézett ki mint aki a halálba készül legalább nem panaszkodott. Aztán mikor megérkeztünk utoljára megkérdezte:

- Tényleg muszáj bemennem? – kérdezte és mikor bólintottam egy percre lehunyta a szemét.

- Nagy mázlid hogy komolyan szeretlek Amelia! – mondta mire éreztem hogy az arcomat elönti a pír és előhalászva a kulcsomat a zsebemből kinyitottam az ajtót.

- Senki sem megy sehová, Jack Lane! – jelentettem ki magabiztos hangon ahogy meghallottam a fiú cipőjének kopogását aki nyílván ki akarta használni az alkalmat hogy elfordultam, arra hogy meglépjen.  Hirtelen mozdulattal elkaptam Jack karját és mielőtt én magam is meggondolhattam volna magam berántottam Jacket az ajtón.

- Amelia! Isten hozott itthon. – mosolygott az anyukám mikor meglátott engem de tekintete rögtön tovább is siklott Jackre aki egyelőre lehajtott fejjel az alsó ajkát harapdálva toporgott az ajtóban. Egy percre át futott az agyamon hogy le kéne fényképezni mert Jacken nem gyakran látni hogy zavarban van de ennyire azért nem voltam gonosz.

- Ő az? - tátogta anyukám nekem miközben rászóltam Jackre hogy legalább a kabátját vegye le. Én gyorsan bólintottam.

- Jóképű! – tátogta mire én csak a szemöldököm összeráncolásával feleltem. Igaz is, mit nekik az a húsz év? Gyerünk anyu, kapd le! Anyu a tekintetemet látva visszaspurizott a konyhába én pedig a szememet forgatva ragadtam meg Jack karját és húzni kezdtem.

- Apuuuu! Megjöttünk! – üvöltöttem a ház hátsó része felé ahol apukám általában tartózkodni szokott de Jack kínkeserves fejét látva inkább nem vártam meg míg ideér hanem beráncigáltam a kék szemű srácot a konyhába.

- Anyu, Jack, Jack, anyu!  - tudtam le gyorsan a bemutatkozást. Majd amolyan, „vele boldogulsz egyedül is” stílusban elengedtem Jack karját és odasiettem a tűzhelyhez megnézni mi lesz a vacsora. Abból a piros cuccból ami épp’ megégni készült a gázon spagettire tippeltem ezért levettem a gázról az üres tálat amiben gyanítom a víz volt a tésztának de már elpárolgott és a csaphoz hajolva megint teletöltöttem, majd visszaraktam a gázra. Aztán fogtam a paradicsomos trutymót és nemes egyszerűséggel kiöntöttem a kukába egy „Inkább majd én főzök” kijelentéssel. Említettem már hogy anyám nem egy konyha tündér? ( szemfüleseknek feltűnhet hogy Amelia anyjához hasonlóan Conor sem tud főzni bár ez eddig még nem volt megemlítve csak abból hogy Conort szinte csak kávét főzni látni a konyhában de mindig van otthon kaja ki lehetett következtetni hogy mirelit Conor jóbarátja és inkább Carter főz – Ashley )

- Te lennél Jack? Örülök hogy végre megismerhettelek, Amelia már rengeteget mesélt rólad! – áradozott anyu mögöttem. Anyukám mosolya mindig mindenkire megnyugtatólag hat, majdnem úgy mint Jacké. Valami rokon lelkek lehetnek vagy mi a szösz. Jack ajkára halvány mosoly ült ki és a szokásos laza de udvarias modorát elővéve válaszolt.

- Én is nagyon örülök Mrs. DiLaurents. Lia nekem is sokat mesélt magáról az idefele úton. – Oh, igen? Ház én azt hogy anyám szeret mosolyogni és nyugodt természetű inkább győzködésnek szántam hogy ne kelljen már nekem ráncigálni, de hát ahogy tetszik.

- Remélem nem azt hogy én vagyok a házi sárkány. – nevetett mire Jack mosolya is kiszélesedett bár nyilvánvalóan csak udvariasságból.  – Bár igaz ami igaz, konyha tündér sem vagyok.

Mondta anyu ahogy odasétált mellém a gáztűzhely mellé és elvette a kezemből a kést amivel a fokhagymát akartam volna szeletelni.

 - Hagyja csak, majd én. – mondta Jack és nem durván csak inkább attól félve hogy anyám egészben vágja le a karját elvette tőle a kést és igen gyakorlatias mozdulatokkal kezdte el felszeletelni a fokhagymát. Én oda se bagózva folytattam tovább a sütés főzést mivel már tudtam hogy Jacknek nem okoz gondolt a sütés-főzés de édesanyám teljesen elképedt.

- Te tudsz főzni Jack? Nem akarok udvariatlannak tűnni de ránézésre ezt nem feltételezném rólad. – mondta mire Jack csak jóízűen felkacagott de nekem rögtön lehervadt a mosoly az arcomról. Egy percre balra fordítottam a fejemet és láttam Jack szemében megvillanni a fájdalmat de továbbra is tele szájjal mosolygott. Megint becsapta azt a bizonyos ajtót. Engem pedig ismét kinn felejtett.

- Őszintén szólva másfél évvel ezelőttig én sem igazán tudtam volna elképzelni magamat a konyhában. Mivel a szüleim mindig kiküldetésen vannak valahol a nővéremmel szinte csak ketten lakjuk a házat. Mindig ő főzött ránk.

- És mi lett a nővéreddel? – kérdezte anyu figyelmen kívül hagyva elszánt mutogatásom amivel azt próbáltam neki jelezni hogy veszélyes terepre téved. Jack ajkáról lefagyott a mosoly és nagyon igyekezett megtartani az udvarias úri srác formáját de tudtam hogy legszívesebben üvöltene.

- Meghalt. – mondta végül mire végre anyunak is leesett mit próbáltam vele közölni az előbb.

- Az Angyalra, sajnálom, nem…- kezdte anyu a szabadkozást mire Jack megint beleharapott az alsó ajkába. Csak akkor csinálta ezt mikor nagyon ideges. És ezen a helyzeten nem segített az hogy apám belépett a konyhába. Jack egy mozdulattal beleseperte a fokhagymát a tálkába és berakta a vágódeszkát és a kést a mosogatóba.

- Üdv itthon, Lia! – mondta miközben nyomott egy gyors puszit a homlokomra majd mintha ott sem lennék Jackhez fordult.

- Te pedig biztos Jake vagy! – mondta belőlem meg akaratlanul kitört a röhögés mire Jack csak egy gyilkos pillantással jutalmazott.

- A nevem Jack, Mr DiLaurents. Jack Lane. – ennél a mondatnál anyám, apám és én is megdermedtem. A rohadt életbe, teljesen elfelejtettem!

- Egy Lane? – vonta fel apu a szemöldökét és anyu is érdekesen méregetett minket – Amelia, erről elfelejtettél szólni.

- Oh, Az Angyal nevére mit számít mi a vezetékneve? – kaptam fel rögtön a vizet. Merthogy nem véletlenül nem szóltam a fateroméknak arról hogy Jack egy Lane.

- Igenis számít! Szóval Jake…-kezdte apu de Jack teljesen felhagyott az udvariaskodással miután látta hogy apám már azon is kiakadt hogy egy Lane a srác akkor mit számít már hogy úri gyerek-e avagy sem.

- Jack!

- Mi? – nézett rá apu.

- A neven Jack és nem Jake. – mondta türelmesen magyarázva egyetemi tanár stílusban. Hoppá jack végképp feladta hogy majd jól bevágódik a szüleimnél. A fater sóhajtott egyet és újra kezdte a mondandóját de úgy hogy véletlenül se kelljen kimondania Jack nevét.

- Szóval te vagy az a mitugrász kölök aki mindent lerombol? – kérdezte Jack pedig halál nyugodtan bólintott. – Te pedig egy ilyen kölökkel kavarsz Lia?

Jack-ről példát véve én is halál nyugodtam bólintottam mire Jack szája sarka halványan megrándult. Hiába rám is hatással volt az az egy év amit vele töltöttem.

 - Jól figyelj rám, Jake! – jack már nem is strapálta magát azzal hogy kijavítsa – Ha még egyszer meglátlak a lányom közelében neked annyi. Világos?

- Na, de apa! - kezdtem el üvöltözni én is. Ezt nem teheti. Nincs hozzá joga. Egy dolog hogy a Lane-eknek elég rossza a hírnevük de legalább megpróbálhatná megismerni. Meg amúgy is mi ez ilyen hirtelen?

- Világos? – ismételte meg apa Jacknek a kérdést rólam tudomást se véve. Kösz, fater én is szeretlek.

- Mint a nap. – mondta Jack mire bennem megállt az ütő. Tényleg képes lenne ilyen könnyen feladni engem? Akkor az elmúlt egy évben tényleg csak játszadozott? – De remélem nem haragszik meg még jobban ha azt mondom nem érdekel mit mond.

Hoppá. Na erre nem számítottam. Anyura nézve csak azt láttam hogy mosolyogva szemléli a jelenetet. Mit lehet ezen mosolyogni?  Itt már elvesztettem a fonalat ezért remélem nem haragszotok meg ha nem kommentálom az eseményeket mert én sem tudom követni a saját gondolataimat. A beszélgetés valahogy így zajlott:

A: - Parancsolsz?

J: - Nem, csak mondom.

A: - Ne forgasd ki a szavaimat, Jake!

J: - Jack!

A: - Az meg ki?

J: - …Senki.

A: - Nyugodj már le, Jake!

J: - Én teljesen nyugodt vagyok. Maga olyan vörös mint a spagetti szósz. Ami amúgy ott fut.

A: - Te Védelmezők szégyene a paradicsomszósz nem tud futni!

J: - Nem! Úgy értem kifutott a lábasból! – és mire odakaptam a fejem azt láttam hogy a spagetti szósz tényleg fut. Egy Basszus felkiáltással már ott termettem és igyekeztem menteni ami menthető miközben tovább hallgattam Jack és apám szóváltását.

 - Hogy merészelsz velem így beszélni? – üvöltötte apám – Én vagyok az apja annak a lánynak akit elméletben szeretsz, legalább…

- Igen. – vágott bel Jack. – És pont azért mert szeretem Liát, nem fog érdekelni az hogyha nem kedvelnek csupán a hírem vagy a családnevem miatt.  Talán fegyelmezetlen vagyok, nagyszájú óvatlan és nem egy Einstein de teljesen tisztában vagyok azzal hogy mit érzek Lia iránt, ahogy azzal is hogy ezen ha akarnék sem tudnék változtatni. És pont ezért nem fog érdekelni ha nem akar majd többé a lánya mellett látni. Akkor forduljon el mert nem megyek sehová.  – erre bennem megállt az ütő. Egyrészt mert elkapott az wáo érzés és éreztem hogy az arcomba szökik a vér. A másik oka az volt hogy tudtam hogy ez apát annyira nem hatja meg.

- Ez esetben…- mondta apa feltűrve a könyökén a pólóját és egy jó nagyot csapott Jack vállára. – Üdv a családban kölyök.

- He? – reagált először Jack roppant értelmes fejet vágva.

- He? – reagáltam én is szint teljesen egyszerre Jack-el minimum olyan értelmes fejet vágva.

- Hallottam hírét hogy igen nagy nőcsábász vagy, Jake. Meg akartam bizonyosodni róla hogy Liával komolyan gondolod. – mondta apu vigyorogva mire anyukám felnevetett én pedig még mindig egy afféle WTF fejet vágva meredtem apámra. Ilyen ősökkel ne csodálkozzanak ha hülye vagyok.

- Egy éve vagyok együtt Liával. Ez nem elég bizonyíték? – vonta fel Jack elég érdekesen a fél szemöldökét.

- Az nem bizonyít semmit. Attól hogy nappal mellette látnak az emberek, nem tudni kivel töltöd az éjszakákat. – mondta apám vállat vonva mire Jack az állát vakargatva gondolkodott.

- Ez jogos. – mondta végül.

- Jack! – üvöltöttem ugyanis reméltem hogy osztozik majd, legalább minimálisan a gyűlöljük apát délutáni programomban erre most belemegy a hülye játékaiba?

- Mi van? – röhögött fel mire a homlokomra csaptam.

- Én hülyékkel vagyok körülvéve. – motyogtam magam elé mire Jack átvetette a vállamon a karját és rám mosolygott. Azt nem tudom mire fel, de jól esett.

Az este, illetve délután nagy része nyugisan telt. Jack elhagyta az udvarias stílusát és úgy viselkedett a szüleimmel ahogy velem szokott. Végül azt vettem észre hogy lassan apu és anyu is az áldását adja ránk. És ez jó érzés volt. Jó érzés volt olyannal lenni akit szeretek és akit a szüleim is elfogadnak. Ez volt, ez a nap, ez a perc, ez a gondolat foszlány.  Ez volt az első alkalom mikor eszembe jutott hogy talán ő lesz az. Talán ő lesz az igazi. Talán vele akarom leélni az életem hátralevő részét. Eddig mindig azt vártam hogy mikor hagy ott. Most azt kezdtem el várni mikor mondja ki hogy végig mellettem lesz. Hogy én is elmondhassam.  Szeretem Jack Lane-t! És mindig is szeretni fogom.

Ezzel a gondolattal feküdtem le aludni és bár nem emlékszem egész pontosan miről is álmodtam biztos vagyok benne hogy Jack is benne volt. Egészen addig amíg a telefonom csörgése fel nem ébresztett. Hót kómásan nyúltam a készülékért és meg sem nézve ki az rányomtam a hívás fogadására majd beleszóltam.

 - Lexi ha te vagy az közölném hogy…

- Lia?! – ez nem Lexa volt. Jack volt az. Ránéztem az órára. Hajnali 5:13 volt de ahogy meghallottam a fiú hangját a maradék álmomat is elüldözte. Ugyanis ez nem az a Jack volt aki este itt járt. Nem az a Jack aki ha szomorú becsapja azt az ajtót és egyedül bírkózik meg a dolgokkal. Ez a Jack össze volt törve. El volt keseredve. És sírt. Jack az a fajta aki csak akkor mutatja hogy szomorú ha egyedül képtelen megbirkózni a dologgal.  És innen már most tudtam hogy nagyon nagy gáz van.

- Jack…- kezdtem félve. – Mi történt.

- A szüleim…- zokogta – Meghaltak.

Bennem pedig megállt az ütő. Egy ideig csak hallgattam ahogy Jack halkan zokog a vonal másik végén én pedig szaporán kapkodva a levegőt csak magam elé meredve próbáltam megemészteni a hallottakat.

 - Máris ott vagyok, Jack, jó? Csak…ne csinálj semmi hülyeséget! – mondtam végül majd letettem a telefont és nagy nehezen kimásztam az ágyból. A világ megpördült körülöttem én pedig képtelen voltam tovább a saját lábamon állni. Térdre rogytam és pislogás nélkül meredtem az ajtómra. Képtelen voltam tovább visszatartani. Két nagy könnycsepp gördült végig az arcomon én pedig olyan keserves zokogásban törtem ki, mint még soha. Ennyi volt. Jack teljesen egyedül maradt.

Ally:

- Alison! – kiáltott rám az edző. – Mégis, hogy akar átmenni a vizsgán, ha még pontosan se tud dobni? Örüljön, hogy egyáltalán felkerült a saját korosztályára! 

Kifújtam a levegőt és még egyszer neki fogtam. Kiválasztottam egy kést, felvettem a pozíciót, majd ahogy a tanár mutatta eldobtam a kést. Amikor rápillantottam a táblára, megint azon a nyamvad piros vonalon kívül esett. Idegesen felsóhajtottam.

 - Reménytelen eset! – adta fel a tanár, inkább egy másik diákhoz állt oda, hogy neki segítsen.

 - Ugyan Ally! – jött oda megvigasztalni Cassie. – Nem olyan nagy cucc, majd sikerülni fog! Nekem se ment elsőre.

 - Dehogynem ment! – ellenkeztem. – Sőt! Neked ment a legjobban.

 - Figyelj, majd délután lejövünk és gyakorlunk. – mosolygott rám kedvesen.

 - Rendben, de ne szervezz be semmit délutánra akkor, oké? – hevesen bólogatni kezdett. – Inkább megyek, mert még jobban pipa lesz rám az edző! Összekaptam a cuccom, majd az ajtó felé vettem az irányt. Ahogy jobbra fordultam a szobám felé, megszólított egy hang.

 - Nem szép dolog lógni óráról! – mondta az ismeretlen.

 - Nem vagyok jó kedvemben Conor! – ráztam le feleslegesen, mert mellém lépett és velem haladt együtt a folyosón.

 - Mesélj! – mosolygott le rám. 

- Elég süket lehetsz, ha nem hallottad, hogy ordít a tanár velem. – feleltem csípősen.

 - Az egész emeleten lehetett hallani. – jegyezte meg, mire jobb karjára csaptam.

 – Hé, csak húzom az agyad!

 - Nem vagy vicces! Tudod te milyen kínos ez nekem? 

- A fikusz után? – kérdezte. – Elmerem képzelni.

 - Nem beszélek veled többet! – durciztam be és megszaporáztam a lépteimet. Persze mivel olyan magas, mint amilyen magasan vannak a könyvtárban a felsőpolcok, persze hogy két lépéssel utolér.

 - Úgy se bírnád ki csodás személyem nélkül. – vigyorgott még mindig.

 - Hát persze. Hisz pont a híres perverz 25 éves tanárom hiányzik nekem minden percben! – forgattam meg a szemem. Mondjuk valami igazság volt benne.

 - Nem is tanítalak. – kérte ki magának.

 - Csak felbukkansz majdnem minden órámon. – vetettem oda. – Kissé gyanús, nem gondolod?

 - Tudod feltűnt a tanáraidnak, hogy velem szót értesz, mint felnőttel. – magyarázta. – Ezért burkoltan céloztak rá, hogy nekem kéne figyelnem rád és akkor nem csinálnál butaságokat!

 - Az nem elég butaság, hogy ellógom az órát? – néztem rá gyanakvóan. – Nem igazán végzi jól a munkáját uram!

 - Majd azt mondom én akartam beszélni veled. – legyintett.

 - Mondhatod nekik szimplán azt is, hogy elegem lett a tanárból. – vontam vállat. Megnyomtam a lift hívó gombját, ami azonnal jött is. Beszálltunk mind a ketten én pedig megnyomtam a gombot, ami felvisz a negyedikre.

 - Ally, most komolyan mi a bajod? – kérdezte olyan komolyan, ahogy értette is.

 - Semmi. – emeltem fel akaratlanul is a hangom.

 - Az nem lehet a bajod, hogy a tanárod azt mondta nem tudsz dobni! Az nem te lennél. – mondta lágyan, hogy megnyugodjak.

 - Nem is ismersz. – a lift megállt és kinyílt az ajtó. Conorral kiléptünk rajta és a szobám felé vettük az irányt. – Honnan tudhatnád mi a bajom? – hangom hirtelen halk lett.

 - Ha nem ismernélek, nem tudnám, hogy utálod, ha Sonnynak hívnak. – sorolta a dolgokat, amiket csak neki mondtam el. – Nem tudnám, hogy szörnyen irigy vagy a barátaidra, mert ők korábban kezdték a képzést, mint te. Nem tudnám, hogy mennyire szeretnél egy testvért. Hogy mennyire haragszol anyukádra, hogy mennyire imádod a nagyidat. – már majdnem ott vagy az ajtónál Ally! Tarts ki, majd ha odaérsz, az orra előtt becsapod az ajtót.

 - Conor! – emelkedett meg megint a hangom. Ott volt az ajtóm, már csak be kell mennem rajta és vége lesz ennek a beszélgetésnek. – Hiába próbálsz megvigasztalni, nem fog menni! Szar kedvem van, mert mindenki jobb egy nyamvadt kés eldobásában, mint én! 3 cseszett éve gyakorlom és még mindig nem megy! 

- Akkor majd segítek neked! – mondta elszántan. - Sokan próbáltak már, és azóta sem megy. Nem bennük volt a hiba, hanem bennem. Béna vagyok és kész! Soha nem leszek olyan jó védelmező, mint amilyen akarok len… - fojtották belém a szót. Conor ajkait az enyémekre tapasztotta. Kezével az ajtómnak nyomott és nem úgy nézett ki, mint aki el akarna engedni. Kezemmel magam mögött keresgéltem a kilincsem után. Amikor meg lett, nehézkesen kinyitottam az ajtót. Együtt estünk be a szobámba ő pedig lábával berúgta maga mögött az ajtót. Derekamnál fogva szorosan magánál tartott, én pedig nyakánál húztam magamhoz. Szegények eléggé meg kellett görnyedni, hogy megcsókolhasson. De szerintem megérte. Meleg ajkai tökéletesen illettek az enyémekhez. Fogaival meghúzta az alsó ajkam, ezzel bejutást nyerve a számba. Nyelve vad táncra hívta az enyémet. Kezeit oldalamon egészen levezette combomig. Felrántott, hogy magasabban legyek, én pedig hogy ne essek le, csípője köré fontam lábaimat. Fenekemnél tartott, amibe jó párszor bele is markolt. Ujjaimat hajába fűztem és meghúztam szőkés barna tincseit. Mordult egyet, majd az ágyam felé vette az irányt. Az ágyam végénél leugrottam öléből, Conort pedig az ágyra löktem. Most már az ülő Conornak másztam az ölébe és megcsókoltam. Hajamból kihúzta a hajgumit, így vörös tincseim előre hulltak. Beletúrt a hajamba, majd kezemet megragadva fordított a helyzeten és levágott az ágyra. Kezeimet fejem fölött tartotta és szájával egészen más területeket vélt felfedezni.

Érdekességek:

- Ally Tényleg cseszettül utálja, ha Sonnynak hívják. 

-Csak 16 éves korában tudta elkezdeni a védelmező képzését.

- Conor hazudott, amikor azt mondta Allynek, hogy a tanárok kérték meg hogy többet foglalkozzon vele. 

- Ally azóta megtanult dobni. (Jippí)

- Amelai apja Jacket egész a haláluk napjáig Jake-nek hívta

- Mikor Jack megkérte Ameila kezét Lia először nemet mondott hogy lássa mit reagál de persze nem úgy gondolta

- A későbbi Lane birtok egész véletlenül azon a mezőn van ahol Lia és Jack először találkoztak

- Carter Jack nővéréről kapta a nevét aki még abban a csatában meghalt amiben Jack először látta Liát

- Jacknek már azelőtt tetszett Amelia hogy egyáltalán beszéltek volna de tudta hogy Daniellel jár

- Miután találkoztak legalább egy évig nem beszéltek mert Daniel megfenyegette Jacket

- Jack szülei aznap éjjel nem haltak meg csak nyomuk veszett és azóta sem találják őket, ezért mondták Jacknek hogy meghaltak

- Jev apja egy boszorkánymester aki egyenlő azzal a Jevvel aki még 500 éve Charlotte Lane.el kavart

- Charlotte és Carter teljesen ugyanúgy néznek ki csak Charlotte haja a derekáig ért és van egy sebhelye

- Charlotte képtelen volt a kezébe venni a Lane kardod miután leszúrta vele az egyik barátnőjét

- Charlotte-nak van egy húga és egy öccse

- Jev és Charlotte kezdetben ki nem állhatták egymást

- Mikor Jev először megpróbálta megcsókolni Charlotte-ot az pofon vágta és elküldte melegebb éghajlatra

- Jev egyke volt

- Conor szörnyen főz

- Conornak Ally előtt 2 barátnője volt. Az egyik meghalt a másikkal pedig Conor szakított

- Conor a kezdetekben nem tudta elhinni hogy beleszeretett Allybe és mindent megtett hogy kiszeressen belőle

- Ally csókolta meg először Conort nem pedig fordítva

- A DiLaurents család = Montgomery családdal mert Lia szülei egy idő után feladták a Védelmező életet és megváltoztatták a nevüket Montgomeryre így emberként élhettek. Ally vezetékneve Montgomery vagyis ha úgy vesszük DiLaurents. Amelia vezetékeve DiLaurents volt, de ezt még Conor sem tudja. Vagyis mi jön ebből? Conor és Ally másod unokatestvérek hehe :P

- Carter semmit sem tud a szüleikről

- Conor sírt miután ott kellett hagyniuk New Yorkot

- Ally szülei utálják Conort...és Allyt ( nem utálják csak nem jönnek ki jól )

- Jack tudott főzni de utált és nem volt rá türelme

- Ally csak egyszer találkozott Carterrel Magic Ville előtt akkor is Carter lenénizte

- Conor élete legnehezebb döntésének tartotta hogy ott kellett hagynia Allyt

Várjuk a 2 komit és jön a többi ilyen is :)Reméljük azért tetszettek

<<34. rész

36. rész>>