Sziasztoook!
Csak megjöttünk a résszel, pedig azt hittük jobban fog csúszni, ahogy Ashley a chat-be ki is írta, nem tudom ki látta ki nem... De az is igaz, hogy beteg vagyok, aminek nagyon örülök, mert nekem majdnem 2 hetes a tavaszi szünetem ^-^
Na, de nem lényeges, mert itt a rész! A következő részben tervezünk visszatérni a fő történethez, csak őszintén mi sem tudjuk, hogy mi történt legutoljára XD. Szóval valószínűleg azzal is késni fogunk. De hát ilyen az élet. The Guardians Of Light-on is csak ritkán van rész, de akkor is nagyon hosszú. :D
Nem is szaporítom tovább a szót, jó szórakozást! ;D
Külső szemlélő szemszöge I.u. 1524; Cadair:
- Jeveviel!
– nevetett fel. – Én letagadlak! Mindenkinek azt fogom mondani, hogy fogalmam
sincs ki vagy!
- Már késő,
Nathaniel! – mosolyodott el a másik fiú.
- Nem is
értem, hogy mondhatsz ilyet rá! – ült fel az egyik virágágyás szélére
Nathaniel. – Hisz ő olyan csodás teremtés! Soha nem láttam nála szebbet!
- Jól
vigyázz! – figyelmeztette barátját. – Még a végén elveszi az eszed az a lány!
- De most
komolyan! – tépett le egy virágot a szőke és ábrándosan méregetni kezdte,
mintha csak kiválasztottja lenne az. – Csodálkozom, hogy nem csavarta még el a
fejed!
Jeveviel
barátja mellé ült. – Ha csavarni akarná a fejemet, valószínűleg gyilkolási
szándékkal tenné! – majdnem elnevette magát. – Amúgy is! Nem éppen egy ilyen
undok lányra vágyok!
- Köszönöm a
jelzőt Mr. Townsond! – szólalt meg valaki hirtelen. Nathanielnek csillogtak a
szemei és majdnem beleesett a virágágyásba, aminek a szélén ücsörgött. – És Mr.
Cipriano, ha megkérhetném, ne tépkedje a virágainkat! Anyám nagyon ügyel a
virágainkra és sokat is foglalkozik velük.
- Elnézését
kérem, Miss Lane! – ugrott le Nathaniel. Leporolta magát, de közben óvva a
virágot. Meghajolva átnyújtotta a rózsaszín virágot, ami pont illet a lány
ruházatához. Mint mindig, tündökölt a Lane család legidősebb lánya, Charlotte
Lane. Arcából pár tincset hátratűzött, de barna fürtjeit javarészt hagyta
vállára omolni. Derékig érő, haja is valamennyire ámulatba ejtő volt, mint az
arca és szemének varázsa. Olyan barna szemekkel rendelkezett, amivel senki más.
Olyan mély barna volt, hogy szembogarát alig találtad meg. – De erről a
virágról maga jutott eszembe! – a lány kedves mosollyal elfogadta a virágot. –
Épp olyan csodálatos, mint kegyed!
- Ez esetben
nincs ellenvetésem az ellen, hogy leszakította. – a lány arcán halvány pír
jelent meg. Jeveviel eléggé unottan figyelte a jelenetet. Hiszen ez ment már
vagy 2 hete folyamatosan. Barátja korábban felkelt és rángatta őt is, hogy
valamivel kedveskedni tudjon a lánynak. Ám a lányon kicsit sem látszott, hogy
érdeklődne Cipriano család egyetlen megmaradt tagja iránt. Vagy nagyon jól
leplezi az érzéseit, vagy semmit sem érez. Jeveviel pontosan ezért próbálja óva
inteni Nathanielt, és a lányt is ezért nem kedveli. Pedig abban Nathanielnek
igaza volt… Valóban megnyerő személyisége volt.
- Azt hiszem
én megyek kiüríteni a gyomrom tartalmát a számon keresztül. – mondta Jeveviel
olyan kedvesen és finoman, amilyen finoman meglehet azt fogalmazni, hogy valaki
okádni megy.
- Jaj,
Jeveviel! – szólt rá barátja. – Ne légy már ilyen! Élvezd ki Miss Lane
társaságát. Olyan jó történeteket szokott mesélni.
- Nem is
olyan jók. – szégyenlősködött a lány. – Csak mesék…
- Csak, hogy
neked a kedvedre tegyek Nathaniel, meghallgatok egyet!
- Sajnos
arra most nem kerülhet sor. – húzta el a száját Charlotte. – A húgomat kell
elvinnem a városba. Megígértem neki! De talán, majd ha később csatlakozik Mr.
Townsond, mesélek majd egyet.
- Milyen
figyelemre méltó, hogy így betartja a szavát. – jegyezte meg Jeveviel leszállva
az ágyás széléről. – Nagyon szeretheti a testvérét.
- Így is
van. – bólintott. – Önnek van testvére?
- Nincs.
- Akkor
egyedül viszi tovább a családja nevét? – tudakolta.
- Tudtommal
önöknél is csak egy ember viszi tovább a Lane nevet! – felelte. Mielőtt
Charlotte válaszolni tudott volna, egy kislány rohant oda visítva. A lánynak
patakokban folytak a könnyek az arcáról. Alig lehetetett nyolc éves. Neki is
ugyanolyan barna haja volt, mint Charlotte, de sokkal világosabb volt.
- Mi a baj
Alice? – guggolt le a lányhoz Charlotte. A lány még mindig bőgött, csak oldalra
mutatott, ahol egy fiú jött dühösen kezében egy szétvágott játék babával
sietett felénk.
- Lotti! –
mondta a kisfiú. Olyan 10-11 esztendős lehetett, nagyon hasonlított mindkét
lányra, de leginkább Charlottera. – Elvette a kardom!
- Megölted a
babámat! – visította a lány.
- Elég
legyen! – mennydörgő hangja mind a két kicsit megrémisztette. – Viselkedjetek
már egy kicsit érettebben!
- De hisz
még gyerekek vagyunk… - hajtotta le a fejét a fiú. – Anya mindig azt mondta,
hogy élvezzük ki a gyerekkort!
- Nektek
azért mondja ezt, mert én hamar felnőttem! – kivette a fiú kezéből a babát és
szorosan ujjai közé zárta. – Christhian, kérj bocsánatot a húgodtól! – a kisfiú
motyogott valamit, mire a lány szipogva letörölte a könnyeit.
- Bocsánat,
hogy elvettem a kardod! – mondta a lány. A két gyerkőc elmosolyodott és
szorosan ölelgetni kezdték egymást.
- Nyomás
készülődni, különben még úgy döntök nem megyek veletek a városba! – mosolyodott
el Charlotte is. A két apróságot visszaterelte a Lane ház főbejárata elé.
Milyen kedves! – gondolta Jeveviel. – És igazságos! Igaza volt, valóban lenyűgöző
teremtés!
Clare ( itt még ) DiLaurents:
Istenem, már megint hogy
keveredhetek ilyenekbe?! Inkább kicsapatom magam filozófiáról csak ne kelljen
megírnom azt a dolgozatot!
De végülis a tanár is a hibás!
Miért kell egy nyamvadt bekezdésről 10 oldalt írnunk. Egy mondatba megtudom
fogalmazni miről szól, nem kell ehhez 10 oldal! Na mindegy…
Elkeseredésemben inkább fogtam és
összekészítettem a jegyzeteimet és kiléptem az előadóból. A többieknek szóltam,
hogy kihagyom a pizzázást a feladat miatt. Épp az új fiúval jöttem ki az ajtón.
Még csak ezen az éven jött az órára. Meg kell mondjam nagyon helyes. Azok a kék
szemei valami eszméletlen gyönyörűek.
Korábban szerettem volna neki
köszönni már, csak hát a nővéremhez képest én elég félős vagyok. Neki elég jó
összejött, hisz már házas és nemrég született meg a lánya is a pici Alison.
Épp fordultam a kollégium felöli
folyosóra, amikor valaki megragadta a kezem. Ő volt az.
- Szia! – mosolygott rám. Mosolya
kisfiús vonást kölcsönzött arcának, de még így is elbűvölő volt. – Tudnál nekem
segíteni?
- É-én? – dadogtam.
- Te vagy Clare, nem? – kezét
levette a karomról. – Úgy hallottam te vagy itt a legokosabb. Ebben a
feladatban tudnál nekem segíteni? Kissé elakadtam.
- P-persze. – csak dadogni
tudtam. Utálom a szüleimet. Miért én kaptam a zavarba jövő, szerény kislány
jellemvonásokat? – Mit nem értesz? – szedtem össze magam. Egy fiú csaknem
hozhat zavarba ennyire. Ráadásul még nem is ismerem.
- Őszintén? Semmit. – nevette el
magát kínosan. – Gondoltam segítenél megcsinálni, persze ha nem gond. – felment
bennem a pumpa. Na ne nézzen engem olyannak, aki egy 10 oldalas dolgozatot
megír bárkinek, akármilyen mézes-mázasan kéri is.
- Bocsi. – húztam el a számat. –
Tudod nem gimiben vagy, ahol bármelyik lány azonnal megírja a házidat csak mert
a csinos kis pofikáddal kéred őket! És én pont nem vagyok ez a lány, akire te
számítottál! – sarkon fordultam, de egy szemvillanás előtt elém került. A
semmiből bukkant fel.
- Félreértesz. – állított meg,
mielőtt kikerültem volna. – Csak azt szeretném, ha segítenél elkezdeni, a
többit megírom én. És nagyon hálás lennék a segítségért, mert annyit értek a
filozófiához, mint egy egér a korcsolyázáshoz. – nem bírtam ki. Hangosan
felnevettem.
- Hát ez nagyon jó volt! –
dörzsölgettem a szemem. – Most komolyan egyetemisták vagyunk, felnőtt emberek.
Hogy jut eszedben egymáshoz kötni az egereket és a korcsolyázást?
- Akkor segítesz? – kérdezte
elmosolyodva. Az a mosoly… valahogy kezdett feloldani.
- Be kell valljam, életemben
először segítek vadidegennek egy dolgozatban. – pólóm alját kezdtem el
piszkálni. Megint hátat fordítottam neki és az ellenkező irányba indultam, a
könyvtár felé.
- Várj hová mész? – sietett
mellém. – Amúgy meg Jeveviel vagyok!
- A könyvtárba. – feleltem. –
Amúgy nem akarok bunkónak tűnni, de milyen név az, hogy Jeveviel?
- Olyan Townsond féle. –
mosolygott el.
- Jeveviel Townsond. – tételeztem
fel teljes nevét. – Nehéz kimondani.
- Valóban? – döbbent meg. – Miért
a te neved micsoda?
- Hisz már tudod, Clare. De a
teljes nevem Clare DiLaurents.
- Gondolom a család
Franciaországból származik. – jegyezte meg.
- A név mindent elárul. –
bólintottam. – De egy brit fiatalember mit keres a Chicago –i egyetemen?
- Akcentusom nincs, szóval nevek
terén nagyon jó vagy. – ahogy haladtunk a folyosón, érezni kezdtem, ahogy az
emberek felénk pillantgatnak. A merészebbek pedig szájukat tátva meredtek
kettőnkre, ahogy haladunk a folyosón.
- Ez csak egy tipp volt. – vontam
vállat. – De a Jevevielnek az eredetét nem tudnám megmondani.
- Bibliai. Egy arkangyalnak volt
a neve, onnan kaptam.
- És a barátaid, hogy szólítanak?
– arca elkomorodott.
- Sehogy. Nincsenek.
- Hazug. – léptem elé és így
haladtam hátrafele. – Egy ilyen helyes pasinak, mint neked biztos milliónyi
barátja van!
- Helyes? – mosolyát egyik eddigi
perverz élőlényéhez nem tudtam hasonlítani. – Én egy ilyen csinos lány nevében
nem beszélnék. – kacsintott rám. Égtem mint a teraszon hagyott paradicsom.
Lehajtottam vörös fejemet és inkább nem szólaltam. Vagyis a következő
megnyilvánulásom sem egy szó volt, hanem egy kiáltás.
- Áú! – dörzsölgettem a hátam.
Ugyanis sikeresen neki mentem a könyvtár ajtajának. Ez még annyira nem is lenne
fájdalmas, de elmagyarázom és megadom a pontos leírását annak a fránya ajtónak.
Ez egy bazi nagy fa ajtó. És ebből a bazi nagy ajtóból bazi nagy fapiramisok
állnak ki. És ezek bazira fájnak, ha figyelmetlenül neki mész. Mint nekem. –
Jev, mi akadályozott meg abban, hogy szólj nekem, hogy neki fogok menni az
ajtónak?
- Jev? – szaladt fel a
szemöldöke.
- Mi van vele? – értetlenkedtem,
továbbra is fájlalva a hátamat. – Ez egy becenév. Vagy ne szólítsalak így
inkább? – szegény ugyanannyira meg volt zavarodva, mint én.
- Jó ez, csak már régóta nem
szólítottak így…
Charlotte Lane:
A
hold ezüst fénye kísérteties árnyakat festett a Cadair-i Internátus falaira.
Nem tudtam elaludni. Most hogy a másik, keményebb Internátus diákja nálunk
szálnak meg az edzéseink sokkal keményebbel és a logika törvénye megkívánná
hogy úgy aludjak mint a bunda. És mégse megy. Mert itt van ez a férfi. Férfi?
Ugyan már, még csak egy fiú. Jeveviel Townsond. Egyszerűen nem tudtam
nyugalmi állapotba kerülni miközben az
az ember a közelemben volt. Felemeltem az íjat, ráhelyeztem még egy nyilat,
céloztam és lőttem. Mellé ment. Egyszerűen olyan ideges voltam hogy még csak
célozni sem tudtam pontosan. Nem tudtam volna megmondani mi történik velem
mikor a közelében vagyok. Már attól ideges voltam hogy tudtam, ott áll mögöttem
a reggeli gyülekezőn. Már csak hallani a lélegzet vételét is az őrületbe
kergetett. Már csak az a tudat hogy a 100 km-es környezetemben van, irritált.
És ez megőrjített mivel Nathaniel és Jeveviel is jó barátok voltak. És Nate az
én életem szerves részét képezte már nagyon régóta. Kiseprem nedves,csapzott
hajamat a szememből és megigazítom apám lovagló ingjét. Mivel éjsza nem volt
kedvem a fűzővel és alsó szoknyával macerálni csak felkaptam egy inget, egy
lovaglónadrágot és egy csizmát, gyorsan átfésültem a hajamat és lejöttem
edzeni. De apán testalkata merőben eltért az enyémtől ezért az ing néha
lecsúszott a vállamon. Kicsit irritált de nem annyira hogy nekiálljak fűzőr
kötni csupán gyertya fényénél. Vettem egy frusztrált lélegzetet és még egy
nyílvesszőt helyeztem az íjra. Becsuktam a szememet és nemes egyszerűséggel
Jeveviel Townsondot képzeltem a céltábla helyére. Ördögi mosoly ült ki az
ajkamra ahogy a fiú szívére célozva megfeszítettem az ideget. A mutató és a
középső ujjam lecsúszott az idegről, már készen álltam hogy lőjek. És ekkor
nyílt az ajtó és egy olyan hang törte meg az éjszaka csendjét amit nem csak
hogy éjszaka de soha az életben nem akartam többet hallani.
- Charlotte Lane? – fordulás közben
elfelejtettem hagyni hogy a nyílvessző szíven kapja a képzeletbeli
Jeveviel-emet és merőben más irányba kezdett száguldani, majd nem messze annak
Jevevielnek a feje mellett állt bele a falba aki kinyitotta az ajtót.
-
Hékás! Megértem ha nem kedvel de igazán hálás lennék ha az életemet megkímélné,
Miss Lane. – mondta Jeveviel kikerekedett kék szemekkel amik mint megannyi
csillag világítottak az éjszaka sötétjében. Majdnem úgy volt öltözve mint én
tekintve hogy férfi ruhákban jöttem le gyakorolni arra számítva hogy más nem
lesz itt rajtam kívül. Csapzott fekete haja a szemébe lógott de kicsit sem nézett
ki álmosnak, annak ellenére hogy egy holdkóros benyomását keltette. Önmagában elég vonzó férfi lett volna ha nem
lett volna az a roppant idegesítő szokása hogy létezik. De nem, egyébként
tényleg semmi bajom nem lett volna vele.
-
Nos, Mr. Townsond én is roppant hálás lennék ha nem törne rám az éjszaka kellős
közepén. – mondtam kissé idegesen ugyan
de igyekezvén megtartani udvarias magatartásomat.
-
Már elnézését kérem de az Intrnátusi edzőterem tudtommal közterület, tehát
bárki bejöhet ide a nap bármely szakaszában. Ha Nathaniel tör magára ugyan
ilyenkor netán így reagál? – kérdezte a fiú miközben becsukta maga mögött az
ajtót és csillogó szemmel végigmért. Erre nem tudom miért de befészkelte magát
a fejembe a gondolat hogy a lovagló nadrág a lábamra simul. Elég illetlen dolog
volt látni egy nő combjának formáját de Jeveviel Townsond mégis azt bámulta.
Már azzal sem fáradtam hogy elpiruljak.
-
Nem tudom észrevette-e de Nathaniel és az ön magaviselete merőben eltér. Nate
egy úriember, ami magáról sajnos nem mondható el. – mondtam csípősen és
visszafordultam a céltáblához. De akkor észrevettem hogy nem maradt több
nyílvesszőm ezért odasétáltam a céltáblához és elkezdtem egyesével kihúzogatni
őket. Hosszú hajamon megcsillant a hold fénye és láttam amint sötét árnyként
rajzolódik ki mind az én mind Jeveviel alakja. Akaratlanul is eszembe jut az az
éjjel. Az az éjjel amin mindent vér borított. Akaratlanul is a szívem elé kapok
és elkezdem az ingemet markolni. Az emlékek olyan erővel törnek rám hogy beleremeg
a lelkem és a sírás határára kerülök. Az is tiszta éjjel volt. De akkor nem a
hold ezüst fénye borított mindent. Hanem a vér. Theresa Harrison vére. A
legjobb barátnőmé. De nem csak a fék, a fű vagy az Internátus oldala lett
véres. a kardom is. A Lane-ek kétélű kardja aminek mind a pengéje, mind a
keresztvasa éjfekete most vérvörös színben pompázott. Abban a vérben amit én
magam ontottam ki azon az éjen. Azon az éjen amikor megöltem a legjobb
barátnőmet.
Egy
könnycsepp gördül le az arcomon de mikor észreveszem gyorsan letörlöm és
visszafordulok a céltábla felé folytatván a nyílvesszők kihúzgálását.
- Mellesleg Mr Townsond – szólalok meg csak
hogy mindjak valamit – Elárulná mégis mit keres maga itt?
-
A hold fénye kiverte az álmot a szememből. – mondta a fiú miközben halvány
mosollyal az ajkán elkezdett felém sétálni.
– S mivel álmaimtól megfosztva üres lélek lennék csak eljöttem keresni
valamit mi legalább oly’ gyönyörű mint maga az álom. És lám’ megleltem!
-
Maga tényleg azt hiszi hogy humoros amit most mondott? – fordultam felé
hirtelen a földhöz vágva a nyílvesszőket. Ezért nem bírtam a közelében lenni.
Egy ideje ilyeneket mondogat nekem és ezzel zavarba hoz. Már pedig egy
úrihölgyet zavarba hozni igen illetlen dolog. De ez a férfi mit sem törődve a barátaim
vagy akár Nathaniel jelenlétével mindig gúnyt űz belőlem. Én pedig nem bírom
ezt. Nincs oka rá hogy a közelemben legyen mégis mindig rám talál. Miért? Ez
talán örökre egy felfedetlen titok marad.
-
Nem viccnek szántam. – mondta ő majd megállt velem szemben és felvette a
nyílvesszőket a földről. – Tudja hogy az Internátus tulajdonának megrongálása
ütközik a házirenddel Miss Lane?
-
Oh, Az Angyal nevére maga tényleg próbára teszi a türelmemet. – idegesen
sepertem ki még egy rakoncátlan barna tincset a szememből miközben azt
tervezvén hogy én és a megmaradt méltóságom majd kiviharzunk a teremből
elindultam az ajtó felé. De mikor elmentem Jeveviel mellett az megragdta a
felkarom. Nem erősen de elég erélyesen ahhoz hogy megállítson vele. Nathaniel ilyet sem tett volna.
-
Mégis, mit képzel magáról? – kaptam ki a karom a szorításából és két lépést
hátrálva beleütköztem a falba. Pillanatnyi megdöbbenésemnek hála elfelejtettem
hogy egy neveletlen férfi áll velem szemben aki nem igazán fogja fel mi lenne
illendő egy hölggyel szemben is mi nem így nem igazén tudtam mit reagálni mikor
Jeveviel két oldalamra tette a kezét ezzel elzárva minden menekülési
útvonalamat.
-
Miért sír Miss Lane? – kérdezte halkan nyugtalan arckifejezést felöltve.
Megdöbbentett. Teljesen megdöbbentem. Mégis miért aggódik értem ez a férfi?
Mégis miért nem megy el? Mégis miért érzem magam ilyen kényelmetlenül csupán a
tudattól hogy egy méter sem választ el minket egymástól? Mégis miért ver ilyen
hevesen a szívem amint megcsap a fiú jellegzetes citrom és rozmaring illata?
Annyi de annyi kérdésem van és még sincs senki aki megválaszolja őket.
-
Nem hinném hogy magára tartozna a lelki világom Mr Townsnd. – mondom
közelségétől fuldokolva. Nem szoktam hozzá hogy valaki így letámadjon. Nate az
egyetlen udvarlóm ő viszont sosem tenne ilyet. Nem tudtam hogy reagálni.
Szerettem volna valami csípőset mondani. Jól meglendíteni a lábam és olyan
helyen megrúgni ahol igazán fáj neki, hogy egy darabig ne keljen fel. De nem
parancsoltam a testemnek. Nem
engedelmeskedett az akaratomnak. Csak álltam ott lefagyva, cselekvésre
képtelenül míg Jeveviel teljesen nyugodtnak
tűnt nem izgatva magát azzal hogyha valaki most kinyitná azt az ajtót,
teszem azt Nathaniel, egész biztosan félreértené ezt a helyzetet.
-
Ön ki nem állhat engem Miss Lane, igazam van? – kérdezet végül játékos
mosollyal az ajkán fejét kicsit oldalra hajtva. Így egész ártatlanul nézett ki.
Mint egy kisfiú aki épp valami rosszra készül de tudja hogy büntetést kap érte
ezért inkább nem teszi meg. Christian is gyakran vág ilyen fejet. Na várjunk
csak! Miért hasonlítom Jevevielt a kisöcsémhez akiért képes lennék meghalni? A
kettőnek semmi köze egymáshoz. Akkor mégis…? És akkor tudatosult bennem hogy
Jeveviel még mindig a válaszomat várja.
-
És akkor még finoman fogalmaz. Mondhatni gyűlölöm magát. – mondtam kíméletlenül
bár a szavak inkább maguktól csúsztak ki a számon. Jeveviel szemében mintha egy
pillanatra fájdalom villant volna de szinte biztos voltam benne hogy a sötét és
a kevés fény teszi. Szinte biztos…De aztán kajánul elmosolyodott mintha mi sem
történt volna.
-
Tudja, Miss Lane, a gyűlölet és a szerelem két nagyon közeli érzés!
-
Maga mégis miről beszél? – kérdezem hitetlenül. Az agyam leáll, és nem tudok reagálni.
Mégis mit képzel ez magáról? Az arcom ég és nem tudok mozogni. Hogy képzeli
hogy ilyeneket mond? Mégis mit..?
Ekkor
Jeveviel az arcom felé nyúl és kisepri a szememből azt a kósza tincset ami
mindig eltakarja az arcomat. A tincset a fülem mögé simítja kezét végigvezeti
az arcomon és végül az állam alatt állapodik meg.
- Mondták már magának hogy gyönyörű szemei
vannak? – suttogja mire ha lehetséges az arcom még vörösebbé válik. Ez..ez ugye
nem…Jeveviel arca az enyémhez közeledik én pedig még mindig képtelen vagyok
mozogni. Mit tegyek? És ő mit akar tenni? Ekkor már magamon érzem a fiú
leheletét. A szemem elkerekedik, újra én irányítom a testemet és nem habozva
lendítem a jobb kezem és egy akkora pofonnal száműzöm a fiút a közelemből hogy szerintem még az emeleten is hallani
lehet. Jeveviel az arca felé kap de szerintem nem annyira a fájdalomtól mint a
meglepettségtől. Ekkor már összeállt a kép. A bőrén gyöngyöző izzadtság,
csapzott ruhák, furcsa szóhasználat, udvariatlanság, túl mélyen csillogó sötétkék
szempár. És a lehelete…
-
Mondja, maga részeg? – kérdezem hirtelen mire Jeveviel kissé félszegen
felnevet.
-
Talán csak egy kicsit. – nevetgéli mire
olyan erősen a homlokomra csapok hogy arra már biztosan felkelnek az emeleten.
Hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy gondolhattam hogy Jeveviel ilyen nyomulós
lenne? Talán egy faragatlan, udvariatlan, igénytelen és erőszakos férfi de az
nem mondható el róla hogy ne tudná hol a határ.
-
Tudja mit Mr. Townsond? Most szépen felmegyünk a szobájába! – mondtam azzal
megragadtam a kezét és elkezdtem volna húzni. Na igen, ám de egy 190 centi
méteres plusz 70 kilós benga állatot akaratán kívül igen nehéz felráncigálni az
emeletre. Ezért kerültem bajba mikor fogta magát és leült az edzőterem
padlójára keresztbe tett lábbal és még véletlenül sem hagyta magát elhúzni. Az
az előbbi rosszat sejtő mosoly ismét kiült az arcára amitől eltűnt az a kisfiús
él amit néha mondom NÉHA még aranyosnak is találok és felváltotta a helyét ez
Őrző tekintete. Valahogy nem tetszett ez az arckifejezés. Jeveviel sokkal
erősebb volt mint én. valószínűleg az alkata vagy csupán a tény miatt hogy majd
másfél évvel idősebb nálam és férfi így nem igazán okozott neki gondot egy
akkorát rántani rajtam hogy elessem ő pedig mit sem tétovázva a két oldalamra
tette a kezét és felém hajolt. Na most akkor kábé ugyan olyan pózban voltunk
mint fél perce csak megfordítottuk a teret.
-
Minek ahhoz felmenni? Tőlem itt is lehet! – vigyorgott bennem meg megállt az
ütő.
-
Mégis mit képzelsz te magadról? – üvöltöttem magamból kikelve az alapvető
udvariasságról is elfeledkezve bár ebben a helyzetben aligha az lesz a
legnagyobb problémám hogy letegeztem egy 17 évest. Na mindegy, szóval a lényeg
hogy ezen a ponton már meg sem próbáltam óvni a fiú testi épségét. Úgyhogy felrántottam
a térdem ami nos…szóval igen egy kicsit eltalálta ott. Jeveviel fájdalmasan
szisszent össze és rám esett mire belőlem is kiszakadt a levegő de menekülési
lehetőséget látva a helyzetben gyorsan kibújtam alóla és egy nagyot sóztam a
tarkójára mire összeesett.
-
Basszus! – jelentettem ki rám nem jellemző módon mikor vér buggyant elő
Jeveviel ingje alól. Talán kicsit erős voltam. Talán…
Másnap
reggel szörnyű fejfására ébredtem az edzőterem padlóján. Csak két kérdésem
volt: Miért és Hogyan? Ébredés után egy pár másodperccel még nem tudtam volna
megmondani miért ébredek az edzőteremben egy ócska fehér inggel betakarva de
mikor tudatosultak bennem az éjszaka eseményei minden álomfoszlány kiszaladt a
szememből és olyan hirtelen ültem fel hogy még saját magamat is megijesztettem.
- Oh, hát felébredt? – hallottam meg az
ismerős hangot mire felpattantam és kettőt pördülve a tengelyem körül kerestem
a hang forrását. Mikor pedig megtaláltam elakadt a szavam. Jeveviel az ablakban
ült. Egyik lábát lelógatta a másikat pedig felhúzta és fél kézzel rákönyökölve
sütkérezett a hajnali nap fényében. Azt említettem hogy ing nem volt rajta?
Fekete haja ugyan olyan zilált ha nem rendetlenebb volt mint mikor tegnap
bejött az edzőterembe. A kötés a fején kicsit kilazult de nem fáradt azzal hogy
meghúzza. Mivel nem akartam hogy itt vérezzen el előkerestem az elsősegély
dobozt a nem tudom mi alól és elláttam a sebesüléseit de mivel nem vagyok orvos
eltartott egy jó darabig nekem pedig már nem volt elég lélek energiám hogy még
felcipeljem a srácot az emeletre úgyhogy nemes egyszerűséggel ledőltem és
bealudtam ott ahol voltam. Az már más kérdés hogy nem egészen ott ébredtem ahol
ledőltem hanem az egyik edző szőnyegen ami legalább olyan puha volt mint az
ágyam, gondosan betakargatva Jev ingjével ami szintén nem volt rajtam mikor
lefeküdtem. De már csak a gondolatba is belepirultam hogy miért és hogyan
kerültem oda úgyhogy inkább nem is gondoltam rá.
-
Maga meg mit keres még itt? – csak ennyit tudtam kinyögni. De most komolyan.
Miért nem húzott el? Ha itt találnak minket akkor mind a ketten nagyon nagy
bajba kerülünk. Ha most elmegy akkor csak engem büntetnek meg. Akkor mégis
miért…?
-
Csak nem hagyhattam egy reszkető lányt a földön kihűlve aludni miután ellátta a
sebeimet és ezzel megkímélt attól hogy a bocsánatáért esedezzem a tegnap este történtek miatt. – mondta
miközben leugrott az ablakpárkányról és elkezdett felém sétálni de ezúttal nem
ijedtem meg. Nem láttam a veszedelmes csillogást a szemében. Megint csak az a
kisfiús kifejezés ült az arcán. Ez volt az a Jeveviel akit ismertem és ki nem
állhattam.
-
Mégis miért gondolja hogy azért mert elláttam a sebeit elfelejthetjük a múlt
éjjel történteket? – tettem keresztbe a karom a mellkasom előtt és ismét
ellenséges tekintettel méregettem mire csak elmosolyodott.
-
Gondolom mert ezeket a sebeket magad okoztad Charlotte! – mondta. Erre csak
felvontam a fél szemöldökömet. Nem tudom miért nem lettem dühös de olyan helyén
valónak tűnt a szájából hallani a nevem. Az ő hangján még ez a két szótag is
imának hatott.
-
Mégis ki engedte meg hogy tegezzen Mr Townsond?! – mondtam enyhe fennhangon.
Erre a fiatal férfi csak hátravetett fejjel felnevetett.
-
Azt hittem ezen már túl vagyunk! – mondta végül – Tegnap éjjel te is letegeztél.
-
Túlságosan sok részletre emlékszel a tegnappal kapcsolatban. – mondtam én is
miközben felkaptam a kabátomat amit még tegnap éjjel hoztam magammal ha esetleg
lehűlne a levegő. – Kezdek kételkedni abban hogy valóban részeg voltál, Jev.
-
Jev? – nézett rám megdöbbenve, mindkét szemöldökét felvonva de úgy tűnt jól
szórakozik – Akkor már nem csak hogy tegezel de becézgetsz is?
-
Tudod milyen nehéz kimondani a nevedet? Beletörik a nyelvem! – mondtam és
megcsaptam a kabátom ujjával mire megint csak felnevetett. Gyorsan felkapta az
ingét a földről és fehér anyag alá rejtette jól kidolgozott hasizmait.
-
Mi bajod a nevemmel? – kérdezte nevetve. – Egy arkangyal nevét nem illik
kritizálni.
-
Egy Angyal nevét adni egy Démonnak. Erre
is csak a Townsondok képesek. – sóhajtottam fel megadóan de magamban lassan
elmosolyodtam.
- Tán’ ismersz más Townsondot is
rajtam kívül? – kérdezte igen furán nézve rám miközben kinyitotta előttem a
nagyterem ajtaját és mit sem törődve az illemmel nem hogy megtartotta volna
elém vágott és még be is csapta az ajtót. De nem tudott zavarni. Inkább csak
nevettem. Tiszta szívből, teli szájjal nevettem ahogy a kissé őrült sebesült és
még félig másnapos fiú felkísért a szobám ajtajáig majd ott elbúcsúzott és
elment. Azt hiszem ez volt az az alkalom amikor beleszerettem Jeveviel
Townsondba. Bár akko még képtelen lettem volna beismerni. Gyűlöltem őt. Tényleg
gyűlöltem. De ahogy ő is mondta: A szerelem és a gyűlölet két olyan érzés ami
nagyon közel áll egymáshoz. Az egyik könnyen átfordulhat a másikba. Erre Jev,
én és Nathaniel Cipriano voltunk a legjobb példa. Nate, akivel együtt nőttem
fel, aki Jev legjobb barátjának vallotta magát. Aki ezekben az időkben még
titokban arra készült hogy majd megkéri a kezemet. Belőle lett a valaha ismert
legrettegettebb Őrző és fekete mágus. Emiatt a furcsa szabály miatt veszítettem
el egy másik kedves barátomat is. Mert a szerelem és a gyűlölet két nagyon
közeli érzés. Az egyik könnyen a másikba vezethet. És ez, a mi esetünkben főleg
és leginkább, halálhoz vezetett.
Clare DiLaurents:
- Ébresztő szundi! – rázogatott
valaki. – Épp eleget aludtál! – ügyet sem vetve rá, kikaptam magam alól a
párnát és a fejemre húztam. – El fogunk késni!
- Álmos vagyok… - motyogtam.
Ahogy sem érdekelt, hogy felkeltett, úgy őt sem érdekelte, hogy álmos vagyok. A
takaró szélét megfogva rántott egyet rajta én pedig (mivel hernyóként
begubózódtam) fordulva párat leestem az ágyról. – Utállak! Álmos és beteg
vagyok! – vágtam durcás fejet. Úgy nézhettem ki, mint egy 5 éves fruska.
Megkerülte az ágyat és felsegített. Mint észrevettem már rég felöltözött.
- De hogy vagy beteg! – tette
kezét a homlokomra miközben másikkal derekamnál fogva magához húzott. – Csak
lusta. – nevetett. Sértetten karjára csaptam.
- Mennyi időnk van még?
–kérdeztem.
- Úgy 1 óra. – félre löktem Jevet
és a fürdő felé vettem az irányt. De sikeresen felbuktam az ágyról lelógó
lepedőben. – Azért próbáld meg nem összetörni magad! – csak nyugodtan Jev. Jó
ízűen nevess ki légyszi, nem elég, hogy 1 órám van rendbe szedni a házat
mielőtt a nővéremék ideérnek.
Gyorsan feltápászkodtam és
kirontottam a hálóból. Körbe néztem, a nappali padlójáról minden zacskót,
szemetet felkapkodtam és a kukába dobáltam őket. A konyhában ugyanígy tettem.
Nyílt a háló ajtaja, Jev támaszkodott neki az ajtókeretnek.
- Mit mondtak mikor jönnek? –
kérdeztem idegesen.
- Kettőre. – felelte mosolyogva.
- És mennyi az idő?
- 10. – hangosan elkáromkodtam
magam. Az egész ház zengett tőlem. Odasétált hozzám és magához húzott. – Te
kérted, hogy bármi áron keltselek fel 11 előtt. Valahogy ki kellett ugrasztani
téged. – úgy letöröltem volna azt a vigyort az arcáról, de nem tudtam volna
ártani neki.
- Gyűlöllek Jev! – fordítottam
neki hátat. Félre seperte kócos szőke hajam és nyomott egy apró puszit a
nyakamra.
- Én is szeretlek Clare! – hogy lehet
ilyen gonosz? Miért van az, ha haragszom rá, akkor mond valami kedveset és
mindent elfelejtek? – Ezt hívják szerelemnek! – suttogta fülembe, amitől
kirázott a hideg.
- A frászt hozod rám az
ilyenekkel! – felé fordítottam fejem. – Hogy csinálod?
- Ez maradjon az én titkom. –
kacsintott rám.
Hátamat mellkasának döntöttem.
Kezeivel szorosabban tartott. A kedvenceim közé tartozott ez a pillanat, amikor
csendben, csak egymáshoz bújtunk és nem csináltunk semmit.
- Öhm… - törte meg a csendet
valamiért Jev. – Clare, talán fel kéne öltöznöd. Látom a nővéred kocsiját
leparkolni a ház előtt.
- Basszus! – ugrottam fel. Az
ablakhoz rohantam és kivételesen most nem szívatott. Sophie és Stephen (kezében
a Allyvel) szállt ki a kocsiból. Úgy tűnik hamarabb értek ide.
Visszarohantam a hálóba és a
kezembe akadó első nadrágot és felsőt magamra kaptam. Utána spuriztam a fürdőbe
ahol miközben lázasan mostam a fogamat, közben fél kezemmel fésültem a hajam.
Amikor kirontottam a fürdőből Jev pont akkor nyitott ajtót a nővéreméknek.
- Szia Sophie! – ugrottam a
nővérem nyakába. Annyi volt a szerencse, hogy Stephen tartotta a gyereket.
Persze a utána a kis vörösre fordítottam a figyelmem. Kikaptam az apja kezéből
és gügyörészni kezdtem mint valami idióta. – Hát szia Ally! – ő persze csak
nevetgélt hisz még gyerek volt és elég viccesnek találta, hogy a keresztanyja
visít, mint egy idegifogyatékos. Bár a legfurább az volt, hogy Jev is ezen
nevetett.
Beinvitáltam őket és mindannyian
leültünk a kanapéra. Kivéve Stephen.
- Na akkor én megyek! – köszönt
el tőlünk. Még távozása előtt megcsókolta Shopiet és egy puszit nyomott Ally
kobakjára.
- Hova megy? – kérdeztem a
nővéremet.
- Munka. – húzta el a száját.
Fejét Jev felé fordította. – Mi még eddig nem találkoztunk! – kezét nyújtotta.
– Sophie vagyok, Clare nővére.
A fiú elfogadta. – Sokat mesélt
már rólad!
- Rólad viszont semmit! –
nevetett fel. Tényleg? Pedig én azt hittem említettem már valamit? Vagy nem?
Hmm… Lehet hogy kiment a fejemből… Na mindegy! – Clare még azt sem említette,
hogy barátja van! Nem hogy együtt él vele!
- Akkor már tudom mit felejtettem
el! – csettintettem.
- Nem csinálunk egy kávét Clare?
– indult a konyha felé Sophie.
- De. Miért ne? – vontam vállat.
Jev felé fordultam. – Meg fogod? – adtam át a kezébe Allyt. Felpattantam és
Sophie után mentem.
A konyhaszekrényből rutinosan
vette ki a csészéket, én pedig a kávét szedtem elő.
- És mióta ismered ezt a fiút? –
kérdezte halkan, hogy Jev ne hallja meg.
- Jevet? Már egy éve járunk! –
feleltem. Akkor tudatosult benne igazán. Tényleg, 1 éve vagyunk már együtt,
hogy repül az idő.
- Várj! – állt meg keze a
levegőben, ahogy a kanalakért nyúlt. – Mi a neve?
- Jev. – vontam vállat. –
Jeveviel Townsond. De én csak Jevnek hívom. – szemem sarkából automatikusan a
fiúra pillantottam. Teljesen kinyújtott kezében tartotta az alig 1 éves
gyereket, aki összehúzott szemekkel nézte Jevet.
- Uramisten! – hajolt a konyha
pultra. – Mond hogy viccelsz, Clare!
- Miért? – értetlenkedtem. – Most
mi van vele? – letette a kanalakat a pultra. Megkerülve azt Jev felé vette az
irányt. A dohányzó asztal túlsóvégén állt Sophie a másik végén pedig ült Jev
kezében az őt mustráló Allyvel. Sophie teljesen ugyanolyan arckifejezést vett
fel, mint Ally és ő is gonosz tekintettel bámulni kezdte. Jev ránézett
Sophiera, majd Allyre végül felém fordult.
- Látom kitől örökölte a gyerek
ezt a gyilkos tekintetet. – állapította meg. Az egészet nem értettem, de Jev
miatt még ebben a helyzetben is képes lettem volna nevetésben törne ki. Egészen
addig, míg Sophie meg nem szólalt.
- Jeveviel Townsond! – mondta ki
Jev teljes nevét. (Megjegyzem a Jeveviel-be még most is beletörik a nyelvem,
nem csoda, hogy Jevnek hívom) Kék blúzának az ujját felhúzta könyökéig. – Én Sophie
DiLaurents vagyok! – kezén látható lett az a furcsa tetkó, amit Sophie magára
varratott még anno. Soha nem értettem minek egy olyan csúnya keresztet rávarrni
az ember bőrére. És csak 16 volt, anyáék nekem magas sarkút 18 évesen engedtek
hordani, nem hogy 16 évesen tetoválást csinálni. – Mond neked valamit ez a név?
DiLaurents!
- Sophie, te mit csinálsz? –
kérdeztem. – Jevnek ez a név csak annyit mond, hogy a vezetéknevem! – a fiú
mellé sétáltam és lehuppantam mellé a kanapéra.
- Clare, megteszel nekem valamit
egyszer az életben kérdés nélkül? – fordult felém. Nagyot sóhajtva bólintottam.
– Vidd Allyt és hagyj minket négyszemközt beszélgetni!
Ez az egész kezdett egyre furább
és furább lenni. De nincs értelme a nagy tesónak ellent mondani, hisz mindig
eléri amit akar. Átvettem Jevtől Allyt és a hálónk felé sétáltam. – A szomszédban
leszek. – morogtam és becsuktam magam mögött az ajtót. Allyt majdnem hogy
dobtam az ágyra és azonnal a háló ajtajára tapasztottam a fülemet.
- Mit keresel itt? – kérdezte durván
Sophie. Soha nem hallottam még így, mintha a teljes személyisége megváltozott
volna.
- Élem az életem! – felelte Jev. –
Szerinted mit csinálok? – személyiség változás terén ő se volt különb.
- Úgy értem mit keresel Clare
közelében? – magyarázta el Sophie. – Talán az átkodat a családomra is ki
szeretnéd vetíteni? – átok? Milyen átok? Mi van? – Meddig szeretnél hazudozni,
hogy ki vagy valójában? – Jev horkantott egyet. Most meg mi lett belőle
vadmalac?
- Ezt pont te mondod! – szinte láttam
magam előtt, ahogy megforgatja kék szemeit. – És ti meddig szeretnétek
hazudozni előtte?
- Ezt hogy érted? – lepődött meg
a nővérem.
- Ennyire hülyének te sem
nézhetsz! Bárki olyan, mint te vagy én rájön, hogy Clarenek fogalma sincs
kicsoda valójában. – valaki magyarázza már el, hogy mégis mi van!
- Téged az ne érdekeljen! –
Sophie drága most váltott át az akaratos hangnemére. – De tűnj a közeléből!
- Nem! – felelte halál nyugodtan
Jev. Mint aki egy parti hívásra mond nemet, vagy arra, hogy kér-e cukrot a
kávéjába vagy nem.
- Akkor jelentem a Tanácsnak! –
vágott vissza Sophie. Milyen Tanács? Max apuék tanácsáról lehetnek szót, amit
mindig összehívtak, ha valami nagy döntésről volt szó a családban. De erről nem
beszélünk idegenek előtt, még Jevnek se említek ilyen kínos dolgokat.
- Úgysem fogod. – a nővérem most
fenyegeti meg valamiben (amiről persze fogalmam sincs), és még mindig nyugodt.
Én a helyében már tövig rágtam volna a körmeimet. Mert ez egy tény, Sophie
ijesztő!
- Ezt mégis miből gondolod? – Jev
csak elnevette magát.
- Mert nem tennéd ezt a saját
húgoddal! Ennyire kegyetlen te sem lennél, mint ahogy az ódák regélik! – közben
gyorsan odarohantam az ágyhoz, ahonnan Ally éppen „repülni” készült és a kezeimbe
kaptam. A kis taknyos a hajamat kezdte húzogatni. Ahogy kiszedtem a kezéből
szőke tincsemet, egy pillanat alatt képes lett volna elbőgni magát, így
visszaadtam neki és tűrtem, ahogy (szó szerint) tépi a hajam. – Amúgy is te
innád meg a levét és drága szüleid, mert az egész kis világot, amit felépítettetek
neki, szegény Clare szeme előtt hullana darabokra! Azt meg csak nem akarjátok…
- Szerettél már valakit, akit
többre tartottál az életednél? – szerintem Sophie mostanra felhagyott az
állással és leült a kanapéra ő is.
- Egyszer… de ő már régen
meghalt. – felelte halkan Jev. Alig tudtam az ajtón és Ally gügyögésén át
meghallani. – De Clare-ért nem meghalni, hanem élni akarok!
- Nem szereted te az én húgomat! –
elképzelésem szerint, most rázta a fejét. – Csak egy hülye terved bábja.
- Nem! – csattant fel Jev. –
Nincs semmilyen terv! Semmilyen formában és okkal nem terveztem, hogy
megismerem a húgodat! Egyszerűen csak megláttam egy gyönyörű lányt és gondoltam
kezdeményezek egy beszélgetést, és csak közben tudtam meg, hogy ő Clare. Pont
nem épp a DiLaurents-eknek volt kedvem keresztbe tenni, csak egyszerűen
tetszett egy lány és kész! – köpni nyelni nem tudtam. Szemem, szám olyan nagyra
volt nyitva, hogy csak akkor jöttem rá erre, mikor Ally a hajamat a számba,
kezét pedig a szemembe dugta. Hatalmas csend állt be. Majd Jev szólalt meg, de
mintha az ajtó túl oldaláról hallottam volna. És tényleg.
- Most már nem kell hallgatóznod,
Clare! – nyitotta ki a szoba ajtaját Jev. Csak nagyokat pislogtam rá, ahogyan a
nővéremre is, aki idegesen rágta szája szélét.
<<35. rész
<<35. rész
Igyekezzetek a kövi résszel mert engem már az ideg kerülget
VálaszTörlés