Vmiért kitörölte ezért van itt, mert újra feltöltöttem (62. rész ott lent!!)
Sziasztoook! Nálam őrültek háza van konkrétan és azt sem tudom merre áll melyik fejem... Ráadásul minden bajom van, tanulni kell, meg jól teljesíteni itt és ott és mindenhol... #firstworldproblem. Ja és még beteg is vagyok, aminek minden normális diák örülne, de én nem. Mert nem tudod mi az igazi fájdalom addig amíg el nem kapod a náthát. A részre térve (azt a rímet nézzétek :D), remélem tetszeni fog és véleményt a komment részlegben, chatben és pipálgatással jelezhettek. Kérdésem pedig az lenne, hogy ti mit gondoltok Scott nővéréről? Kíváncsi vagyok kit hogyan fogadott az érkezése és milyen kilátásai vannak az elkövetkezendő részekre. :))
Conor:
Sziasztoook! Nálam őrültek háza van konkrétan és azt sem tudom merre áll melyik fejem... Ráadásul minden bajom van, tanulni kell, meg jól teljesíteni itt és ott és mindenhol... #firstworldproblem. Ja és még beteg is vagyok, aminek minden normális diák örülne, de én nem. Mert nem tudod mi az igazi fájdalom addig amíg el nem kapod a náthát. A részre térve (azt a rímet nézzétek :D), remélem tetszeni fog és véleményt a komment részlegben, chatben és pipálgatással jelezhettek. Kérdésem pedig az lenne, hogy ti mit gondoltok Scott nővéréről? Kíváncsi vagyok kit hogyan fogadott az érkezése és milyen kilátásai vannak az elkövetkezendő részekre. :))
Conor:
Rápillantottam az sms-re. Ismeretlen számról jött.
Gondolhattam volna.
„Találkozzunk! Kat” – vagy 5 percig csak
bámultam, nem tudtam mit kéne tennem. Majd felnéztem Allyre, aki a fákon
ugrándozott, ha jól láttam Jev mozgását követte. Írtam neki egy gyors üzenetet,
majd lemásztam a fáról és elkezdtem sétálni befelé az erdőbe, hogy onnan
kerüljem meg az iskolát.
„Rendben. Hol?” – két perc se telt el és
ott termett előttem.
- Szia! –
villantotta mosolyát.
Hideg
pillantásomra, viszont megállt. Oldalra döntötte a fejét és végig mért. – Jaj
ne már Conor! Ne légy ilyen, ez olyan szomorú. Barátok nem lehetünk még?
Légyszi! – olyan volt mint régen. Csak korban változott, de fejben még mindig
16 éves maradt.
- Átvertél és
meg akartad ölni az egész családomat. Szerinted ezek után képes lennék valaha a
szemedbe nézni megint úgy? – vontam fel a szemöldökömet. Lebiggyesztette a
száját. – Hogy kerültél ide?
- Kocsival. –
vont vállat. Ki akar hozni a sodromból.
- Úgy értem,
hogy lehetsz életben?! – javítottam a kérdésen. Elmosolyodott.
- Úgy ahogy
te! – karját maga mellé eresztette és közelebb lépkedett hozzám. – Nem haltam
meg. – már alig 2 méter volt köztünk a távolság. Igyekeztem visszafogni a
döbbenetem.
- Láttam ahogy
lefejeznek téged és a szüleidet! Lehetetlen! – megint vállat vont.
- Nem tudom
hogyan történt! Csak felébredtem egy sötét raktárban az öcsémmel. Azelőttről
semmi emlékem nincsen.
- Mit akarsz
itt? – sziszegtem.
- Ugyan már
Conor! – lépett előre még egyet. Nem fogom mutatni neki, hogy mennyire
félelmetes most. – Ne játszd nekem meg magad, hisz tudod hogy ismerlek! – nem
eléggé! – Szeretnénk normális életet élni, ahogy ti is! Semmi hátsó szándék nem
áll emögött.
- Az öcséd
rengeteg olyan embert ölt meg, akik fontosak voltak nekem. – legyintett.
- Scotty még
eléggé instabil, de dolgozom rajta. – felhorkantottam. Összehúzta a szemét. –
Mi van?
- Megöltél
több tucatnyi embert azon az estén, amikor találkoztunk. – visszanyeltem minden
szitokszót a nyelvemről. – És annál is többet azon az estén, amikor utoljára
láttalak! Miért kéne hinnem neked? – megszüntette köztünk a távolságot.
Feltűrte blézere ujját és karjait a vállamra helyezte nyakam mögött összekulcsolva.
A szemembe
nézett és mosolygott. – Mert még mindig szeretsz! – suttogta. A nyakamhoz
hajolt és csókokat lehelt rá. – Még mindig szeretsz annak ellenére, amit
tettem. Látom rajtad, érzem! – mormogta. – Ha nem szeretnél és annak gondolnál,
aminek mondasz már rég megöltél volna ott helyben az iskolában. – ajkai feljebb
haladtak a nyakamon. Fogai az államat súrolták. – Ne ellenállj nekem Conor,
mert én eddig tartottam magam! – ujjai hajamba csúsztak.
Kezemet
derekára vezettem, majd erősen belemarkolva egy közeli fának nyomtam a hátát.
Kéjes mosolyra húzta száját és már hajolt volna közel hozzám, de elhajoltam. –
Nem érzek irántad semmit! – szűrtem ki fogaim közt. – És annak gondollak,
aminek mondalak. Egy gyilkos ribancnak!
A fa törzsének
döntötte a fejét és úgy nevetett. – Ez édes volt! – ujjait levezette és a
mellkasomon keresztül húzott velük egy csíkot a szívem fölött. – Azt hiszed őt
szereted, pedig tudom hogy nem! – tessék? Egy hang nem jött ki a számon. – Ha
szeretnéd, nem hagytad volna ott. Engem nem hagytál el azon az estén, ha már
akkor nem érzel irántam semmit megöltél volna, én pedig hagyom! – kék szemei a
mellkasomat pásztázták. – A szíved mélyén… - vezett jobb kezét a szívem fölé. –
Te is tudod, hogy szeretsz engem. Adj nekem egy esélyt Cono…
- Nem! –
feleltem. – Semmit nem érzek irántad a szánalmon kívül, és ez nem is fog
változni! Az az Ő akire gondolsz, őt pedig hagyd ki belőle. Semmi köze!
- Pontosan
tudod kire gondolok! – suttogta közel hajolva arcomhoz. – Ő nem jó, ő gonosz! Ő
a véres…
- Nem értem
miről beszélsz! – ráztam a fejem.
- Nem is kell.
– felelte. – Majd rájössz te magad! Vissza foglak szerezni!
- Soha nem is
voltam a tiéd! – dühösen néztem a szemében, míg az övében játékosság
csillogott.
- Az majd még
meglátjuk! – kacsintott. Kicsusszant a kezeim közül és oldalra lépett.
Elugrándozva intett egyet és eltűnt a fák között. Mióta váltott erre a…
nőiesebb stílusra? Blézer, meg ing, rövid haj?
Rengeteg
kérdés cikázott bennem. Miért nem ölt meg? Nem tette és ez idegesít a
legjobban, még csak kísérlettel sem próbálkozott.
Véres. –
lebegett a szemem előtt ez a szó és Ally arca. Katie így hívja őt, és nem
először. Tegnap is ezzel a névvel illette.
„Bár
a pletykák szerint a neved nem illik össze azzal amit csinálsz,véres!” Mire
célozhatott ezzel? Ismerem Allyt, jobban mint bárki, de mit tudhat ő amit én
nem? Mi történt az elmúlt 7 évben hogy ezek megismerték egymást? Úgy néztek
egymásra, mintha bármelyik pillanatban képesek lettek volna megölni egymást.
Ugye csak nem…?
Nem az nem
lehet, soha nem is tettem említést róla. Allynek fogalma sincs kicsoda ő, de
teljesen biztos hogy találkoztak. Ki kell derítenem hogyan és mi volt Katie
célja ezzel. Megkérdezhetném Allyt is, de nem válaszolna. Visszamentem és
felmásztam a fára, szememmel és érzékeimmel próbáltam beazonosítani hol lehet
Carter. A földszinten volt, valószínűleg Jevvel, mert nem éreztem a közelében
Scott jelenlétét. Ally után kerestem, ő is a földön volt. Az épületben.
A telefonomra
néztem. 2 sms érkezett tőle. Az egyik akkor, amikor én küldtem neki, hogy
tartsa a frontot, a másik alig 2 perce.
„Gáz van.”
Ally:
Feltűnés nélküli lökdösődést elég
nehéz volt megoldani. Szememmel a folyosót pásztáztam Carter után kutatva, de
sehol sem találtam. Ahogy Jevet és Kelleyt sem.
- Ally! – lépett elém mosolyogva
Nick. – Rég láttalak, mi járatban erre? – alig méltattam arra, hogy ránézzek,
még mindig próbáltam átlátni a tömegen hiába valóan.
- Semmi különös, nem tudod hol van
Jev? – kérdeztem. Összeráncolta a homlokát. – Elfelejtettem kaját csinálni neki
és hoztam pénzt rá. – hazudtam ő pedig megértve dilemmám, bólintott.
- Enni mentek Carterrel. – felelte.
– Valahol az ebédlőben megtalálod őket.
- És Kelley? – a terembe intett. Én
behajoltam az ajtón, Kelley pedig szendvicsét majszolva telefonozott. – Oké,
köszi. – intettem neki. Alig léptem kettőt, valaki elszáguldott mellettem engem
majdnem fellökve. Utána fordultam, ahogy az illető is utánam.
Scott Ciprianoval álltam szemben.
Egyik kezében a táskája, másikban a mobilja amin épp beszélt valakivel. Nagy
szemekkel nézett rám, majd át a vállam fölött végül elfordult és a tömegbe
olvadva a kijárat felé tartott. Menekül.
Visszafordultam és nem igazán
tetszett az amit láttam. Az a nyomozó volt, aki Jevéket is kihallgatta, de
Conor és miattam elviharzott. Mögötte még 2 férfi volt, akiknek a nyakában az
ezüst pentagramma lógott. Bal csuklómon éreztem egy furcsa bizsergést. Mind a
hárman azok voltak. Rám kapták a tekintetüket, majd a nyomozó gonoszan
elmosolyodott és fejével intett a társainak, majd megindultak felém. Nick
kezébe nyomtam egy 10-zest és odavakkantottam hogy adja oda Jevnek vagy
Kelleynek kajára.
- Igen? – vettem fel a csörgő
mobilom.
- Hogy érted azt, hogy gáz van? Mi
történt? – sorolta Conor a kérdéseit. Ha nem foglalkoztatna most sokkal
fontosabb dolog rábasztam volna a telefont, de nem tettem.
- Akadt egy kis problémánk. –
feleltem közben kezemmel utat törve magamnak a tömörülő diákok közt. – Vagy inkább
3.
- Mik? – kérdezte Conor. Hallottam,
ahogy leugrik a fáról és szél mozgásából, hogy elindult.
- Csekkold a húgodat, hogy minden
rendben van-e, az ebédlőben vannak. – utasítottam, majd egy percre vállam
fölött hátranéztem. A három őrző rendületlenül cikázott a gyerekek közt utánam
eredve. – Én elintézem ezt!
- Ally…
- Csak csináld! – sziszegtem. A zsebembe
csúsztattam a telefonom. A jobb kézfejemre húztam a dzsekim és a pulcsim ujját,
miközben megmarkoltam a tőröm markolatát. Megnyugtatott, hogy ott van a
kezemben. Kiügettem az épületből a főútra elindulva felfele az utcán. A
tarkómon érzett bizsergésből tudtam, hogy ott haladnak mögöttem, határozottan
és biztosan. A mellkasomon is bizseregni kezdett az Ankh. Alvilági… Szembe jött
egy csapat srác, akik halkan beszélgettek. Rám kapták a tekintetüket. Basszus!
Befordultam az erdőbe, mert
kénytelen voltam valahogy elintézni őket. Csak a pisztolyom volt nálam és egy
tőr. Ha szerencsém van még pár kisebb kést is találhatok a nadrág zsebeimben,
de tegnap eldobáltam majdnem az összeset.
Ahogy hallottam a gyorsabb lépteket
futásnak eredtem. A hideg szél csípte az arcomat, és minden mozdulat fájdalmat
okozott a sebek miatt. Ám amikor egy hatalmas világos barna szőrű vérfarkas
kiugrott elém megtorpantam.
Az őrzők beértek és körül álltak
engem. Kivont kardokkal álltak, annál a nyomozónál viszont 9mm-es pisztoly
volt. 9 golyóm volt, amihez szerencse kellett, hogy eltalálja a farkast és mind
a 8 őrzőt. Az őrzők arcára mosoly ült ki.
- Úgy tűnik a kis vérfarkas barátunk
mégis eljött. – mondta Wilson. Farmert és edző pólót viselt kezében pedig a
pisztollyal és a tőrrel fenyegetőnek érezte magát. Érezze is, várok egy kicsit,
míg majd engem gondol fenyegetőnek.
- Nem udvariatlanság 9 férfinak így
rárontania egy hölgyre? – kérdeztem nyugodtan Wilsonra nézve. Fél szememmel a
farkast néztem és figyeltem a mozdulatait. Nem mozdult, csak támadó állásban vicsorgott
rám. Bal mellső lábán egy vágás hegét láttam.
- Nem vagyok az udvariaskodás híve. –
felelte Wilson engem végig mérve. – Azt hitted te kis védelmező, hogy
megvédheted a kis Carter Lanet. Tudtuk, ha idejövünk vagy te vagy a bátyja
eljön érte.
- Miért, csak nem autogramot
szeretnétek? – gunyoros hangommal próbáltam elterelni a figyelmüket arról, hogy
fejben 50 menekülési és támadási tervet eszeltem ki. – Elintézhetem nektek, ha…
- idegesen félbeszakított.
- Minket nem érdekelnek a Lane-ek,
pedig tudom hogy valaki nagyon jó pénzt adna a fejükért. – mutató ujján
pörgette a fegyvert. – De én most érted jöttem Alison!
- Ó, csak nem ismerjük egymást? – kaptam
döbbenten a mellkasomhoz „megbánó” tekintettel. – Őszintén sajnálom, de halvány
fingom nincs arról, hogy te ki vagy! – csak elmosolyodott.
- Mond neked az a név valamit, hogy
Damien? – vonta fel szemöldökét. Basszus! Körbenéztem az őrzőkön, majd a
farkasra futattam a pillantásom. Lehet hogy vicsorgott de a szemében mást
láttam. Sárga szemei ismerősek voltak, ez a pillantás…
- Mit akar Damien? – tudakoltam.
- Nem tudom, de azt mondta ha valaha
látunk téged újra vigyünk el neki. – vont vállat. – Nem nagyon érdekelt, mert
az amit mondott sokkal inkább lekötött. Mindegy volt neki, hogy élve vagy
holtan, csak kellesz.
- Ő pedig azt hittem már meghív egy
második körre. – biggyesztettem le a számat. Istenem de áldom a dráma tanáromat
a külön órákért! – Bár nem hiszem, hogy nekrofil de hát ki tudja manapság! –
csacsogtam próbálván húzni az időt és megtudni honnan ismerem azt a farkast.
- A főnök biztosan jól megfizet ha
elviszlek neki. – vigyorgott diadal ittasan. Ne bízd el magad ennyire, még a
végén megbánod és a tőröm landol valahol benned! – Szóval döntsd el, hogy élve
vagy holtan szeretnéd meglátogatni!
- Ha nem jár érte keksz, akkor
passzolom! – legyintettem.
- Ne szórakozz velem! – csattant fel
a dühtől Wilson. – Ha te meg vagy, még el kell kapnom Ciprianót és őt is
leszállítani! – szóval Scott tőle menekült. Míg idegesen hadonászott és
átkozott engem, a zsebembe nyúltam. Találtam egy kést, amit ha eldobok elvonja
a figyelmüket, míg vagy meglépek vagy rájuk támadok. Célszerűbb ha a támadok
mielőtt Damien erősítést küld utánam. Neki is most kell megjelennie!
Tenyerembe zártam, majd a farkasra
pillantottam, aki most már nem vicsorgott. A tenyeremre pillantott. Csak ne
leplezzen le, bólintott és támadó állásba állt.
- Te kis… - sziszegte Wilson, de nem
tudta befejezni, mert a dobókésem állt bele a nyaka hajlatába, pont az ütőere
alatt. Nyakához kapott. – Kapjátok el! – adta ki a parancsot. A többiek előre
indultak, mire a farkas ugrott egy nagyot át felettem és a mögöttem álló srácot
cincálta szét és hajította félre. Élettelenül hullt oda, és testében egy
hatalmas harapásnyom volt.
A vérfarkas fejével fellökte a
mellette állót, aki rátámadott. Én pedig mellbeszúrtam az egyiket aki rám akart
támadni. Az egyik őrző ráugrott a hátára és már döfni akart tőrével. Előrántottam
a pisztolyom és egy golyót eresztettem a nyakába. Ahogy a farkas ráugrott egy
másik őrzőre, le is csúszott a hátáról az előbbi halott.
Kivédtem a támadást, majd kivertem a
kezéből a kardot, ami a kezembe repült. Azzal szúrtam le és el is engedtem,
mielőtt maradandóbb égési sérüléseket okozna. A vérfarkas elintézte a másik
kettőt. Wilsonhoz léptem, akiben már alig maradt élet, és csak ömlött a vér
sebéből. Egyszerre fogott el a hányinger és az az érzés, hogy még több vért
lássak.
- Te szuka… - sziszegte halkan.
Nyöszörgött és alig mozgott már. A kést kihúzta magából a balga. – Ezért még
megfizetsz… - csuklott el a hangja.
- Azt mondtad Damien többet fizetne!
– villantottam rá mosolyomat. Összehúzta a szemét, majd úgy maradt és meghalt.
A farkas felé fordultam. Nem tudtam
mit mondhatnék. – Köszönöm! – feleltem végül. – Megmentetted az életem annak ellenére,
hogy én megtámadtalak. – a farkas csak megrázta a fejét és mondhatni „mosolygott”
rám, már ha azt annak lehetett nevezni. – Ismerjük mi egymást? – bólintott.
Majd futásnak eredt és hangosan trappolva eltűnt az erdőben.
Jev:
- Tessék! – nyújtottam át Carternek
a csokis muffint, meg a kólát. Összeráncolt szemöldökkel meredt rám. – Lógtam
eggyel. – magyaráztam. Leültünk egy asztalhoz, ám Emily csapódott le a másik
oldalamra.
- Szia Jev! – nyávogta. – Mizuuujs?
Carterre pillantottam, aki semmit
sem reagált ebből. Csak felbontotta a kóláját és elkezdte leszedegetni a papírt
a muffinjáról.
- Semmi Emily. – válaszoltam. – Épp enni
akartam, ha megbocsátasz.
- Neked bármikor! – csapott játékosan
a vállamra. Kinyújtott kezére dőlt az asztalon és Carterre nézett. – És te
Carter mi járatban erre? Nem látom a papírt és a tollat, meguntad a színlelést?
- Igen, Emily. – bólintott Carter,
majd negédes mosollyal felé fordította az arcát. – Túl unalmas volt és klisés.
- Gondoltam. – húzta össze kék
szemeit a lány. – Tudod csak azért, mert Jev segített neked kijutni még nem
kell vele lógnod! Nem várja el, hogy szolgaként kergesd.
- Nem is kergetem szolgaként. –
rázta meg a fejét Carter. – De ha elvárná, se tenném meg! – elmosolyodtam,
ahogy a szendvicsembe haraptam.
- Akkor meg mit keresel mellette? –
vinnyogott Emily. – Most már elmehetsz, Jev biztosan jobban élvezné a társaságom!
- Ha te így gondolod! – vont vállat,
majd ivott egyet a kólájából. Azt hittem tényleg feláll és elmegy, de nem
tette.
- Mire vársz tapsra? – vonta fel
szőke szemöldökét Emily. Majd kétszer tapsolt. – Tessék megkaptad, most tűnés! –
majd rám emelte a tekintetét. – Jeeev! – nyávogta már megint azon az idegesítő
hangján. – Ülj át hozzánk, ott nem kapod el a leprát!
Carter szemét forgatta, és
beleharapott muffinjába. Emily felé fordultam. – Emily, jó fej vagy meg minden…
De szívesebben töltöm az időmet a barátnőmmel, mint azzal aki leleprásozza. –
vontam vállat. Kirúzsozott száját eltátotta és kicicomázott szemei
elkerekedtek.
- Hogy mi? – visította. – Te most
hülyéskedsz velem?
- Nem. – hajtotta a vállamra a fejét
Carter és szempilláit rebegtette. – Totálisan járunk!
- Jev! – sipítozott Emily tovább. –
Ez csak egy rossz vicc lehet. – most már mindenki minket nézett. Emily barátai
ott termettek és próbálták lenyugtatni.
- Emm nyugi, mond el… - kezdte
Cornelia, mire Emily kitépte magát a barátai köréből. Hangosan fújtatva
kiviharzott az ebédlőből becsapva maga után az ajtót.
- Ez mégis mi volt? – ült le velünk
szembe Nick. Vállat vontam.
- Mit tudom én, hiszti rohama lett! –
Nick szokásosan kiröhögött.
- Ugye tudod valahányszor mondasz
neki valamit, mindig nekünk panaszkodik?- kérdezte még mindig röhögve.
- Legalább van lány aki szóba áll
veled, még ha kényszeresen is de szóba áll. – összehúzta szemét. Carter csak
szemöldök ráncolva figyelt engem, ahogy húzom a legjobb haverom agyát.
- Esküszöm egyszer még elpáhollak
ezért! – morogta Nick. Most rajtam volt a sor, hogy nevessek.
- Van már partnered a halloween-i
bálra? – vonogattam a szemöldököm. – Vagy megint szeretnéd, hogy valakit
küldjek neked aki normális?
- Szemét vagy Jev! – jelentette ki
Nick. – Tessék! – nyújtott át nekem egy 10-est.
- Mi ez? – meredtem a pénzre. – Már fizetsz
is nekem, ezt korábban miért nem tetted?! – Nick megrázta a fejét.
- Ally volt itt az előbb. Téged
keresett, majd a kezembe nyomta, hogy adjam oda utána elrohant. – vállat vont. –
Pedig beszélgettem volna vele még egy kicsit.
Összeráncoltam a homlokom. Talán
ennek volt köze ahhoz, hogy pár perce az a nyomozó tegnapról megjelent és
körbenézett az ebédlőben még kettő másik pasassal. Szerencsére sorban állás
közben mindenki kitakart minket. Majd elmentek.
- Ja Carter! – szólt oda neki, mire
az odafordította a fejét. – Asszem a bátyádat láttam kint, nem érted jött?
Gondolkozott egy kicsit, majd felállt az asztaltól.
- Mindjárt jövök! – fordult felém.
- Elkísérlek! – álltam fel én is.
Majd Nick felé fordultam. – Eszedbe se jusson megenni a szendvicsemet!
Carter jóval előttem haladt, így
utána rohantam. – Hé! – állítottam meg egy percre. – Minden oké? Kiborultnak
tűnsz!
- Persze. – rázta meg a fejét. –
Csak nem tudom, hogy miért van itt a bátyám!
- Összevesztetek vagy mi? – vállat
vont. Fogalmam sincs miért vannak ennyien a folyosókon ebédszünetben, de alig
lehetett mozogni.
- Mi ez a rohadt nagy tömeg?! –
morogta Carter, valaki meglökte oldalról a táskájával, vállánál fogva elkaptam
mielőtt láncreakciót indít. – De utálok ilyenkor kicsi lenni! – elmosolyodtam.
- Srácok! – üvöltöttem el magam. Egy
pillanat alatt mindenki felénk fordult. – Egyetek már valahol ott, ahol nem
közlekednek! Mondjuk egy teremben!
Olyan tömegmozgás indult meg, mint a
népvándorlások Ázsiában. Többen bementek abba a terembe, ahol órájuk lett volna,
mások pedig az osztálytermükbe. Pillanatok alatt járhatóvá vált a folyosó.
- Egy kibaszott varázsló vagy! –
suttogta Carter elképedve nézett végig a folyosón.
- Évek alatt kialakított tekintély. –
válaszoltam.
- Ugye tudod, hogy ha ezt nem
számítjuk 1 éve vagy itt? – vonta fel jobb szemöldökét.
-
A külsőm dolgozik helyettem. – villogtattam ezer wattos mosolyom. – És amúgy
is én menő voltam, mert kihagytam 1 évet!
- Lógós. – indult meg újra a kijárat
felé. Conor Lane kint ácsorgott autója előtt, kezében a telefonjával amit
folyamatosan a füléhez tartott, de úgy tűnik az illető nem vette fel, így újra
és újra próbálkozott. Idegesen járkált fel-alá autója előtt. Vártam, hogy
Carter mikor mondja, hogy várjam meg valahol, de nem tette így követtem
Conorhoz.
- Mi történt? – kérdezte aggódva
Carter, nos én ugyanígy reagálnék ha Kelley haját tépve járkálna fel s alá.
- Semmi, csak… - majd megrázta a
fejét, majd visszacsúsztatta telefonját a zsebébe. – Hol van Scott? – mi köze van
mindehhez Scottnak??
- Nem tudom. – válaszolta homlokráncolva
Carter. – Conor mi történt? – Conor rám pillantott, majd vissza a húgára.
- Úgy érzem mindjárt jövök! –
feleltem. Ha a csajod bátyja úgy néz rád, mint az előbb Conor rám jobban
teszed, ha tovább állsz mielőtt kinyiffant valamivel.
Halkan beszéltek hogy véletlenül se
kapjak el egy mondat foszlányt. Sikerült, de Conor arckifejezéséből ítélve nem
számíthattam semmi jóra. Viszont annyi nyugtatott meg hogy Carter arcára kiült
az a bizonyos mi-a-franc-van nézés. <<51. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése