85. rész - Hasonmás halottak és Ally kedvessége

Tudom tudom meg se szólaljak... Nincs semmi mentségem hogy miért késett ennyit a rész. Igazából csak 1 hetet akartam kihagyni, amiből... hát ennyi lett. Tényleg nagyon sajnálom és ne haragudjatok rám. Azért is bocsánat ha helyesírási hibák vannak benne, mert nem volt túl sok időm átnézni.
Még egyszer bocsi :/ - Kukorka

Carter:

- Tűnjünk innen! – kapart fel a földről Jev. – Most! – lökött rajtam egyet, ami meg adta a kezdő lökést. Egész idő alatt a mobilom akartam kihalászni a zsebemeből. És ahogy kiértünk Jev is így tett. Távolabb léptem tőle, elég távol.

- Conor… - csuklott el a hangom. Legszívesebben bőgni lett volna kedvem. – Gyere ide! – szipogtam. – Hayleyék… - akadt megint a szó a torkomon. – Kérlek!

Alig bírtam ezeket a szavakat kimondani. Conor még mondhatott valamit a telefonba, de nem hallottam semmit. Hirtelen már a földön ültem és a térdemet öleltem magamhoz. A szemem szorosan lehunytam, de csak az a kép jelent meg az arcom előtt. Amilyen cafatokban hevertek kilógatva, mint a szárított ruha, és azokat a pentagrammák és démoni jelek a testükbe vésve.

Ally:

Amikor Jev hívott, nem hittem a füleimnek. Ugyanolyan rémülten hívott fel, mint nagyi halálánál. Féltem, hogy valami megtámadta őket. Vagy Cartert észrevették a hegyen. Amikor felértem a hegyre, szinte farolva parkoltam be Clare kocsija mellé. Alig pár másodperccel később Conor hasonlóan fékezett le mellettem. Kipattantam a kocsiból és körbenéztem.

- Hívtátok már a rendőrséget, vagy a mentőket? – sétáltam hozzájuk és Conor csatlakozott mellém.

A motorháztetőn ültek, mintha épp most nézettek meg velük valaminek a halálát. Carter összekucorogva támaszkodott Jevnek. De amikor meglátott minket, felemelte és az erdő felé mutatott.

Conorral mindketten odanéztünk.

- Csak titeket hívtunk. – mondta végül Jev.

- Előbb zsaru aztán én. – néztem szemrehányóan Jevre. Visszasétáltam a kocsimhoz és Conornak dobtam az ipari méretű zseblámpát, aki reflexből elkapta.

- Maradjatok itt! – nézett rá a két kölyökre Conor.

 Elindultunk, amikor Carter megszólalt. – Van valami az erdőben. – motyogta szinte hallhatatlanul. – Ami megölte őket.

- Nos ha még mindig ott van és engem is megölne… - próbáltam oldani bennük a feszkót. – Akkor jobb ha felkészül, mert egy hajgumival verem agyon. 
És próbáltam térerőt kovácsolni a mobilomba. Conor tartotta a lámpát és mutatta az utat.

Furcsa módon az erdőben nagyobb térerő volt, mint szabadtéren így, amikor végre kicsörgött kezdtem lenyugodni. Nem tudtam eldönteni mi ijeszthette, meg őket ennyire, hogy így kiakadtak. Jev azt mondta valami állati támadás, vagy nem tom.

- 911, mi a probléma? – szólt bele a monoton női hang.

- A Magic Ville melletti kis hegyen vagyunk a város északi részén. Az egyetlen úton ami felvisz a tetejére, ott van egy kiugró, ott parkol három kocsi. Oda szeretnék kérni egy mentőt és egy rendőrautót.

- Mi az eset asszonyom? – érdeklődött a nő. Conor meglökte a vállam én pedig felnéztem. Eltátottam a számat. – Asszonyom?

- Valakiket feldaraboltak… nagyon durván! – tettem le a telefont mielőtt ott törtem volna össze. 4 gyerek volt a fákra egy madzaggal és fémkampókkal a bőrükbe akasztva. A ruhájuk cafatokban lógtak róluk és rengeteg démoni jel és pentagramma volt bele vésve a bőrükbe. Mint világító szemekkel néztek ránk. A fák önérzékelős lámpákkal voltak felszerelve és tökéletesen megvilágították a helyszín minden centijét.

A fákra vérrel volt felfestve az hogy: Ha, ha, ha. A poén rajtad fog csattani. (Jokes on you lenne, csak nem tudtam jobban lefordítani :/ - Kukorka.)

- Azta a kurva… - suttogtam magam elé. A gyerekek nagyon hasonlítottak Carternek a barátaira. Sőt már-már mintha nagyon durva egybeesés lett volna, hogy egy barna és szőke hajú lány, és egy fekete meg egy barna hajú srác lóg a fákról.

- Ki tette ezt? – suttogta Conor hasonlóan megdöbbenve.

- Nem tudom. – ráztam lassan a fejem, mert a szemem még mindig ne tudtam levenni a kölykökről. – De biztos nem démon. És nem is ember.

- Vissza kell mennünk! – fogta meg Conor a csuklómat. – Ezzel most nem tudunk foglalkozni. – hallgattam rá kivételesen.

Jev és Carter olyan sokkos állapotban volt, aminek ez volt az oka. És egyikünk se tudta hogy a tettes még a közelben van-e és árthat-e másoknak. Egyenlőre az volt a fontos, hogy a rendőrség és a mentők ideérjenek és intézzék a maguk kis mondén dolgaikat.

Szívem szerint megkerestem volna az illetőt, aki ezt tette ezekkel a gyerekkel és a saját kis kampóival kínoznám meg. Nem ember és nem is démon az ilyen ember. Mégis olyan ismerős volt a pusztítás. De sokkal kifinomultabb.

- Ki jelöli meg így az áldozatait? – gondolkozott hangosan Conor.

- Démont és őrzőt kizárhatjuk, mert elég régóta ismerjük őket. – válaszoltam. – Boszorkánymester pedig miért pont démoni jelekkel jelölné meg? Annyi más szimbólum van még.

- Azt se tudom, hogyan kéne erre reagálni. – túrt bele a hajába. – Jev mondta valakinek, hogy itt lesznek fent? – fordult felém kétségbeesetten.

- Hirtelen ötlet volt. Csak nekünk mondta, de ha valamelyikünk elkotyogta volna, már tudnék róla! – feleltem.

- Lehet akkor hallották meg, amikor Jev megafonozni kezdett a házunk előtt. – nem lepődtem meg a saját rokonomon.

- Conor… Ehhez órák kellenek. Jevék csak másfél órája vannak itt. Ehhez minimum 4 kell, ha nem több. – jutattam eszébe.

Ahogy kiértünk az erdőből a kölykök felé irányítottuk a tekintetünket. A távolról már hallottam a sziréna hangját.

Odaléptem Jev mellé. Már mondani akartam valamit, de Conor hamarabb szólalt meg. – Carter beszélhetnénk négy szemközt? – félre vonta húgát. Leültem Jev mellé, aki mereven bámult maga elé.

- Ugye már nem lehet őket megmenteni? – kérdezte remegő hangon hirtelen.

- Sajnos nem! – ráztam meg a fejem. Csak akkor láttam meg, hogy markolja a kezét, hogy ne remegjen. – Semmi baj! – karoltam át. Hirtelen felém fordult és derekamat átölelve belehajolt a nyakamba. Ugyanezt tette, amikor még kicsi volt. Még amikor jóval alacsonyabb volt, mint én. Végig simítottam a hátán.

Olyan szorosan ölelt magához, mintha az élete múlt volna rajtam. Lehet, hogy így is volt. De most nem ezzel kellett foglalkoznom. Hanem hogy megnyugtassam. Mert félt. Rettegett. Mint ahogy eddig még soha.

Conor:

Muszáj volt beszélnem Carterrel. Meg kellett nyugtatnom, hogy nem a barátait látta. Bár nagyon hasonlítottak. Látott már halottakat. Ölt is embereket. De ilyen fajta durva dolgot még a felnőttek is ritkán tapasztalnak.

Amikor halló távolságon kívül estünk, még meg se szólaltam Carter már majdnem elsírta magát. – Tudom… Megmondtad… Nem kellett volna jönnöm, de én… - kapott a szájához.

Meggörnyedtem, hogy vele egy szintben. Emlékszem amikor még kicsi volt, mindig le kellett guggolnom hozzá. Megfogtam a vállát. – Shh! – próbáltam kedvesen csitítgatni. – Azok ott négyen nem Hayleyék voltak. – nagy szemekkel pislogott fel rám. – Megnyugodhatsz semmi bajuk! – mosolyogtam rá. – A kocsiban beszéltem Hayleyvel. Ott voltak mind a négyen. Őt készítették a pótvizsgára. – lehunyta a szemét és próbált minél jobban nem sírni. Magamhoz öleltem. Szemem sarkában megláttam Allyt, ahogy Jevet hasonlóképpen szorongatja. Vagy éppen fordítva volt. Összeakadt a tekintetünk. Aprón elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyát.

Carter még így is olyan picinek tűnt, pedig már nagyon régóta nem volt az.

A szirénák hangjára kapta fel újra a fejét. Egy rendőrautó és egy mentő parkolt le mellettünk. A mentősök és a két rendőrtiszt is minket vett célba. Ally elmagyarázta nekik a szituációt és be is vezette őket az erdőbe, míg én ott maradtam Carterrel és Jevvel, meg a mentősökkel.

Pár percen belül az egész hegy világíthatott a lámpáktól és rendőrök, helyszínelők apraja-nagyja sétálgatott fel-alá az erdőben.

Az ismerős tiszt jelent, meg a fiával. Az idősebbiknek eszébe se jutott megkérdezni Carteréket, szerintem pontosan látta mi van az arcukra írva. Így inkább minket vett célba. Mi pedig elmondtunk nekik mindent. Ritka alkalom, hogy nem kell hazudnunk ilyennel kapcsolatban.

Viszont még mindig rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy esetleg behívnak vallomás felvételre. Katie már így is tudta hol vagyunk és ha szerzett embereket, az is lehet hogy ez lehet a bizonyító löket.

- Oké, akkor szeretném ha ma este még ellátogatnának mind a négyen az örsre egy vallomás felvételre! – fejezte be a férfi a kérdezősködést. – Csak annyi, hogy leírnak mindent amit nekem elmondtak.

- Rendben! – bólintott Ally. A férfi elment intézkedni, mi pedig ott voltunk ketten a gondolatainkba mélyedve.

- Nem hiszem, hogy elmegyek! – szólaltam meg hirtelen.

- Hm? – fordult felém kérdőn.

- Nem hiszem, hogy adok vallomást! – ismételtem. Értetlenül meredt rám.

- De nem kell hazudnod semmi miatt…

- Ha kiszivárogna a nevem, vagy a Carteré akkor megint mehetek hotelt foglalni egy állammal arrébb. – elkerekedett a szeme.

- Már miért szivárogna ki? – vonta fel a szemöldökét. – Ez a legeldugottabb kisváros a bolygón. Ki figyelné pont ennek a híreit?

- Ha Kathriene Cipriano tudja, hogy itt vagyok. Akkor ezzel a hírrel bizonyíthatja, hogy ide kell jönniük az őrzőknek. És ha nem talál, kire vezetik vissza az egészet. Jevre. És utána pedig te leszel szarban. – sziszegtem. Nagy barna szemeivel rám pislogott.

- Nos én úgy gondolom képes vagyok elbánni Kathrine Cirpianóval! – felelte büszkén. Felhorkantottam.

- Talán, ha a világ legnagyobb szerencséje ér téged, és emellé be van drogozva és még részeg is. Talán akkor lenne esélyed! – figyelmeztettem. – És ha még vele el is bánnál mit csinálnál a maradék 60 őrzővel.

- 60 őrző kell a befogásodhoz? – nevetett ki. – Én többre számítottam, de ha ennyire alul értékelt vagy már akkor 60 őrző mi az nekem!

- 12-vel is nehezen bántunk el ketten. – jutattam eszébe.

- Már megbocsáss Conor! – bökött mellkason. – Nem az őrzőkkel hanem a démonokkal gyűlt meg a bajunk. Legalábbis nekem, mert egy nyamvadt Micimackó üldözött és áthajított egy fél erdőn, kétszer!

- Micimackó? – ráncoltam a homlokom.

- Igen. Micimackó. Fekete felhő. – magyarázta. Még mindig nem értettem mi a fenéről beszél ez a lány. – Jaj tudod: Fekete felhő az égről, gomolyog csendben az odúnál, kis fekete felhő az égről, szóra se méltasd hogy mit csinál!

- Mi bajod? – kérdeztem tőle.

- Argh! Milyen gyerek korod volt, ha még a veled egy idős Micimackót sem ismered! – forgatta meg a szemét és odasétált az unokatestvéréhez. Szerintem van egy bő 10 év köztem és aközött a nyamvadt maci között.

Ally:

Egy nagyon hosszú estének néztem elébe. Míg Jev hazavitte Cartert (volt mit megbeszélni, aminek sajna semmi köze nincs a kettejük kapcsolatának), én hazamentem Clarehez és próbáltam felkészíteni a legrosszabbra.

Sajna viszont majdnem letépte a fejem, amikor hazaértem. Mert már tudott róla. Valaki beköpött engem, miszerint én engedtem el Jevet a kocsijával fel a hegyre este. És mert valóban úgy világít a hegytető mint egy karácsonyfa, legalábbis a padlás ablak remekül rálát arra a fénypartira.

És mikor Jev hazaért az sem sokat segített, hogy Clare már önkívületi állapotában volt. Nem tudta hogy most sírjon, vagy üvöltözzön Jevvel. Így nem tett semmit, csak ignorált engem és őt és azt mondta ha valami fontoshoz kell akkor hívjam fel. Szegény Kelley pedig ebből lemaradt mert csak arra eszmélt fel, amikor torkaszakadtából üvöltözött velem. És amikor az anyja elviharzott én nem mondhattam semmit, mert a bátyja épp akkor érkezett meg. Megkaptam a hívásom a rendőrségről, hogy be kéne mennünk Jevvel az örsre írásban is vallomást adni.

Fejemben onnantól kezdve csak az járt amit Conor mondott. Ahogy megérkeztünk tudtam kit kell keresnem. Bekopogtam az irodájába, és lassan benyitottam míg Jev kint várakozott, ahogyan nekem is tennem kellett volna. Nagy szerencsémre nem volt nála senki.

- Miben segíthetek? – kérdezte még fel sem nézve papírjaiból.

- Kisegíteni egy szerencsétlent. – mosolyodtam el. Felpillantott és elkerekedett a szeme. Felpattant és elém lépett.

- Hát te…? – döbbent le. – Nem is érdekes! – szorított magához. – Annyira hiányoztál kicsi Annie! – szorongatott. Felnevettem.

- Mondtam, hogy nem Annie vagyok! – öleltem át én is őt. Ez is onnan jött, hogy Jason másod unokatesója valamilyen oknál fogva nem tudta kimondani azt hogy Ally amikor kicsi volt, és átkeresztelt Anniere. És itt jön a képbe Albert Marquis. Ők még akkor költöztek ide, amikor én kezdtem a védelmező képzésre járni. És Jason anyjának unokatestvérének a második férje. Ő is amolyan ex-védelmező, mint anyám, hogy már nem terepen hanem inkább a háttérben tevékenykedik. Leszámítva azt a tényt, hogy anyám csak Cassie és a többiek hátsóját menti az enyémet élen rúgná be a dutyiba, hogy szemmel tudjon tartani.

Albert jó barátom, ha lehet ezt mondani egy apámmal egykorú férfira. Szerettem velük lógni amikor még Jerseyben laktak, de ahogy elköltöztek egyre kevesebbet találkoztunk. A legnagyobb meglepetésemre a szomszéd városba költöztek, de Albert mégis itt vállalt munkát. Ez anyámnak a burkolt célzása volt arra, hogy az ámokfutó lánya miatt bébiszitter kellhet a húgának és kölkeinek. Mert az ő nyomására költöztek.

- Hogy vagy? – akarta sorolni a kérdéseit. – Hallottam, hogy visszajöttél de azt hittem egy urbán legenda.

- Majd később elmagyarázom, de most lenne egy kérésem! – toltam el magamtól. – Tudom, hogy a semmiből tűntem elő, de nagyon sokat jelentene nekem ha megtudnád oldani.

- De mit? – ráncolta a homlokát. – Ugye nem öltél meg senkit?

- Nyilvánosan még nem, de már terveztem. – forgattam meg a szemem. – El kéne tussolni egy szemtanú nevét. De úgy hogy még a dolgozók se tudják. Senki az ég világon nem tudhat erről az emberről.

- Kiét? Mert a tiédet egy picit nehéz lesz, tekintve hogy mindenki ismer. – gondolkodott.

- Elmondom nyugi! – léptem még egy lépéssel hátrébb, felkészülve a legrosszabbra. – Lane. – ha lett volna nála valami biztosan elejtette volna. Tátott szájjal meredt rám.

- De hisz ők meghaltak… - suttogta maga elé. – Hisz még a tüzet is láttam, ami a házukat borította…

- Nem teljesen… - vakartam a tarkómat. – Tudod azoknak a Lane-éknek volt két gyerekük. – vigyorogtam.

- Azt ne mond… - nézett rám. Csak kínosan visszavigyorogtam. – Nem! – jelentette ki. – Nem avatkozom be Lane ügyekbe, oldják meg maguk! – fordított nekem hátat, majd vissza ült a helyére.

- Ne már Al! – kérleltem. – Mondtam hogy sokat jelentene nekem! – villantottam a szép mosolyom.

- Nekem meg tudod mi jelent sokat? – vonta fel a fél szemöldökét. – Az életed Alison Jane Montgomery! – utáltam amikor ő is a teljes nevemen hívott. – Nem tudom milyen ismeretségbe vagy azokkal, de azonnal szakítsd meg!

- Al! – rivalltam rá.

- Nem! – jelentette ki.

- Hagynád, hogy az őrzők egy kislány életére törjenek? – emeltem meg egy kicsit a hangom.

- Tessék? – fogtam meg ezzel. Hála istennek a dráma óráknak.

- Egy kislányról lenne szó. – ültem le az asztala előtti székre. – 16 éves. Nem csináltak semmit, csak menekülnek születésüktől kezdve. A bátyja nem akarja elhozni, mert hogy fél a nevük miatt mehetnének megint. De ha pedig nem jönnek be a rendőrség ügyet indít, ügy akadályozás miatt. És azt sem akarja.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? – húzta össze a szemét.

- Ha hazugsággal próbálkoznék, akkor valószínűleg egy hiszékenyebb ismerősömhöz mentem volna. – forgattam meg a szemem. – Figyelj Al, ez a város az egyetlen esélyük, hogy kicsit levegőt vegyenek és meghúzzák magukat. A világ legeldugottabb sarkában van, amit minden autópálya elkerül. Te is tudod, hogy minimum 3 órát kell vezetned, hogy egyáltalán a közelébe juss valaminek innen.

Egy percig komoly farkasszemet néztünk. Majd felsóhajtott. – Legyen!

- Köszönöm! – könnyebbültem meg. – Az adósod vagyok!

- Nem vagy az! – rázta meg a fejét. – Ezt a kedvedért csinálom, nem pedig azért mert várok érte valamit. – felelte. – Inkább anyád számlájára írom, így is sokkal tartozik nekem. Meg egy rohadt almás pite recepttel. – felnevettem.

- Ugye tudod, hogy nem fogja odaadni? – vontam fel a szemöldököm.

- Reményeim még lehetnek! – hessegetett ki az irodájából. Csak később jöttem rá amikor ellenőriztem mindent, hogy Albert valóban állta a szavát és egy betű sem volt említve Conorékról. Egy külön szobában írták a vallomást ketten, majd kislisszoltak onnan Al pedig felkapta őket és vitte a bizonyíték raktárba.

Conorral viszont még beszélni se tudtam. Olyan gyorsan elhúztak, hogy egyikünknek se volt rá esélye. Otthon Clare még mindig duzzogott. Jevet elküldtem aludni mielőtt még jobban megerőlteti agysejtjeit, mert bármilyen őrülten is hangzott holnap iskolába kellett mennie. És már nem akartam ezek után szadizni azzal amit az igazgató ajánlott fel neki.

Olyan hajnal három tájában felhívtam Conort. – Igen? – szólt bele egyáltalán nem álmosan a telefonba.

- Van úgy 15 szabad perced, amiből csak 5-öt kell rám szánnod? – kérdeztem köszönés helyett.

- Túl kevés volt Christian Grey így már utánam epekedsz? – vágott vissza. – Vagy Micimackó lázba hozott?

- Komolyan mondom őszintén sajnálom az összes múlt, jelen és jövőbeli lányt akinek bármi érzés is felmerül az agyában irántad. – ciccegtem.

- Akkor magadat is sajnálod. Mert szerintem nem felejtetted el azokat a vad éjszakákat. – éreztem az önelégült mosolyát.

- Az egyetlen vad dolog a mi éjszakáinkban, a horkolásod volt.

- Hé nem is horkolok! – tiltakozott.

- Hallod magad alvás közben?

- Nem.

- Nos én hallottalak! – bólintottam. – De ha nem vagy kíváncsi arra amit mondani akarok, akkor fel is dobhatlak a rendőrségen.

- Hol találkozzunk? – megbeszéltünk egy közös pontot a két ház között  az erdősebb oldalon. Egy fán ücsörögve vártam Conorra és amikor megjelent teljesen felöltözve, leugrottam a fáról.

- 10-ből 6. – válaszolta ahogy földet értem. Megforgattam a szemem. – És 10/4 a próbálkozásért hogy be akarod adni, hogy nem a pizsidben vagy! – mutatott a legiggengemre és a kilógó pólómra. Annyi volt szerencse hogy nem látta, hogy az ő pólójában alszom általánosságban. – Na mondjad!

Hozzávágtam egy pendriveot. – Az összes eddigi infó amit eddig össze tudtam szedni a helyszínelői jelentésből. Plusz voltam olyan édes és eltussoltattam a neveteket a vallomásnál. Igaz hogy valószínűleg életem végéig fog szadizni az ismerősöm amint rájön, de mintha eddig nem tette volna. – gondolkoztam.

Próbálta figyelmen kívül hagyni a gesztusomat. – És miket találtál? – tért rá a fontosabb témára. A pendrive tartalmára.

- Azonosították a 4 áldozatot. – sóhajtottam fel. A hideg kirázott azoktól a dolgoktól amiket a rendőrség ez alatt a pár óra alatt kiderített. – Az ország különböző pontjairól származnak. Jared Hanet, Hayley Rimmigans, Emma Deveniron és Eugene Nevrikent.

- És valamilyen beteg oknál fogva teljesen kiköpött másuk Carter barátainak, név és arc alapján. – motyogta orra alatt Conor.

- Tudom. – bólintottam. – Már 3 napja halottak voltak. De az akasztási sebek frissnek bizonyultak, a mai napon tehették fel oda őket.

- De akkor nem lett volna ilyen friss a vér. – gondolkozott.

- Az övéké! – vágtam közben mielőtt el kezdett volna egy ötödik személy után kutakodni. – Eddig nagyon úgy néz ki, hogy kivéreztették őket. A vérüket pedig elraktározták későbbre.

- Vámpírok? – gondolkozott.

- Azok nem szoktak jelenetet rendezni Conor! – jutattam eszébe. – Ez teljesen más. – és annyira ismerős volt a módszer, hogy már engem ijesztett meg.

- Rémes amit velük tettek! – rázta a fejét. – Hogy lehet gyerekeket így bántani?

- Sorolhatnék pár embert. – törtek rám az emlékek. Ha már gyerekeknél tartunk… – Carter hogy van? – váltottam témát.

- Jobban. – mosolygott alig észrevehetően. – Beszélgettem egy kicsit vele és lenyugodott, aztán a barátaival is beszélt telefonon így sokkal nyugodtabb szívvel ment el aludni.

- És egyedül merted hagyni, csakis miattam? – rebegtettem a szempilláim. – Ezt most egy határozott bóknak veszem.

- Akkor vedd annak! – bólintott. – És Jev?

- Az anyját jobban lesokkolta, mint Jevet magát. – vontam vállat. – De lényegében jól van.

- Az klassz… - bólintott. Ujjai közt forgatta a pendrive-ot. – Komolyan eltussoltad a nevünket?

- Nem Conor hazudtam, hogy a nyakadba varjak egy rahedli őrzőt! – forgattam meg a szemem. – Komolyan nem hiszed el, hogy néha tudok kedves is lenni?

- Nos a hozzám állásodból nem igazán hiszem el. – felelte.

- Milyen hozzád állásom? – ráncoltam a homlokom. – Szerintem azok után amiket velem tettél, eléggé normálisan viselkedtem veled. Hisz nézz végig magadon! Még élsz! – mutattam rá. – És ha nem tűnt volna fel, még Nevadába is elmegyek veled, mert unatkozom!

- Még mindig nem hiszek neked!

- Akkor vedd úgy, hogy a húgodért tettem! – legyintettem.

- Mégis miért? – mért végig gyanakvóan. Már megbocsáss de anyádat bámuld gyanakvóan Lane! Most komolyan olyan nagy probléma ha kedves akarok lenni?

- A szívemhez nőtt. – tettem drámaian a kezemet a szívemre.

- Nem is ismered. – vágott vissza.

- Akkor vegyük azt, hogy szeretem a gyerekeket. – hesegettem el.

- Utálod a gyerekeket! – vágott közbe. Rohadj meg, hogy ismersz! – És 16 éves.

- Hah! – kezdtem rá mutogatni. – Ilyenkor bezzeg nem kisgyerek, de máskor meg igen. Hogy merészeled Lane! – sziszegtem felé.

- Miért hordod a szíveden ezt a 16-éves-gyerek-nem-gyerek dolgot? – vonta fel a szemöldökét.

Felemeltem az öklömet. – Most komolyan választ vársz erre, vagy inkább vágjalak pofán párszor, hogy leessen?

- Nem Alison nem esik le! – emelte égnek a tekintetét. – És még én vagyok a nehezen átlátható.

- Utalni szeretnél valamire?

- Én már semmire! – legyintett.

- Chh! Gombafej! – horkantott.

- Kislány! – vigyorgott rám önelégülten.

- Na most fuss az életedért! – mutattam az erdő felé. – Mert én biztos, hogy egy kést állítok a homlokodba! – fenyegetőztem, de a mosolyom miatt kicsit sem volt hatásos. Odaléptem hozzá és vállon boxoltam. – A búcsú ütés! – mosolyogtam rá. Viszont ahogy hátra fordultam én is éreztem egy ütést magamon. Vettem egy mély levegőt és visszafordultam Conorhoz felvont szemöldökkel, mielőtt még nemiszerven rúgtam volna, amiért rácsapott a hátsómra.

- Komolyan? – kérdeztem. Vigyorogva válaszolt.

- Mit mondjak? 32 vagyok, közel a klimakszolás kapujában, kiélvezem minden adandó pillanatot.

- Atama-ga hageru Conor! – válaszoltam és hátat fordítva neki, haza mentem. Lane-ek... Soha nem változnak...(Lényegében Go bald Conor akar lenni a japán, vagyis Kopaszodj meg Conor!... hosszú történet, de aki olvasta a Dengenki Daisyt annak lesz fogalma, hogy miről beszélek XD először azon gondolkoztam hogy a fenébe fordítsam le, aztán rájöttem hogy googlie a barátom, szóóóval XD… ja ennyi – Kukorka :*)

<<84. rész

86. rész>>