24. A lefelé mutató pentagramma és az ujjabb diákok

Halika! 
Itten van Ashley aki szomorúan tapasztalja hogy az utóbbi időben igencsak megfogyatkoztak a kommentek. Brühü...Nam indegy a lelkesedés (egyelőre) azért töretlen és itt az új rész amit nem egészen ilyenre terveztem de úgy gondoltam ez még kell ide hogy megértsétek mi hogy merre hány méter. Bár ha sikerült olyanra írnom amilyenre szerettem volna kissé azért ködös a sztori. ÉÉÉs amit Kukorka írt:Nah én is megjöttem... Tudom rövid a rész, de több nem értelmesség nem jött ki belőlem reggel, mert utána csak wihíííííííííí volt. Minek is fosom a szót?! Szóval a lényeg, két barátnőmnek is kedveskedek ezzel a résszel és remélem rájönnek mivel, szóval boldog akármit is :D! Az egyik akinek publikusan is megosztom a nevét az Vacak :). Ez volt a meglepíííí! :D

 Carter:

 -  Mira! – nyögtem nagy nehezen ahogy ebben a groteszk élőhalottban felismertem a legjobb barátnőmet. Szinte pontosan úgy nézett ki mint ahogy emlékeztem rá. Hosszú fekete haja a derekát verdeste, és bár alacsony volt mindenki eltörpült mellette.  A szemei viszont mások volt. A gyönyörű sötétkék mindig játékos tekintetének helyét átvette a halvány, szinte égszínkék szempár ami semmi mást nem tükrözött csak zavarodottságot. Az arcáról is ezt olvastam le ahogy a bal karjában tartott kardról ( Mira balkezes volt – Ashley ) a jobb karjában lévőre nézett amit az előbb Scott adott neki. De akkor ráhunyorgott a kardba vésett családnévre és mikor ismét rám emelte a tekintetét mintha megértés villant volna benne.

- Carter? Tényleg te vagy az? – kérdezte leheletnyi hitetlenséggel a hangjában.  A hangja. Annyira ismerős volt! Annyira megszokott! Annyira nosztalgikus hogy hirtelen megint 12 éves voltam. A Syracuse-i Internátusban éltem a bátyámmal és Hayley volt a szobatársam. Szerelmes voltam Scottba és akkor még nem tanultam meg elzárni az érzelmemet. Ezért még az is tudhatta, aki nem ismert se engem se Scott-ot. Elég volt csak rám nézni. A bátyám mégse vette észre. Egyedül voltam. Egészen míg nem találkoztam Mirával és Scott-al. Az élmény valósággal letaglózott. A szívem belesajdult és a szemembe könnyek gyűltek. Sokat változtam, fejlődtem, ügyesebb lettem. Erre mégsem készíthetett fel senki és semmi. Hogy a halott barátnőmmel kell megküzdenem. Halott! Na, de várjunk csak! Mit is mondott Scott????

- Várj! Te azt mondtad megölted őt? – néztem Scottra.

- Látom végre felfogtad a szavaim értelmét. Igen, én öltem meg Mirandát és mosolyogva, nevetve néztem végig ahogy 3 évig magadat hibáztatod. Néztem volna tovább is ezer örömmel, de hát a szükség megkívánta ezt az áldozatot. – vont vállat engem pedig elöntött a düh és a kétségbeesés.

- Hogy érti ezt Mira? Akkor nem? – kezdtem de a barátnőm halvány mosolya belém fojtotta a szót.

- Nem Carter! Nem a vérfarkasok végeztek velem! Tényleg ennyire képzetlennek hittél? – A sztori amit Jevnek elmeséltem nem volt egészen igaz. Az Internátus nem vadászterület hanem egy vérfakas falka területén volt és Mirával nem lövések hanem vérfarkasok végeztek. Legalábbis eddig így hittem. – Scott volt az. Habár a testemen csak pár harapás látszik a sebesülések sokkal komolyabbak voltak. Ahogy futottam Scott elgáncsolt és megkötözött majd hagyta hogy a vérfarkasok párszor megharapjanak. Nem akartak megölni. Magukhoz akartak hasonlóvá tenni mivel egy Védelmező csak akkor nemrég ölte meg a fél falkát. DE Scott vérmérget öntött a nyílt sebbe. Abba haltam bele. – a hangja csak úgy csöpögött a gyűlölettől ahogy ecsetelte a halála körülményeit. A kezem ökölbe szorult. Ez a seggfej! Megölöm! Én esküszöm hogy kinyírom!

- Fogd! – dobta felém a kardot Mira amit a jobb kezében tartott. Nem foghatom meg! Ez valaki más családi kardja és most egy égési sérülés hiányzik a legkevésbé! De a testemet már évek óta reflexek uralják. Így úgy nyúlok a kardért hogy nem is gondolkozok és mikor megérzem a meleg markolatot a tenyeremben majdnem eldobom. De nem éget meg. Melegnek meleg ugyan De nem tűzforró. Olyan meleg mint a bőröm. A rubin ami benne van mintha dobogna. A kard szíve. Ez a kard mintha életre kelt volna az érintésemtől. És én lépődöm meg a leginkább amikor a kard szívének dobogása felveszi az én szívem ütemét. Együtt dobognak! Érzem hogy szinte eggyé váltam a karddal. Mintha a karom egy életveszélyes meghosszabbítása lenne. És ekkor lenézek végre a markolatra és kikerekedett szemmel húzom végig  a kezem a belevésett családnéven. LANE.  Kihúzom a kardot a hüvelyéből ami a megszokott ezüst kardoktól eltérően fekete. A pallos kétélű és mindkét éle felől sötét vörös foltok vannak a kardon. Mintha vér lenne de tudom hogy díszítés. Hallottam a Lane-ek harci szelleméről de… erre azért nem számítottam.

- Mit keres ez nálad?

- Meglepődtél mi? Még anno Nataniel szedte el Charlotte- tól. Ki hitte hogy egyszer még jól jön? – von vállat.

- Miért adod ezt nekem? – néztem végül Mirára. – Ugye nem akarsz tényleg harcolni velem?

- Nem mintha lenne választásom. – horkan fel. Ez annyira ismerős annyira megszokott hogy egy pillanatra elhiszem hogy tényleg él. – Meg amúgy is. Hány év telt el a halálom óta?

- Három. – nyögtem. Olyan könnyen beszél arról a végzetes éjszakáról. Nekem sokkal nehezebb pedig kettőnk közül állítólag ő halt meg.

- Az azért elég sok. Kíváncsi vagyok mennyit fejlődtél. – villogtatja meg csibészes mosolyát de ahogy felemeli a bal kezében tartott kardot és a feltűrt dzseki ujja látni engedi a csuklóját. Ha minden olyan lenne mint régen láthatnám a Mira csuklójára tetovált Ankh keresztet. De nem látom. Hanem mit látok helyette? Egy lefelé mutató ötágú csillagot. Az Ördög pentagrammáját. És ez emlékeztet rá hogy semmi sem olyan mint régen. Mira 3 éve meghalt. Ő pedig csak egy báb aki talán úgy beszél mint ő de nem a legjobb barátnőm. Megpörgetem  a kezemben a kardot, pozícióba állok, megacélozom a szívem majd meghozom a legnehezebb döntést amit valaha kellett. Az ajkamba harapok. Össze kell szednem minden tudásomat. Mert Mira 3 évvel ezelőtt volt azon a szinten amit nekem csak most sikerült elérnek. És az előttem álló lány az ő képességeit birtokolja.

 Külső szemlélő szemszöge 20 perccel később:

 - Carter! – hangzik a kiáltás az erső minden pontjáról ahogy Conor Lane, Hayley Ravenmaker, Emma Duchannes, Jared Harrison és Eugene Noname rádöbbentek hogy csak az erdőben találhatnak rá a lányra. Egyikük még csak nem is sejti min ment keresztül. Mit tett vagy hogy most hol és milyen állapotban van. Semmit sem tudnak. Mert a fiú így akarta.

- Biztos nem lesz gáz? – kérdezte az ifjú boszorkánymester. – Ezek a Védelmezők elég képzettek.

- Egyiknek sem fog eszébe jutni itt keresni őt. – feleli a fiú ahogy óvatosan a földre teszik a sötét hajú lány eszméletlen testét.  A másik lazán a falnak dől, egyik göndörödő végű hajtincsével játszik.

- Biztos hogy rendben van ez így? Nem lesz már rá szükséged? – bök az állával az eszméletlen lány felé.

- Ha kikapott ellened akkor nem! Bár nem számítottam rá hogy ilyen szenvtelenül fogsz viselkedni vele szemben. Megleptél. – mosolygott a szőke srác ahogy odalépett lány mellé és kiseperte a haját a szeméből.

- Néha összeszedem magam. – mosolygott sejtelmesen a lány. Erre a fiú felnevetett és óvatosan elkezdte lefelé húzni az ujjait a lány karján. Így álltak négyen az Őrzők rejtekhelyén. Egy zavarodott tekintetű boszorkánymester. Két sötét hajú lány. Az egyik ájultan fekszik. A másiknak pedig ott ragyog a bal csuklóján a fekete pentagramma ami miatt a szőke fiú kénye-kedve szerint játszik a lánnyal.

Jev:

Amikor Carter elfutott szívem szerint utána mentem volna, de nem szerettem volna neki még több gondot okozni, így csak álltam ott és néztem, ahogy elszalad, mint egy idióta. A fák között még láttam az alakját, de egy idő után elvesztettem.

Hazamentem, ahol Allyt találtam, amint épp egy dobozt túrt fel.

- Ez teljesen megveszett! – nézett egy sárga boríték szerűséget.

- Szia! – köszöntem neki. – Mit nézel?

- Egy barátnőm férjhez megy a hétvégén és megkért, hogy legyek a koszorús lánya és egyben a tanúja. – magyarázta.

- Milyen barátnő? – próbáltam meg érdeklődő lenni.

- Egy gimis osztálytársam. – felelte mosolyogva, majd rám nézett.

- Az klassz! – mondtam és indultam a lépcső felé.

- Hé állj csak meg! – állított meg Ally. És odajött hozzám. – Mi a baj?

- Miért lenne bármi baj? – kérdeztem közömbösen.

- Láttam nem voltál kocsit mosni… Miért? – kérdezte.

- Nem érdekes. – vontam vállat.

- Minden oké? – kérdezte Ally komolyan.

- Persze, csak… - kezdtem bele, de mivel nem épp azzal akartam ezt megbeszélni, aki szerintem a nekem tetsző lány bátyjának az exe. – Mindegy. – legyintettem és elindultam felfele a lépcsőn.

- Majd elintézem Kelley-t. – kiáltott utánam.

***

Reggel szokásosan csörgött az ébresztő és keltett fel hétfőn.

Cartert az óta nem láttam. Egész hétvégén azon agyaltam vajon hol lehet, mit csinálhat. Miattam futott-e el? Kérdeztem anyát, hogy a karneválon nem-e látta később vagy Kelley látta-e, de sajnos nem…

Ó, visszatérve Kelleyre. Miután 1 órán keresztül hallgattam, ahogy Kelley ordítozik Allyvel, és hogy Ally próbálja lenyugtatni. Utána bevonult a szobájába és 3 órán keresztül durcizott, majd bejött hozzám és megkérdezte, hogy jól vagyok-e.

Ally még aznap este lelépett, mert ennek a barátnőjének az esküvőjére sietett, ami a hétvégén volt. Persze még ma sem jött haza. Ha van valami csak szól.

A buszon sem volt Carter, ahogy a barátai sem.

- Attól, hogy körbe forgolódsz nem lesz rajta a buszon. – jegyezte meg Kelley.

Minden teljesen normális volt, egészen addig, míg nem találtam valakit, aki a szekrényemnél matat. Megkocogtattam a lány vállát, aki ijedten megfordult.

- Megtudhatom, miért akarod feltörni a szekrényem? – vontam fel a szemöldököm. Hirtelen a homlokára, vagy 10-szer… 20-szor. – Hahóó? – szólaltam meg.

- Bocsi, csak új vagyok és elnéztem a szekrényt. – felelte. – Nem tudod melyik az 98-as szekrény? – kérdezte. Arrébb léptem és az enyémtől balra a harmadik szekrény ajtajára mutattam. – Köszönöm, és még egyszer bocsi tényleg nem akartam feltörni a szekrényed vagy ilyesmi. – szabadkozott, mire megráztam a fejem.

- Semmi baj, újakkal előfordul. És amúgy mi a neved? – kérdeztem.

- Vivien. – felelte. – És a tied?

- Jev. Az egyik Townsond. – hajoltam meg röhögve, de láttam rajta, hogy nem érti, így hozzá tettem. – Majd ha beszélni kezdesz, a többi lánnyal rájössz.

- És egy dolgot szeretnék még megkérdezni… - kezdte, de akkor kicsapódott a bejárati ajtó és egy sötét barna hajú, szinte már fekete hajú lány lépett be rajta. Magas sarkúban, farmerben és egy ujjatlanban – mondanám, hogy tipegett, de nem – és átvágtatott a folyosón. Szemét, napszemüveg takarta és egyenesen felénk tartott. – Basszus! – morogta Vivien, majd a nevét kiáltozó lány irányába fordult.

- Vivi! Mondtam, hogy várj meg, tudod milyen nehéz… Ó, helló! – mosolygott rám, amikor észrevett és levette a nap szemüvegét. De a szeme világító piros volt. Szemeim elkerekedtek és aprókat hátrálni kezdtem. A lány magyarázni kezdett valamiről Viviennek, de ő csak engem nézett vizslató barna tekintetével. Szerintem észrevette, hogy min ijedtem meg ennyire.

- Hé Jev! – mondta Vivi. – Nem tudod, merre van az irodalom terem?

- A folyosó végén. – mondtam és inkább csatlakoztam az épp elhaladó Kelleyvel, aki a hajrá lányokkal beszélgetett. Délután, amikor mentem haza Kelleyvel láttam még, ahogy Vivien és a másik lány elindulnak lefelé.

Na, most lennék kíváncsi arra hogy ki mit gondol melyik " sötét hajú lány" maradt talpon Kukorka része és én részem alapján? :PPP És csak hogy tisztázzuk: Carter része még a MVfeszt.en játszódik Jevé meg már hétfőn...ha nem lenne egyértelmű...

<<23. rész

25. rész>>