22." Ember bőrbe bújt szörnyetegek"

Hello!
Igen, sokat késett a rész. Nem, nincs mentségem. És, igen tudom hogy nem lett jó! De ez van. Ha valaki valami idézetet felismer könyvből, mangából vagy animéből az azért van mert onnan vettem nyugodtan lehet szidni érte. Na ennyi duma elég is volt itt a rész:

Conor:

Basszus! Ez közel volt! Nem szabad még egyszer ilyet csinálnom Erről is Ally tehet!! Csakis ő! Mert ha nem ő akkor Isten a hibás, a Mindenhatóra pedig egyelőre nem óhajtok bepöccenni!  A bal kezemmel az orrnyergemet kezdem el masszírozni.  MI van velem? Olyan vagyok mint valami rossz gimnazista! De hát nem ezért éreztem mindig olyan jól magam Ally közelében? De ez többé nem ilyen egyszerű. Nem lehetek mellette mint iskolatársa, mint barátja. Egyáltalán…egy városba sem kellene lennem vele. Meg amúgy is. Ez a hely csak úgy bűzlik a különféle démoni energiáktól. Csak ebben a 3 hétben mióta itt vagyunk 6 démonvadászaton voltam, a gyerekek 1-en és holnapra is van számukra egy feladatom. Talán megint el kéne mennünk. Fogni magunkat, elköltözni és vissza se nézni ebbe a városba. De, sajnos ez most nem lehetséges. Itt végre mind otthon érezhetjük magunkat. Carter sem ül és depizik a szobájában egész áldott délután. Olvasva, zongorázva vagy rosszabb esetben lemegy edzeni és egész hétvégén nem látom. Itt, itt vannak a barátai akik nem hagyják őt egyedül. Minden nap látom ahogy nevet, ahogy mosolyog, ahogy jól érzi magát és ilyenkor úgy hasonlít egy átlagos tinédzser lányra hogy majd beleszakad a szívem. Tudom hogy szeret Védelmező lenni és elfogadta a sorsát, miszerint nem maradhat sokáig egy helyen és a baráti kapcsolatai és az élete is elég bizonytalan lábakon áll. De azt is tudom hogy  mélységesen megveti ezt az életmódot. Hogy titkolózunk az emberek előtt, hogy sokkal többre tartjuk magunkat és állandóan csak harcolunk és harcolunk és harcolunk míg egyszer csak bele nem halunk a harcba. A húgom nem egyszer adott hangot a nemtetszésének és ilyenkor inkább hasonlít egy élőhalott agyzabáló zombira mint egy erős és legyőzhetetlen Védelmezőre mint aki ő valójában. De mióta itt vagyunk olyan élőnek látszik. Nekem pedig nincs szívem elvenni ezt tőle. Még akkor sem ha ő is itt van. Amíg a Cipriano kölyök nem támad rá itt maradunk. Ezt fogadtam meg. Ebben a városban maradunk addig. De talán Carternek nem ez az iskola lenne a legmegfelelőbb. Komolyan fontolóra vettem már nem is egyszer hogy bezáratom Cartert egy Internátusba de biztos hogy nem venné szívesen illetve amilyen gyorsan teheti lelépne onnan. Ami őt ismerve nem lenne több 10 percnél, max fél óránál. Nagyon utálja az Internátusokat bár hogy miért azt sose fogom megérteni.

 - Conor! – hallom meg az ismerős kiáltást a hátam mögül. Mire megfordulok Hayley és Eugene szalad felém lélekszakadva. Előbbi igen bosszúsnak, utóbbi kissé megkönnyebbültnek tűnik.

- Hát, ti meg mit kerestek itt? És Emmát meg Jaredet hol hagytátok? – valahogy úgy éreztem nem sül ki jó abból ha Eugene-t és Hayley-t  kettesben hagyják. És a Eugene arcán díszelgő hatalmas vörös foltból valamint Hayley mogorva arckifejezéséből ítélve igazam volt.

- Értük nem kell aggódni! – legyintett Eugene – Nem tudos hol van Carter?

- Én azt hittem vissza ment hozzátok! – ráncoltam a szemöldökömet . De így vissza gondolva Carter tényleg nem abba az irányba indult vissza amelyikből jött.

- Mi meg azt hittük veled van!

- De aztán egy ideje nem jött vissza és aggódni kezdtünk! – tette hozzá Hayley.

- Biztos csak valamelyik standnál van vagy elvonult egy kevésbé zajos helyre. Vagy akár haza is mehetett. Ez rá vallana! – egyszerűen nem voltam hajlandó bepánikolni mikor még csak nem rég győztem meg magamat arról hogy Carter egy érett gondolkodású lány és tud magára vigyázni.

- Mi is ezt hittük! Ezért át kutattuk a fesztivál egész területét és folyamatosan hívogattuk Cartert a mobilján. Kicsit kezdem úgy érezni magam mint egy idegesítően tapadós seggfej. – túrt idegesen a hajába.

- És mi van a mobiljával? – kérdeztem mire Hays kotorászni kezdett a zsebében majd egy kis idő után a kezembe dobott egy fekete blackberry z10-es telefont. Carter még csak nemrég kapta mivel az előzőt elhagyta az egyik vadászata során.  Megfordítom a készüléket és látom hogy a hátlapjára fehér körömlakkal rá van festve egy 30 seconds to mars háromszög illetve számomra tökéletesen ismeretlen minták és rövidítések ( etf, fir, aar, atl stb. ). Igen, ez biztos hogy Carter mobilja.

- A pulcsija zsebében hagyta . – rázta a fejét a fejét értetlenül Hayley. Ez viszont egyáltalán nem volt jellemző Carterre. Hiába fogadtam meg hogy ezentúl felnőttként kezelem a húgomat, aggódni kezdtem. Oh, az Angyal nevére is akkor is a húgom és a fene essen bele még csak 15 éves! Persze hogy aggódom érte!

- Szóljatok Jarednek és Emmának. Meg kell találnuk Carter! – a Magic Ville karnevál nem messze volt az erdőtől ! És ha egyszer oda betéved, biztos hogy megtalálják. Oh, húgi hogy veled mennyi baj van!

Carter:

 - Gyere már! – kiáltok hátra Jevnek. Nem igaz hogy ennyire esetlen. Minden második ágban orra u

bukik és ennél rajosabb már csak akkor lehetne ha adnák két cintányért a kezébe. Hogy az emberek nem képesek halkan mozogni az avaron. Pedig még csak az erdő közelében sem járunk. Meg kerültük a tavat hogy még csak véletlenül se találjanak ránk Conorék.  Ha keresnek is ( amit amúgy kötve hiszek ) biztos hogy először a karnevál területén kezdik aztán szétnéznek az erdőben és a városban és csak utána jut majd eszükbe hogy ott voltam tőlük fél kilométerre.

 - Francba is hová megyünk egyáltalán? – tápászkodik fel mérgesen Jev miután már nem tudom hányadszor bukik orra egy gyökérben.

- Csak ide! – mondtam amint megláttam egy mólót. Habozás nélül lesétáltam a móló végébe levettem a tornacipőmet és mindkét lábamat belelógattam a vízbe aminek a teteje még langyos volt az egész hetes napsütés után.  Bár mondjuk a fejem már kezdett égni mert errefelé bár sok a fa nagyon kevés az árnyék ( fene essen a sötét hajamba ).  Jev is lesétál a móló végére és letelepszik mellém, de mivel rajta hosszú farmer van nem lógatja a lábát a tóba. Körül-belül két másodpercnyi habozás után előhalászom a zsebemből a fényképet amit Conor szekrényében találtam és átnyújtottam Jevnek.

- Ezt a bátyám szobájában találtam. Gondoltam érdekelhet. – mondtam mikor Jev kérdő tekintettel fordult felém.

- Én is kutakodtam kicsit és találtam pár képet amin…- kezdte de kezemet a szájára tapasztva elhallgattattam .

- Nem érdekel. – mondtam neki majd elvettem a kezem a szájáról – Amint elhoztam ezt a képet meg is bántam. Innentől kezdve nem érdekel mi van a bátyám és az unokatestvéred között. Nem tudom honnan ismerik egymást és nem tudom milyen kapcsolatban álltak ezelőtt. De nem is az én dolgom. Amíg Conor nem akarja elmondani nincs jogom turkálni az életében. – jelentem ki magabiztosan. Jev visszaadja a képet én pedig ott ahol már mikor találtam is hajtásvonal volt, ketté hajtom a képet és a tornacipőmbe rakom. Ott biztos helye van.

- Csak ezért jöttünk el idáig? – Jev szinte suttog a hangja mégis mintha visszhangot verne a tópart csendjébe. Ide még elhallatszik a Magic Ville fesztivál nyüzsgése de mégis olyan érzése van az embernek hogy kilométerekre van a civilizációtól.

- Igen. Meg mert kezdett elegem lenni a tömegből. – bólintottam mire Jev elmosolyodott.

- Furcsa egy lány vagy te. Magadnak való és mégis…olyan jól érzi magát az ember. – mondta majd hátra dőlt és két kezét a tarkója alá csúsztatva úgy festett mint aki aludni készül. Erre hátrafordultam és igen furcsa szemekkel néztem rá.

- Várjunk még tíz percet aztán ezt ismételd meg!

- Mondtam már hogy furcsa vagy? – nyitotta ki az egyik szemét de úgy beletűzött a nap hogy még így is hunyorítania kellett.

- Ma még csak 1000-szer! – fordítottam én is a fejemet a nap felé hogy végre ne a hajamra tűzzön.

- Carter. – szólalt meg egy kis hallgatás után.

- Hmm?

- Kérdezhetek valamit? – ült fel hirtelen és a hangja olyan komoly volt hogy nekem is muszáj volt ránéznem.

- Számítana valamit ha azt mondanám hogy nem? – mosolyogtam rá. Furcsa volt…ilyen komolynak látni Jevet.  Az emlékezetemben mindig az a folyton mosolygós srác élt nem pedig ő.

- Miben vagy te más? – böki ki hirtelen és olyan alaposan tanulmányozza végig az arcomat hogy aggódni kezdek van-e rajta valami. Sokáig nem válaszolok.

- Hogy érted ezt? – kérdezem végül.

- Más vagy mint a többi lány akikkel eddig találkoztam. De nem tudom hogy miben. Nem vagy sem olyan hihetetlenül gyönyörű, sem elképzelhetetlenül okos vagy tehetséges…Persze tudsz énekelni, de más lányok is tudnak…

- Oké, ezt most sértésnek vagy bóknak kéne vennem? – vágtam közbe nevetve mire Jev is felkuncogott önnön hülyeségén.

- Igazad van, sajnálom nem úgy értettem.

- Tudom. – mosolyogtam rá mire szórakozottan ugyan de vissza mosolygott és emgint úgy kezdte el tanulmányozni az arcomat hogy késztetést éreztem rá hogy eltakarjam. Éreztem hogy pír szökik az arcomba kíváncsi kék tekintetétől de kitartóan álltam a pillantását. Hosszú ideig a pislogáson és légzésen kívül semmi életjelet nem adtunk csak néztük egymást. Majd végül Jev megrázta a fejét újra a fesztivál felé nézett.

- Nem értem. Egyszerűen nem értem. – dörmögte.

- Mit? – kérdeztem de megint csak megrázta a fejét. Egy ideig megint beállt a csend majd Jev hirtelen feltápászkodott és nekem is a kezét nyújtotta. Elég érdekesen nézhettem rá de azért elfogadtam a segítségét.

- Figyelj, Carter megengeded hogy kipróbáljak valamit? – kérdezte de a hangján megint éreztem a feszültséget.

- Ugye, tudod hogyha belelöksz a tóba halott ember vagy? – kérdeztem vissza.

- Nem foglak. De meg kell ígérned hogy nem sikítasz, vágsz pofon vagy rohansz vissza a karneválra.

- Ajjajj, kezdek félni! – ráncoltam össze a szemöldököm és ha tudok hátra léptem volna egy lépést de Jev olyan erősen tartotta a csuklómat hogy nem akartam azt mutatni hogy félek tőle, mivel ő láthatólag eléggé be volt rezelve. De azért nem kellett volna eltörnie a csuklómat.

- Csak ígérd meg! – kérlelt.

- Jó, megígérem de…-kezdtem de a mondat felénél Jev belém fojtotta a szót.  Nem kicsit lepődtem meg mikor megéreztem Jev ajkait az enyémeken de nem volt erőm eltolni magamtól.

 Máris éreztem a pillangókat a gyomromban és képtelen lettem volna ellenállni. Ezért engedelmesen lehunytam a szememet és visszacsókoltam. Ez most más volt mint az eddigiek. Sokkal több érzelem volt benne, sokkal őszintébb volt, sokkal igazibb. Jev hirtelen elengedte a csuklómat és a csípőmre téve a kezét húzott közelebb magához. Én pedig a nyakát átkarolva kivételesen engedtem hogy közelebb kerüljön hozzám. Csak itt, csak most, csak most az egyszer…normálisnak akartam érezni magamat. Csak vele akartam lenni egy kicsit de tudom hogy soha nem lehetek vele igazán. A titkok mindig ott lesznek. Ezért volt az hogy hiába volt más ez a csók mint a többi. Még mindig éreztem benne a vonakodást és tudtam hogy tudja hogy nem vagyok vele teljesen őszinte. Ezt nem lehet elrejteni. De abban a pillanatban ahogy ez végig futott az agyamon Jev elhúzódott és a homlokomnak döntötte a fejét.

- Mond, mire volt ez jó? – suttogtam.

- Semmire. Csak ürügyet kerestem hogy megcsókolhassalak. – mosolygott mire felnevettem. Na ez volt az a Jev akit én ismerek.

- Barom. – löktem meg mire ő is elnevette magát.

- De most komolyan Carter. Nem vagy olyan rossz mint ahogy azt el akarod hitetni az emberekkel. – És ez…ez a mondat volt az ahol minden eszembe jutott. Elhitetni az emberekkel? De hát én nem akarok elhitetni semmit az emberekkel. Sőt, én kifejezetten az a „mindenki gondoljon amit akar” lány vagyok. De csak egy biztos. Ez aki most itt áll Jevvel nem én vagyok. Ez az az énem aki nem Védelmező családba született. De az ha 1 napig eljátszom semmin sem változtat. Én akkor is Védelmező maradok. Akkor is elvesztettem a szüleimet. És akkor sem feledkezhetek meg a kötelességeimről! Conornak igaza volt. Szeretni egyet jelent a pusztítással, és akit szeretnek elpusztul! De ezt nem mondhattam Jevnek. Ezért volt ez a válaszom:

- Talán…De talán rosszabb vagyok!

- Mi? – nézett rám értetlenül.

- Semmi! Most mennem kell! – mondtam majd elindultam az erdő felé. Egyedül kellett lennem. Gondolkodnom kellett. Mégis hogy képzeltem hogy eljátszom itt a normális lányt?! Ez nem rám vall! Akkor miért…?

- Várj már Carter, mi bajod? – kapta el Jev a csuklómat. A bal csuklómat!!! Oh, kérlek ne nézz le, könyörgöm… - Hé, a csuklódon az…?

- Semmi! Csak hagyj békén! Kérlek Jev, nekem most…- mentegetőztem de biztos voltam benne hogy nem fogja megérteni. Miért is értené? Hiszen ő…annyira más mint én. A világ amiben él, a dolgok amiket lát.. Miért is gondoltam hogy ez most más lesz? Jev még utánam kiáltott de ahogy kértem nem mozdult a mólóról.  Jól is tette.  Egyedül kell lennem. Gondolkodnom kell. Ki vagyok én? Vagy egyáltalán mi vagyok? A Védelmezők…mik is valójában? Nem többek mint…Igen, ezek vagyunk mi! Ez vagyok én! Nem többek mint…

- Ember bőrbe bújt szörnyetegek!

<<21. rész

23. rész>>