28. rész A Vámpírlány

Hali!

KUKORKA RÉSZE OTT VAN LENN!!!

Ha valaki esetleg nem látta volna. Tudom furcsa tőlünk hogy egy nap két részt is hozunk de nekem is szófosásom volt úgyhogy írtam egyet. Tessék először Kukorka rését elolvasni mivel úgy lesz kerek a történet. Na de nem fosom tovább a szót. És mivel nincs komment és Kukorkát ez roppantul zavarja visszahozzuk a régi hagyományt miszerint KÉT KOMMENT 1 RÉSZ ÁRA!!!  Ha a 2 komment összegyűlik a rá következő 2 napban felrakunk 1 részt. Remélem ez így mindenkinek okés. 

Puszi: Ashley és Kukorka

Kirah:

Miután lekanyarodtam a Baker street sarkánál végre kezdtek kirajzolódni előttem az Internátus épületének vonalai.  Csak úgy láttam mint valami délibábot. A falai számomra szinte átlátszóak voltak és mindig mikor ránéztem égni kezdett a szemem és úgy éreztem muszáj félrenéznem. Mégis tűrtem. Mindig kíváncsi voltam hogyan látja Vivien a világot. Hiszen ő valaha Védelmező volt és még így, a vérfarkasok szemével is képes látni azt ami a Démonok és emberek számára láthatatlan. Látja az Internátusokat, látja Cadair határát, látja az árnyékban rejtőző boszorkánymestereket és az Alvilág bugyraiból szalasztott Démonok hadát. Ankh sem égeti a bőrét és Anubisz sem fogadja magához. Ő az aki magán viseli a Démonok bűneit és a Védelmezők tisztaságát egyszerre. Így láthat a Védelmezők szemével de már nem képes arra amire akkor mikor még egy volt közülük. Vivi imádott Védelmező lenni. Szerette mikor a tetteit a reflexek uralják és szinte megrészegült az erőtől ami akkor tört rá miközben harcolt. Buszkén viselte az Ankh, az élet keresztjét  és mégis halállal sújtotta azokat akik védkeztek. Én sosem tudtam megérteni ezt. A Védelmezők az élet jelét hordták magukon és szentként tisztelték, viszont a halál mindennapibb volt nekik. Folyton harcolnak és elítélnek mindenkit akik az  elveik ellen való. Még akkor is ha az nem szándékosan teszi ezt. Mi van ha valaki bele születik ebbe a világba? Ha valaki Őrzőnek születik? Belenevelik a rosszat és ő azt ítéli majd el amit a Védelmezők tesznek. Ezért dúl az Angyalvérűek világában folyamatos háború. Mert mindkettő makacsul hiszi hogy csak az a jó amit ő tesz és megveti a másikat. Pedig ha csak egy kicsit is belegondolnának egymás helyzetébe elkerülhető lenne ez a rengeteg csata. Én is ismerem a történetet… Conor és Carter Lane történetét. Conor, a fiatal srác aki a szüleivel együtt visszatért a Holtak Vidalából. És a lány, akinek a létezéséről csak 6 évvel születés után jöttek rá Cadair-ban. Olyan dolgot tettek amiket más megvet, elutasít és őket mégis mindenki tiszteli. Jack és Amelia Lane. Ez a két név olyan hírhedt volt hogy még az Alvilágiak is összerezzennek a hallatán. Jack Lane a valaha élt egyik legfélelmetesebb Védelmező volt. Démonok és Alvilágiak ezreit mészárolta le egymaga a Tanács parancsára és minden küldetésről szinte sértetlenül tért vissza. És Amelia akinek a szépségével még a vámpírokat is képes volt megtéveszteni. A stratégák istennőként tisztelték. Hihetetlenül okos volt és olyan jó kém hogy legtöbben úgy ismerték mint az Az Árnyékok Úrnője. Mindenki úgy hitte képes irányítani az árnyakat hogy azok még véletlenül se mutathassák meg merre rejtőzik. Harcban viszont nem volt olyan jó. Ő nem a reflexeire hallgatott. Mindig próbált gondolkodni és ez egy éles küzdelemben könnyen a vesztét okozhatta volna. De ott volt Jack aki viszont olyan jó harcos volt hogy gondolkodni sem kellett égis olyan dolgok jutottak eszébe amik másnak felértek volna egy öngyilkossággal mégis az ellenség volt az aki halálát lelte. Félelmetes párost alkottak és mikor kiderült hogy meghaltak a Védelmező világ alapjaiban remegett meg. Az egyetlen örökösük Conor Lane, aki az anyjuk megfontoltságát örökölte ugyan csak nem volt olyan jó élet-halál harcokban de azért több jutott nekik apjuk tehetségéből mint azt bárki ránézésből meg tudná mondani. És ott volt az akkor még alig 2 éves Carter. Mikor a Lane házban megtaláltak 2 holttestet azt hitték Conort magukkal vitték hogy a rejtekhelyükön végezzék ki a kis Carterből pedig Őrzőt akartak csinálni. De aztán a Ravenmaker család nyomra bukkant és akkor felmerült a kérdés: MI van ha mégsem haltak meg? Másfél évnyi keresés után végül megtalálták őket és bár Conor független maradt és Cartert is egyedül ő edzette, a Védelmezők bajtársaikként tekintettek rájuk. Főleg mikor kiderült hogy Carterben egyaránt benne van Jack forrófejűsége és Amelia esze. Azóta félelmetes harcos vált belőle és sokan azt állítják az a lány nem birtokol emberi érzelmeket. Egy Alvilági sem élte még túl a találkozást Carter Lane-el mikor az küldetésen volt.  Így a pletykák Ameliáról és Jack-ről kezdtek leülepedni. És felderengett egy új név: Carter Lane, aki még csak nem is sejti milyen híresek voltak a szülei vagy hogy ő maga milyen híres. Csak élt a kis világában de egy jó ideje már senki sem hallott felőle. Ezért terjedni kezdett a szóbeszéd: Carter Lane-t elrabolták; Carter Lane meghalt; Carter Lane beállta a Sötétség Őrzőihez. És ezért nekem is utána kellett járnom a dolgoknak. Ezért fogtam Vivit és Magic Ville-be jöttünk. Én pedig rájöttem hogy Carter Lane korántsem olyan mint amilyennek mindenki hiszi. Ő is csak ez tini-lány. Egy tehetséges és agyon képzett harcos. De akkor is csak gyerek. És voltak érzései. A barátai szerették, volt egy fiú aki szerette, és a bátyja az életét is odaadta volna érte. Carter Lane csak egy lány volt, egy lány akitől elvették a szüleit…és akinek a bátyján és a 4 barátján kívül nem volt senkije. De Hayley Broken-Arrow-i volt ahogy Eugene is, Emma és Jared pedig Cadair-ban éltek.  Carter pedig mindig költözött. Egyedül volt. És most eltűnt. Így, a barátain keresztül úgy éreztem kezdem megérteni ki is ő valójában. Sose láttam még ilyen Védelmezőt. Harcolt, de független volt. És nem olyan értelemben mint a bátyja. Tudta hogy vámpír vagyok. Már akkor tudta mikor meglátott, 3 évvel ezelőtt és mégsem ölt meg. Vadászaton volt, 3 vámpír kiirtott egy Vérfarkas Falkát. Carter feladata az volt hogy megölje azt a 3 vámpírt. 15-en voltunk. Köztük a a gyilkos vámpírok. Aztán Carter egyszer csak megjelent és megölte a vámpírokat. 9 a többiek közül elmenekült egy pedig ott maradt hogy megvédjen. Carter csurom vér volt, aztán ránk nézett én pedig biztos voltam benne hogy meg fogok halni. De aztán csak végigmért azokkal a fekete szemeivel és anélkül ment tovább hogy egy újjal is hozzánk ért volna. Akkor azt hittem nem jött rá hogy mi is vámpírok vagyunk. Nem viselte a medált és az nem jelzett neki. Nem tudta hogy mi is tagjai vagyunk az alvilágnak. De most már tudom hogy Carter nem hülye. Már akkor tudta hogy vámpírok vagyunk mielőtt ránk nézett és mégsem ölt meg minket. Mert mi nem vétkeztünk, nem ártottunk semminek és, gyanította, akaratunk ellen lettünk vámpírok.  A Tanács Törvényeinek értelmében meg kellett volna ölnie minket. És mégsem tette. Ellenszegült és azért mert ő azt akarta, életben hagyott minket. Akkor jöttem rá hogy talán Carter hisz a megértésben. Hiszi, hogy vannak ártatlanok a bűnösök között és az Angyalvérűek között is vannak olyanok akiknek a lelke sötét. Nem az alapján ítélte meg az embert hogy viselte-e az élet keresztjét avagy sem. És ezért becsültem őt noha akkor még csak 12 éves volt. Akkor kezdtem el kutatni. Talán ha lenne valami gyógymód, akkor azok akik nem akarnak egyek lenni a Démonok közül, már csak azért sem nehogy egy arra járó Védelmező kinyírja őket, újra embere lehetnének. Tiszta lappal kezdhetnének és a lelküket nem mocskolnák be az őseik bűnei.  És talán Vivi is visszatérhetne a megszokott életébe. Nem akar vérfarkas lenni még sincs választása. Segíteni akarok. Segíteni mindenkinek. Úgy ahogy a maga módján Carter is teszi. Ezért nyomom most le az Internátus kapujának kilincsét noha a fém leégeti a húsomról a bőrt. Nem érdekel. A vámpírok regenerációjával se perc alatt helyrejövök.  Gyorsan belépek az Internátus területére és noha pontosan tudom hogy ott van mégsem látom tisztán. A pince felé veszem az irányt ahol a titkos szobák vannak. Soha nem használja őket senki és nekem ez pont kapóra jön. Lebattyogok a lépcsőn és magamra zárom a szoba ajtaját megbújva így a teljes sötétségben. Végre leveszem  napszemüvegem és kihalászok a dzsekim zsebéből egy doboz gyufát. Gyorsan leveszem a magas sarkúmat hogy minimális zajt se csapjak. és sorra meggyújtom a gyertyákat a poros szobában. Az egyik polcról leveszek egy könyvet de meglepetésemre ezzel egyetembe akkora porfelhőt tolok az arcomba hogy a számra tapasztom a kezemet nehogy olyan hangosan köhögjek. Basszus, a Védelmezőket elfelejtették megtanítani olvasni vagy tényleg ennyire nem érdekli őket semmi az Alvilágiakról? Gyorsan letelepszem a szoba közepébe és gyorsan végigsimítva a könyv fedelét leolvasom róla a címet. Alvilági Alkímia. Király. Kinyitom a könyvet és megint megcsap az a nyamvadt porfelhő. Na de most komolyan! A szöveg latinul van. Mosoly ül ki az arcomra. Vegyük csak át mit is láttak Magic Ville lakosai belőlem eddig? Magas sarkút, lenge öltözetet és napszemüveget? Rágógumit és vörös kontaktlencsét?De én nem csak ennyi vagyok. Talán nem látszik de elég jól beszélek franciául, latinul és spanyolul is, ezek mellett otthon vagyok a kémiában és a fizikában is illetve próbálok kicsit mélyebbre jutni a Védelmezők múltjában. Olvasni kezdem a könyvet, meg is tudok belőle ezt azt, de nagyvonalakban csak annyit ír le amit az összes többi. Viszont van ott egy pár varázslat. A könyv eredetileg arról szól hogy kínozzanak Alvilágiakat varázslattal de volt benne egy amit érdekesnek találtam.  Hogy égessük ki a Démont az Alvilági testből? Eredetileg úgy van hogy az Alvilágiak valamilyen démonbetegségben szenvednek, a boszorkánymesterektől a vérfarkasokig mindenki. Szóval ha kiégetjük a testükből a démont belehalnak. De mi van ha az akinek kiégetik a démont a testéből nem velejéig romlott és túléli? Akkor ember lesz, nem? Csak az volt a baj hogy Angyalvér kellett a varázslathoz. Mivel ez a könyv alapvetőn Védelmezőknek íródott nem Alvilágiaknak. Nekik pedig ott folyik az ereikben az angyalvér. Na mindegy. Megpróbálhatjuk anélkül is. Gyorsan leraktam a könyvet a padlóra és elkezdtem összeszedni a hozzávalókat amiket már a múlt héten lehordtam ebbe a szobába. Aztán nekiállok mécsest keresni mert én hülye arról teljesen megfeledkeztem.  Végül találok is egy csomag mécsest de mivel a magas sarkúm nélkül igen alacsony vagyok még ugrándozva sem érem fel a polcot amin van. Ekkor nevetést hallok magam mögül és kikerekedik a szemem az ijedtségtől. Majd valami meleg a hátamnak préselődik és egy kéz nyúl át a vállam fölött és leveszi a mécsest a polcról. A bal kéz csuklóján látom megvillanni az Ankh keresztet. A francba!Ha rájön hogy alvilági vagyok.

 - Tessék! – lépett hátrébb tőlem a srác. Merthogy srác volt és ami az előbb nekem préselődött az valószínűleg a srác mellkasa. Nem merek megfordulni. A jobb kezemmel szorosan átkulcsolom a bal csuklóm hogy még véletlenül se lássa hogy nincs rajta az Ankh. A szemem lesütöm hogy ne lássa megvillanni a vörös árnyalatot de nem merek megfordulni. Talán ha elég ideig levegőnek nézem elmegy. Csak nem szabd lebuknom.

- Kirah! Nem ezt akartad levenni? – kérdezte a hang mire felkaptam a fejem.  Na várjunk csak egy percet! Megpördültem  a tengelyem körül és egy roppant ismerős zöld szempárral találtam szembe magam.

- Eugene?

- Mondtam mér hogy hihetetlen vagy? – csóválta meg mosolyogva a fejét miközben a kezembe nyomta mécseseket.  – Vámpír létedre nemhogy csak látod de képes voltál bejutni az Internátusba. Eszméletlen nagy mákod van hogy én találtalak meg és teszem azt nem Jared!

- Már azzal is épp elég nagyot szívtam hogy te megtaláltál. – mondom miközben elindulok vissza a könyvemhez.

- Nem igazán. Ahhoz a varázslathoz Angyalvér kell nem? Nálam egész véletlenül van egy kicsi belőle! – erre a kijelentésre kiesik a kezemből az egyik mécses és kikerekedett szemmel fordulok Eugene fele aki lazán egy könyvespolcnak dőlve áll és egy tőrrel játszott.

- Ez nem jó vicc Eugene! Én halálosan komolyan veszem ezt! – dörrenek rá

- Tudom. – mondja – Mintha ma már említettem volna hogy nem vagyok olyan hülye mint gondolod.

- Miért akarnál segíteni nekem? Mi jó származik abból a Védelmezőknek!

- Oh a francba is! -  kiáltott fel azzal két hosszú lépéssel ott termett előttem megfogta a kezem és a szívére szorította.

- Érzed a pulzusom? – kérdezte.

- Basszus, normális vagy? Egy vámpírnak mutogatod a pulzusod? – mondtam miközben éreztem hogy a szememben vörös fény gyúl és a bal kezem a számra szorítottam hogy ha lehet ne lássa meg a már előpattant szemfogaim.

- Csak egy kicsit bírd ki. Ha felgyorsul a pulzusom hazudok nem igaz? – hadarta mire kapkodva bólintottam. Nem tudtam meddig bírom mg visszafogni magamat.

- Akkor most mondom! Nem azért fogok neked segíteni mert azt várom hogy a Védelmezők hasznára lesz. Hanem azért fogok segíteni neked mert segíteni akarok! – a pulzusa változatlan maradt. Én pedig amint elengedte a csuklómat olyan sebességgel hátráltam el tőle hogy azt már én is ijesztőnek találtam.

- Hülyegyerek! Soha többet ne csinálj ilyet! – mondtam mikor már kicsit lecsillapodtam de a szemfogaim még mindig nem akartak eltűnni.

- Jó, jó bocsi. De gyorsan vedd a vérem hogy aztán mehessek! Én nem tűnhetek el sok időre, vagy keresni fognak.  – mondja azzal előhúz egy tőrt a derekára erősített szíjból.

- Most komolyan, te eszednél vagy? Nem látod mennyire az akaraterőm szélén állok? Ha most megvágod magad….-kezdtem de közbe vágott.

- Ne hidd hogy olyan könnyű megölni egy Védelmezőt. – mondta aztán közelebb jött hozzám. – És amúgy is, bízhatnál magadban egy kicsit jobban ha már én ennyire megbízom benned! – mosolygott.

Ezen elképedtem. Bízik bennem? De hát…még egy napja sem ismer, hogy bízhatna meg bennem? Most hinnem kéne neki? Nekem is megbíznom benne? Mit tegyek? Nem tudtam. Csak azt tudtam hogy szükségem van egy Angyalivadék vérére. És Eugene adott nekem. Így hát elfogadtam a felém nyújtott kezét és odasétáltam  a könyvhöz. Elővettem egy kis tálkát és elvettem Eugene-tól a kést. Gyorsan letelepedett velem szemben törökülésben és felém nyújtotta a kezét.

- Tényleg kapkodhatnád magad egy kicsit. Azt mondtam Jared-nek hogy a klotyóra megyek! – erre majdnem elnevettem magam. Gyorsan a kezembe vettem a tenyerét igyekezvén elkerülni minden az ütőerével kapcsolatos érintést. De nem egészen jött össze. Ahogy megéreztem ahogy az ér pulzál a kezemben éreztem hogy megint vörösen villan a szemem.

- Az Angyal Nevére! – szitkozódott Eugene! Legalábbis azt hiszem ő volt. Nem emlékszem. Elfelejtettem mindent, csak azt tudtam hogy éhes vagyok, és itt van valami amiből ehetek. Elkaptam Eugene másik  kezét, a két csuklójánál fogva a földre szegeztem. Még előtte láttam hogy a kés a kezében a nyakam felé mozdul. Az utolsó pillanatban állt meg. Átvághatta volna a nyakam. Mégsem tette. És én most mégis az artériájába mélyesztem a fogamat.  Egyik kezemmel a két csuklóját összefogom és a feje fölött a földre szegezem a másikkal pedig a mellkasát szorítom a földhöz noha nem mutat ellenállást.  A derekán ülök, az arcom a nyakába fúrom. Először csak óvatosan megnyalom a nyaka oldalát hogy rájöjjek milyen ízű is lehet. Aztán a fogam a nyakába mélyesztem. Mikor megérzi hogy valami átvágta a bőrét, Eugene összerezzen de mégsem ellenkezik. És nem sokára meg is értem miért. Mivel Eugene vérével egyetemben, az érzései és a gondolatai is elkezdenek belém áramolni.

<<27. rész

29. rész>>