45. rész - 'Cause I don't hear a sound

Bonjouuuuuur mon ami!
Remélem mindenkinek csodás szombati iskolája volt, mint nekem. (-.-") De nem baj, van rész kivételesen ötletem is van, hogy mi lesz a következőbe. Remélem, hogy jövő hétre sikerül is megírnom. Igaz, hogy csak egy nap hétvégém lesz és dogát írok egész héten, de semmi sem ronthatja el a kedvem. (Mert megvan a stabil 3-asom tesiből attól függetlenül, hogy kettő 1-esem van.) Szóval mindenkinek kitartást a félévi dogákra és vizsgákra. Na nem fosom a szót, jó olvasást!
#JesuisCharlie



Carter:

- Carter fejezd be a duzzogást! – szólt utánam Conor mikor belépett az ajtón, mivel az orrára csaptam, ahogy a házhoz értünk. A lépcső felénél jártam, amikor megszólalt. – Gyerünk! Akkor mondjad mi bajod van most velem!

Leírtam a válaszomat, majd a fejéhez vágtam a füzetet. Elolvasta, majd sóhajtott egyet.

- Tudom mit mondtam. – elém sétált majd átnyújtotta a füzetet, amit elég durván kitéptem a kezéből. – De nem tehettem semmit.

„Csak követnünk kellett volna őket! Ennyi lett volna a dolgod!”

- És akkor megkockáztatod, hogy leleplezed Hayleyéket, Scott-ot, és minket a Townsond-ok előtt, vagy esetleg mások előtt is? – vonta fel a szemöldökét. Bólintottam. – Carter meg kell őrizned a hideg véred! Ki kell derítenünk mit akar Scott és csak aztán cselekedni. Felőlem akár úgy ölheted meg ahogy szeretnéd, de ez így most túl veszélyes!

„Pont te beszélsz a veszélyről, aki védtelenül hagyott 3 embert, akiket Scott követett!” – elvakított a saját haragom. Pedig ahogy most visszagondolok nem akartam hozzávágni ezeket Conor fejéhez. Hisz egésznap ott csüngött a fákon, mint egy kismajom, csak hogy rám vigyázzon.

- És mi van ha azt mondom nem voltak védtelenek? – kapta fel a vizet Conor. – Ally is pontosan tudta, hogy Scott őket figyeli.

Összezavarodva néztem rá, majd elkerekedett a szemem.

„Te kitálaltál Allynek?” – mutattam fel a táblámat.

- Mi? – kérdezett vissza. – Dehogy, nem vagyok idióta! – nem volt kedvem vitatkozni vele ebben a témában. – Mielőtt beszállt volna a kocsiba, felnézett. És mielőtt megkerülte volna a kocsit minket nézett.

„Ezt mégis hogy érted?” – már gőzöm sem volt miről hadovál itt nekem.

- Ismerem Alisont és az ismeretségünk során arra is rájöttem, hogy kicsit sem hülye. – úgy hadarta, mintha minél előbb túl akart jutni a témán. – Rájött, hogy figyeljük Scott-ot, aki pedig őket figyelte. Szerintem nem épp azon gondolkodott, hogy csak azért bámulja egy kis tinédzser, mert annyira jó nő.

„Álljunk, meg egy percre! Te most azt mondtad rá, hogy jó nő?” – lepődtem meg. Valahányszor lányokról kérdeztem soha nem mondott semmit. Főleg nem azt, hogy ”jó nő”.

- Ne lovagolj a témán Carter! – emelte fel fenyegetően mutató ujját. – A lényeg az, hogy amikor elmentek tudta, hogy figyelik.

„De akkor is védtelenek voltak vele szemben, akinek éles fegyverei vannak.” – akadékoskodtam tovább. Már épp mondott volna valamit, de magában tartotta, mivel látta, hogy még folytatom az írást. Mennyivel nehezebb így kommunikálni… - „Mi van ha holnap azt halljuk a hírekben, hogy két tinédzsert és az unokatestvérüket gyilkolták meg a délután?”

- Nem kell olyan gyámoltalannak és mimózának elképzelned a Townsondokat! – morogta. – Amilyen nagy szájuk van el tudom képzelni hogy megtudják védeni magukat.

„És Ally? Tudtommal ő Montgomery!” – vetettem be a fegyveremet. Úgy tűnik az Ally téma nagyon jó fegyvernek bizonyul Conor ellen ilyenkor.

- A nagyapja sokat vitte el vadászni, az apja pedig Texasi!

„És ezt te honnan tudod?”

- Mert kinyomoztam. – próbálta lezárni, de nem sikerült neki.

„Miért?” – morgott egyet.

- A biztonságunkért, azért! Szerinted nem nézek utána ennek a Townsond kölyöknek akiért úgy oda vagy? – annyira mérgesnek tűnt. – Mindenkit leellenőriztem, akikkel barátkozni kezdtél, vagy kapcsolatba léptél egyáltalán! – ennyit arról, hogy ő sem kutakodik utánam. – Senkiben sem bízhatunk, mert bármikor megölhetnek! Collin is csak azért tartotta a száját mert a barátod volt, és mert az anyja az nevelte belé hogy ne áruljon el senkit! Tudod milyen pipa rám az anyja amióta meghalt! Azt mondta hogy menedéket adott amikor szükségünk volt rá, mi pedig azzal áruljuk el, hogy hagytuk meghalni a fiát! – hátráltam egy lépést. Még soha nem üvöltözött velem. Legalábbis nem így, és nem ennyire. Conornak semmi köze nem volt Collin halálához, egyedül az én hibámból halt meg. – Ezek után hogy kéne bizalmat adnom bárkinek is, ha azok fognak elárulni akikben eddig bíztam. Lehet hogy ismerem Allyt, te pedig ismered Kelleyt és Jevet, de soha nem tudhatjuk őket mikor kapják el és tálalnak ki rólunk Scott-nak!

Alig mertem válaszolni. Remegő kézzel írtam a válaszomat Conornak.

„Sajnálom! Megértem ha ideges vagy, nem kellett volna felhúznom téged.” – majd felmentem a szobámba, és behajtottam az ajtómat.

Conor:

Az arcomat kezembe temetve ültem az ágyamon. Persze, hogy ideges voltam Allyék miatt. Erre most még Cartert is megbántottam. Ha nem érdekelné ennyire a téma annyival könnyebb lenne őt is és Allyéket is biztonságban tartani. Alig tudtam vissza fogni magam, hogy ne nyögjem ki véletlenül, hogy Ally egy nagyon erős védelmező, akitől Scott jobban teszi ha fél, és nem packázik vele.

Csörögni kezdett a mobilom. – Mi az? – ugattam le az illetőt.

- Bocs, hogy élek! – szólt bele gúnyosan az illető. – Én is örülök neked mondtam már? – ismertem fel Ally hangját.

- Ne haragudj! – az orrnyergemet dörzsöltem, hátha elmulasztja a fejfájásomat.

- Olyan a hangod, mint egy hisztis tinédzsernek, akinek először lett menzesze. – jegyezte meg.

- Nem segítesz a helyzetemen!
- Miért, Carter a hisztis tinédzser akinek először lett menzesze? Mert picit idős hozzá, de hát ami késik nem múlik.
- Még mindig nem segítesz! - válogattam meg a szavaimat, míg a végén őt is le nem cseszem valamiért.

- Ó tényleg, akkor azzal sem segítek neked, hogy Scott elment? – kérdezte.

- Mi van? – kaptam fel a fejem. – Hogy érted, hogy elment?

- Úgy hogy nem itt szállt meg Magic Ville-ben. – mondta. – Vagy az erdőben, de annak is a nagyon távoli részében, vagy egy másik városban.

- Honnan veszed ezt?

- Tudod ennél feltűnőbben nem is tudta volna a tudtotokra adni, hogy minket követ. Viszont nem úgy követett minket, ahogy hinnéd. Elvittem enni Jevéket és csak az étteremig követett, lézengett ott egy ideig majd elment.

- És te hogy követted őt, ha ott voltak a nyakadon a kölykök! – kényszeresen felnevetett.

- Ezt úgy mondod, mintha az enyémek lennének! – témát váltott. – Vagyok olyan ügyes és gyors, hogy követni tudjam anélkül, hogy észrevenné bárki is. Az erdő felé vette az irányt, majd megint visszatért a főútra, gondolom arra az esetre készült fel, ha esetleg követné valaki.

- Tehát akkor vagy egy másik városban, vagy az erdő mélyében lapulnak. – vázoltam fel. – De miért követett titeket?

- A húgodnak az arcára van írva, mit érez Jev iránt és úgy tűnik Scott ezt ki is használja. – felelte. – Jev és Kelley rajta veszekedtek. Kelley kedvesnek ítélte meg, akit nem tudni miért a húgod és a kis barátai ki nem állhatnak. Jev pedig arról hadovált, hogy valószínűleg van okuk miért utálni.

- Bármi jele gyanakvás arra, hogy ki is Scott? – remélem, hogy nincs. Nem lenne jó még azt is kimagyarázni hogy egy éles késsel járja az utakat és csak minket akar megölni.

- Nada. De tény és való, hogy Jev ki nem állhatja. – tette hozzá.

- Egyet kell értenem a taknyossal. – sóhajtottam. Legalább egy valamiben egyet értünk mindannyian.

- Akarom tudni miért depizel ennyire, vagy inkább rád hagyjam? – felvontam a szemöldököm.

- Miért, akarod tudni?

- Nem. – szinte éreztem ahogy vállát vonogatja. – Csak nem akartam bunkónak tűnni.

- Kösz. – mondtam.

- Jaj tudod, hogy húzom az agyad! – nevetett. – Na mondjad akkor!

- Nem arra mondtam. – válaszoltam. – Tényleg kösz Ally! Sokat segítettél ma!

- Lehet, hogy utállak de közös ellenségünk még lehet. Szóval nincs mit.

- Te mit tettél ellene, hogy már az ellenségednek számít? – érdeklődtem.

- Ugyanazt mint te. Semmit. Csak meg akarja ölni a családomat. Ennyi.

Jev:

Kérdezhetek valamit? – küldtem el az SMS-em Carternek. Két perc múlva jött a válasz.

Persze, mit?

Honnan ismered azt az új srácot, Scott-ot? – beletelt egy kis időbe, míg válaszolt.

Nem ismerem. De már mondtam neked. – nem tudtam hogy kéne megfogalmaznom, hogy ne tűnjön annyira sértőnek.

Tudom, hogy ismered… És Hayleyék is ismerik. Észrevettem hogy egész nap kerülted és őt figyelted. – azt már nem akartam hozzá tenni, hogy Nick mondta hogy az Angyalának szólította. Hiába kérdezgetett a húgomról Scott tudtam, hogy neki egészen más valaki van a listáján. Az pedig Carter. Ahogy ránézett, figyelte minden mozdulatát, minden egyes apró mozzanatot.

És mi van ha csak egy régi ismerősöm akit utálok? Olyan nagy cucc, hogy nem számolok be NEKED olyan emberekről akiket nem kedvelek. Emilyről sem dumálok egész nap, pedig őt is utálom. – itt sokkal többről volt szó, mint puszta utálatról. Egész nap olyan furcsa volt. Hiába rabolták el 2 hétre és vesztette el a hangját, ugyanolyan magabiztos volt mint mindig. Mégis ma. Már reggel éreztem, hogy valami más. Aztán megjelent Scott és mintha teljesen más módon állt volna a világhoz. Félt.

Attól, még elmondhattad volna, hogy ismered. – éreztem, ahogy Carter olyan hangon olvassa a fejében mint egy durcás 5 éves. Mert így is hangzott, de nem ilyennek szántam. Majd gyorsan utána írtam. – Mit hittél teszek vele valamit, csak mert ismer téged?

Nem, csak nem szerettem volna ha ismernéd. – válaszolta. Legszívesebben ezt személyesen beszéltem volna meg vele, de túlságosan lekötött a vitám Kelleyvel. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy mennyire kedvesnek és aranyosnak tűnik a srác. Cartert, meg még felhívni se hívhattam fel, mert túlságosan megnehezítette volna a beszélgetést.

Az a kérdés tegnapról, még mindig bennem volt. Azon kaptam magam, hogy a fülemhez tartom a telefont. Felvette. Egy hangot sem hallottam így gondoltam nekem kell megszólalnom.

- Szia! Tudom, hogy nincs hangod, de sokkal egyszerűbb így elmagyarázni neked, mint írásban. – olyan kínosan éreztem magam, így a nevetésemmel próbáltam elterelni a gondolataimat. – Nem igazán vagyok a szavak emberek…  - nyögtem ki. Majd kifújtam a levegőmet. – Huh, sokkal nehezebb mint gondoltam. – mondtam ki a nyilvánvalót. Jaj ugyan már Jev! Egy lány nem foghat ki rajtad, mi lehet a legrosszabb, ami történhet. Max nemet mond. Carterről van szó, szóval valószínűleg ez fog történni. – Szóval azt akartam megkérdezni, hogy… - szedtem össze a bátorságomat. Majd el is hagyott. – Mindegy hagyjuk, majd holnap! Bocsi, hogy zavartalak! Szia! – hadartam el, majd letettem. Arcomat a kezembe temettem. Miért olyan kínos ez? Hisz már annyiszor kérdeztem. Most egyszer amikor komolyan is gondolom, miért olyan nehéz?

Carter:

A telefonom rezgése zavart meg az olvasásomban. Arról a számról jött, mint amikor Jev elhagyta a telefonját, úgyhogy valószínűleg ő volt az.

Kérdezhetek valamit? – olvastam.

Persze, mit? – nem telt sok időbe míg válaszolt.

Honnan ismered azt az új srácot, Scott-ot? – ledermedtem. Miért kérdez ilyeneket? Mondtam már neki, hogy nem ismerem.

Nem ismerem. De már mondtam neked. – válaszoltam.

Tudom, hogy ismered… És Hayleyék is ismerik. Észrevettem hogy egész nap kerülted és őt figyelted. – basszus! Basszus, basszus, basszus! Miért kell feltűnnie neki? Valamit gyorsan ki kell találnom. Gyerünk Carter imprózz valamit, abban úgyis olyan jó vagy. Kit áltatok horribilis vagyok benne. De épp ilyenkor álld meg az Isteni szikra.

És mi van ha csak egy régi ismerősöm akit utálok? Olyan nagy cucc, hogy nem számolok be NEKED olyan emberekről akiket nem kedvelek. Emilyről sem dumálok egész nap, pedig őt is utálom. – ez az! A fejemben tapsvihar zördült fel, ahogy kezet fogtam önmagammal ezért a csodás ötletért.

Attól, még elmondhattad volna, hogy ismered. – jött a válasz. Jev, miért kell elrontanod a győzelmem, ha már a bátyám ellen vesztettem. Majd jött még egy üzenet tőle. – Mit hittél teszek vele valamit, csak mert ismer téged? – nem Jev, ő tesz veled valamit, azért mert ismer engem.

Nem, csak nem szerettem volna ha ismernéd. – ez igaz volt. Nem hazudtam, az ok már nem lényeges miért nem szeretném.

Meg amúgy is nem a főnököm sem a pasim, hogy be kéne számolnom neki a dolgaimról.

Hirtelen megcsörrent a mobilom. Ott rezgett a kezemben Jev számáról. Miért felejti el valahogy mindenki, hogy nem tudok beszélni? (Hála Scott-nak!)

Normális esetben mondtam is volna bármit a telefonba, de egy hang sem jött ki a számon.

- Szia! Tudom, hogy nincs hangod, de sokkal egyszerűbb így elmagyarázni neked, mint írásban. – kínosan felnevetett. – Nem igazán vagyok a szavak emberek… Huh, sokkal nehezebb mint gondoltam. – nevetett megint. Elmosolyodtam. A híres nőcsábász, magabiztos Jev Townsond zavarban van. Ilyen is ritkán történik meg. – Szóval azt akartam megkérdezni, hogy… Mindegy hagyjuk, majd holnap! Bocsi, hogy zavartalak! Szia! – ott volt a nyelvem hegyén. Egy szó. De nem jött hang. Én kimondtam, de nem hallotta. És letette.

Hangtalanul sóhajtva, ledőltem az ágyamra. Mi a fene van velem? Miért van olyan furcsa érzés a hasamban? Miért ég ennyire az arcom? És miért ver ennyire hevesen a szívem?

Ui.: Tudom kicsit nyálasra sikerült...

<<44. rész

46. rész>>