47. rész - Welcome, welcome

Bonjour minna!
Igyekeztem a résszel, hogy meglegyen, de véleményem szerint összecsapott lett és a hangulatom is rányomta a bélyegét. (Újabban nincs jó kedvem...) De remélem ettől függetlenül tetszeni fog. Ne felejtsetek el véleményt nyilvánítani vagy itt vagy a chatben. Most már a harmadik opció is létezik a részek alján, ha esetleg nincs kedvetek leírni a véleményetek.
Na nem fosom itt a szót inkább megyek lis-ni  valamit. Nagy valószínűséggel a CoHF-et vagy az Útvesztőt. Már megint fosom a szót, jó befogtam!
*becipzározott szájjal integet és mutatja fel hüvelykujját remélve, hogy tetszik a rész*
Puszi: Kukorka



Jev:

- Igen anya minden teljesen rendben! – nyugtattam meg már ötödszörre. – Nem, nem kell kórházba vinni kivizsgálásra! Nem, Kelleyt sem kell! Anya csak végezd a munkád és ne aggódj! Jól vagyunk! Mindenki jól van! Jó munkát, szeretünk! – tettem le. Hátradőltem az ágyamon és a plafonra meredtem.

Visszagondoltam arra, ami alig két órája történt. A tanárok próbáltak mindenkit megnyugtatni, és miután a tűzoltók mindent biztonságossá tettek az emberek visszamehettek elhozni a cuccukat. Mindenkit csapatokban vagy tanári kísérettel vittek haza. Az igazgató Emilyt kereste mindenhol, de egyszerűen eltűnt. Bár kiderült, hogy a tűztől annyira megijedt, hogy hazáig rohant. Most komolyan nem poénkodom, a szülei mondták ezt!

Az igazgatónak folyamatosan csengett a telefonja, ahogy a tanári karban mindenkinek, akinek osztálya volt. A szülők megrettenve hívták őket és kérdezősködtek. Futólag láttam Nick anyját aki a bedepizett kémia tanárt kérte számon, az pedig mint egy 3 éves sírni kezdett. Szegény Linda nem tudott mit kezdeni vele, így inkább fogta és hazavitte Nicket és szerintem Davet is.

Az orvos (aki mint kiderült Cartert vizsgálta, és Allyt kezelte élete egyetlen torokgyulladásával) amikor visszatért folyamatosan azon morfondírozott Carternek, hogy jött vissza ilyen hirtelen a hangja. Persze ez nem is nézhetett volna ki drámaiabban miközben a nyugtatókat kotorta elő a kémia tanárunknak.

Ally anyával veszekedett, hát vagyis mi csak ennyit hallottunk: „Mi? Persze, hogy élnek Clare! Hülye vagy nem én engedtem be oda őt! Alig 10 perce vagyok itt!” Utána pedig próbálta lebeszélni, hogy véletlenül se jusson eszébe idevezetni még ha nincs is olyan messze. Ebben egyetértettem senkinek nem volt szüksége arra, hogy anya a nyilvánosság előtt lássa be, hogy egyik kölyke sem halt meg a levegővételben.

Conor és Carter halkan sugdolózott valamiről, majd mindketten felém pillantottak. Oldalra néztem mintha mi sem történt volna.

- Ha hazaértünk feltétlen hívd fel anyádat, mert én nem bírom! – mondta Ally. Az arcomat látva megkérdezte. – Hé minden okés?

- Ja, persze. – bólintottam leplezve. Még mindig nem tudom kiverni a fejemből, amit láttam.

- Biztos? – fürkészett. Megint bólintottam, gyanakvó tekintettel Kelley felé fordult és őt kérdezgette.

Biztos voltam benne, hogy nem Emily lökte fel azt az állványt. Mert furcsa módon mindenkinek a pad beépített rekeszében volt, de Emilyé az óraközepén odavarázsolta magát és kigyulladt. És nem csak ez. Amikor befutottam láttam valamit letűnni a folyosón. Két valamit, mindkettő fekete volt és szőke.

- Szia! – akkor eszméltem fel, hogy Carter ott áll előttem.

- Mi? – ráncoltam a homlokom.

- Csak elköszönök, mert mi indulunk! – magyarázta. – Úgy láttam, hogy lassan ti is.

- Ja, igen.

- Akkor szia! – mondta megint, de nem mozdult. Arra várt, hogy én is mondjak valamit.

- Szia! – nyögtem ki. Megfogtam a kezét. – Kérdezhetek valamit? – néztem barna szemeibe. Bólintott. – Inkább semmi! – ráztam meg a fejem. Meg akartam kérdezni, de megint inába szállt a bátorságom. Összehúzta a szemöldökét.

- Jól számolom, hogy ez a harmadik alkalom? – kérdezte.

- Mihez? – értetlenkedtem.

- Valamit kérdezni akarsz már 2 napja, de nem kérdezed meg! – felelte. – Ennyire riasztó lennék, hogy nem mered elmondani? – elmosolyodtam. – Szóval kinyögöd még ma, vagy megint azt mondod, hogy holnap?

- Talán holnap! – röhögtem el magam. Megforgatta a szemét.

- Szia Jev! – fordult meg, de mivel még mindig a kezét fogtam visszafordítottam.

- Gyere, ölelj meg! – tártam szét a karom.

- Mi? – kerekedett el a szeme. – Én hozzád biztos nem érek! Büdös vagy!

- Hahaha. – válaszoltam cinikusan. – Na, de komolyan ölelj már meg!

- Nem foglak megölelni! – jelentette ki.

- Pedig az előbb is megöleltél. Ráadásul kétszer! – biggyesztettem le a számat drámain. – Légyszi!

- Én nem öleltelek meg! Te rántottál magadhoz! – úgy tettem, ahogy mondta. Kezénél fogva egy nagyot rántottam rajta és magamhoz szorítottam. A hajába fúrtam az orrom.

- Mint most? – érdeklődtem halkan.

- Mint most. – suttogta. Kezeit a hátamra tette és viszonozta az ölelésem. – Köszönöm. – motyogta a mellkasomba.

- Mit?

- Hogy kihoztál. – kezeivel megszorította a pulcsimat. – Másnak nem vallanám be, de… Volt egy olyan pillanat, amikor elfogott a félelem. Féltem semmi esélyem arra, hogy kijussak.

- Én is féltem. – mélyen beszívtam hajának illatát. Még ezek után is olyan jó illata volt. – Azt hittem nem lehet kihozni téged!

Carter élesen beszívta a levegőt, majd eltolt magától. – Nekem mennem kell. – erőltetett egy mosolyt az arcára. – Majd beszélünk! – ellépett tőlem és a bátyjához sétált. Intett nekem, majd elsétáltak Conor kocsijához és beszálltak. Azonnali beszélgetésbe kezdtek.

Aztán itthon kötöttem ki. Ally haza hozott és csinált nekünk kaját. Közben pedig egy fél óráig próbáltam meggyőzni anyámat arról, hogy jól vagyunk.

Kopogtatást hallottam az ajtón. – Bújj be! – üvötlöttem. Kelley lépett be az ajtón.

- Ugye nem akartad megviccelni Allyt valamivel a múltban? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

- Miért? – ültem fel, hogy ránézzek.

- Mert itt járt a postás és kapott valami borítékot. Ahogy kinyitotta beledobta a csapba és gyufát rá. – mesélte.

- Mi volt a borítékban? – érdeklődtem.

- Nem tudom. – rázta meg a fejét.

Carter:

- Szappanoperába illő ölelés volt! – jegyezte meg csípősen Conor.

- Szottyadt réti répa? – fordítottam felé az arcom miközben becsatoltam magam.

- Soha nem tudott helyesen beszélni! – morogta, majd témát terelt. Gondoltam. – Elmagyaráznád nekem, hogy hol van Hayley, Eugene, Jared és Emma? És kérlek lassan és érthetően, mert minden részletre kíváncsi vagyok! – haragot éreztem a hangjában.

- Vicces kis történet! – nevettem fel kínosan.

- Hallgatom! – pillantott rám szúrósan.

- Így már nem annyira vicces! – tettem hozzá. – Turbulencia lépett fel a rendszerben… - próbáltam neki kezdeni, de kijavított.

- Az komplikáció Carter! Nem turbulencia! – kiöltöttem rá a nyelvem. – Levágom!

- Ugye tudod, hogy én mivel fenyegetőztem, hogy midet vágom le? – bólintott. – A falban lévő lyukak után ne hidd, hogy nem is teszem meg! – vágtam vissza.

- Rendben, befogtam! – adta meg magát.

- Köszi! – biccentettem. Majd kifújtam a levegőt. Tudtam, hogy akárhogy is kezdek bele nem jövök ki jól. – Röviden annyi, hogy Hayley kapott egy hívást az Internátusból, hogy Angela eltűnt és a szüleit nem lehet elérni. Emma anyja és a nagybátyja vadászni mentek és őket sem érték el, ahogy Jared szüleit sem, akik Angelát keresték! Majd Eugenet hívták, hogy azonnal menjenek mint vissza, mert nyitnak egy portált Broken Arrowba. – hadartam el.

- Ti teljesen megőrültetek? – emelte meg a hangját. – Scott pontosan erre az alkalomra várt és nézd meg most is mi lett! Ez kicsit sem merült fel bennetek? Főleg benned?

- Dehogynem! – vágtam rá. – Nem vagyok hülye! De gondolj bele a helyzetükbe! És amúgy is azt hittem a közelben vagy!

- De nem voltam! – üvöltötte. – Mert épp a pszichopatádat próbáltam lenyomozni és szabotálni a tervét bármi is legyen az!

- Ölj meg amiért gondolkozni merek! – csaptam le a lábamra a kezem. – Sajnálom, most jobban érzed magad?

- Nem! – morogta. Felé fordítottam a fejem.

- Most mond meg! Te mit tettél volna a helyemben? Inkább hagyod, hogy odavesszen valaki, akit szeretnek és téged védjenek? – vontam kérdőre. – A család az első, ezt te is tudod Conor!

- Ne merj nekem idézgetni Carter! Nem játszol fairül!

- Te mondtad nekem! – jutattam eszébe. – Neked apa mondta, neki a nagyapja és így tovább! – egy perce elszakította a tekintetét az úttól.

- Carter mindenki szemszögéből átérzed a helyzetet, csak az enyémből nem! – majd az útra szegezte figyelmét. – Belehalnék, ha elveszítenélek! Nekem te vagy a családom, az egyetlen.

- Tudom. – suttogtam. – Te is nekem. De próbáld meg egy kicsit az ő helyzetükből nézni. Te nem azt tetted volna, mint én? – vontam fel a szemöldököm.

Sóhajtva megrázta a fejét. – Persze, hogy azt tettem volna. De jogom van hozzá, hogy aggódjak érted! A húgom vagy!

- Ó! – mosolyodtam el. – Még a végén olyanok leszünk Jev és Kelley. Veszekedősek, de imádják egymást! – szörnyülködve röhögte el magát.

- Isten ments, hogy olyanok legyünk! – majd öklét nyújtotta felém és azt mondta. – Mert mi a Lane stílust nyomjuk!

- Conor, ma már senki sem csinálja ezt! – mutattam a kezére.

- Ünneprontó vagy! – tette durcásan a kormányra a kezét.

- Te pedig ódivatú! – vágtam rá.

- Te meg pimasz!

- Te meg öreg! – felháborodottan nézett rám egy percre.

- Nem vagyok öreg! – jelentette ki. – Csak 31. Az nem olyan öreg!

- Hidd el Conor közel van a június. – jutattam eszébe. – Csak nem egy őszhajszál? – nyúltam a haja után, de a kezemre csapott.

- Az nem egy pattanás az orrodon. – mondta gúnyosan. – Olyan mintha 2 fejed lenne! – röhögni kezdtem.

- Olyan, jó hogy újra van hangod! – suttogta mosolyogva.

Jev:

- Te meg hová mész? – kérdeztem Allytől, aki épp az ajtón tartott kifelé.

- Én sehova. – füllentett.

- Ha már sehova mész, kell a kocsi? – próbálkoztam hátha ideadja a kulcsokat.

- Ó már értem! Rómeó nem látta már egy órája Júliáját! – mosolyodott el gonoszul. – Nincs olyan szerencséd hogy odaadjam neked a kocsit. Max, ha annyira részeg lennék talán. – gondolkozott.

- Akkor el tudnál dobni a „Júliámhoz”? – kérdeztem idézőjelet kaparva a levegőbe.

- Hát persze. – felelte. – Gondoltam, hogy épp akkor tervezel távozni amikor anyád pár percen belül óhajt megérkezni.

- Most elviszel vagy sem? – vontam fel a szemöldököm.

- Elviszlek nyugi. – majd gúnyosan elmosolyodott. – Elvégre nem szakíthatom el Rómeót az ő Júliájától.

- Hahaha. – nevettem fel cinikusan.

Carter:

- Hayleyéknek el akarod mondani mi történt ma? – kérdezte Conor. – Gondolom nem tudják.

- Szívrohamot kapna, ha elmondanám. – feleltem miközben csináltam magamnak valami kaját a fagyasztott dolgokból, amiket a fagyasztóban találtam. – Utána pedig csak magát okolná. Azért is magát okolta, hogy Angela eltűnt.

- Mind előkerültek. – feleli Conor. A gépe volt a kezében. – Angelát Noname-ék találták meg az erdő közepében eszméletlenül. Nem lett semmi baja. Emma anyját őrzők vették körbe de sikerült ellátni őket.

- És Hayley, meg Jared szülei? – ültem le mellé.

- Jól vannak ők is. – megrezzent a telefonom a zsebemben.

Mindenki jól van. Itt kell maradnom egy kis időre. Veled minden rendben? Ugye jól vagy? – olvastam magamban az üzenetet.

- Ott maradnak. Gondolom amíg kiderül mi volt ez az egész Angelával. – mondtam hangosan. Válaszoltam neki, hogy minden oké, és hogy majd hívjon fel ha lesz ideje.

- A táskádban… - kezdte Conor. – Mi volt? Fegyver volt nálad? Mert délután a rendőrség kutatja át a helyet. – arra célzott, hogy visszakell-e mennie eltakarítani a dolgokat.

- A táskába semmi, kéznél volt az összes. – válaszoltam. Megnyugodva bólintott és az adatbázist bújja. Keresést indítottak valami Vivien Fisher nevű lányért. Conor rákattintott és olvasni kezdte. Én mivel kukkolóként ültem mellette én is beleolvastam.

Barna haja van és barna szeme, úgy egy hónapja tűnt el a New York-i Internátusból. Nagyon ismerősnek tűnt.

A csengő szólalt meg.

- Majd nyitom! – álltam fel Conor pedig félretette a gépet. Odapattantam az ajtóhoz és résnyire kinyitottam. Amikor megláttam az illetőt szélesebbre tártam.

- Carter elhoztam a Rómeódat, aki már úgy hiányolt. – lépett oldalra Alison. Jev állt mögötte és orrnyergét dörzsölgette.

- Ennél jobban nem tudnál leégetni? – kérdezte költőien. Ally csak mosolyogva megpaskolta a vállát.

- Hisz ez a dolgom Jev! – barna szemei átsiklottak rám. – Lepasszolom neked! – majd sarkon fordult és visszasétált autójához. – Majd hívj, hogy vigyelek haza! – mondta Jevnek.

- Szia! – köszönt Jev.

- Szia!

- Álltok még ott 10 percig? Mert jön a huzat! – mondta Conor gúnyosan, ahogy elment mellettünk.

- Gyere be! – intettem Jevnek, és visszacsuktam a bejárati ajtót. Felmentünk a csigalépcsőn (CSIIIIIGAAALÉPCSŐŐŐ XD - Kukorka), és szerencsére ő nem bukott orra, mint Conor szokott.

Ahogy beléptünk a szobámba, odébb dobáltam a kitépett füzet lapokat és a kottákat, majd az íróasztalomra halmoztam őket. Közben Jev leült az ágyamra. Helyet foglaltam mellete.

- Mi szél hozott szerény hajlékomba? – kérdeztem.

- Gondoltam átjövök és megnézem, hogy vagy. – vont vállat.

- Nem akarsz kérdezni esetleg valamit? – vontam fel a szemöldököm. Kíváncsi voltam megint eljátsszuk ezt a kérdezni akarok valamit, de inkább holnap jelenetet.

Ahogy beléptünk a szobámba, odébb dobáltam a kitépett füzet lapokat és a kottákat, majd az íróasztalomra halmoztam őket. Közben Jev leült az ágyamra. Helyet foglaltam mellete.

- Mi szél hozott szerény hajlékomba? – kérdeztem.

- Gondoltam átjövök és megnézem, hogy vagy. – vont vállat.

- Nem akarsz kérdezni esetleg valamit? – vontam fel a szemöldököm. Kíváncsi voltam megint eljátsszuk ezt a kérdezni akarok valamit, de inkább holnap jelenetet.

- De. – mosolyodott el. – Csak nem tudom hogyan.

- Esetleg vezesselek rá? Igaz fogalmam sincs mit szeretnél de rávezetlek oké?

- Carter, te utálsz engem? – kérdezte hirtelen. Összeráncoltam a homlokom.

- Nem. – válaszoltam. – Ez most, hogy jött ide?           

- Akkor ha nem utálsz, kedvelsz? – folytatta a nonszensz kérdéseket.

- Ja, asszem’. –válaszoltam.

- És ha valami bántana téged elmondanád?

- Nem tudom.

- Miért? – ráncolta szemöldökét.

- Nem tudom. – ismételtem meg magam. – Attól függ miről van szó!

- Hogy érted, attól függ miről van szó? – értetlenkedett.

Igyekeztem visszafogni magam, hogy ne mondjam ki hangosan amit gondolok. Jev, nem leszek hülye hogy elmondjam neked a védelmező problémáimat. Esetleg ha béna leszek és belenyomom a kezem a serpenyőbe és megég, azt lehet elmondom neked. – Ez problémától függ, Jev. – ötlöttem ki egy választ. – És amúgy sem vagyok köteles neked mindenről beszámolni, ami történik velem.

- Járnál velem?

- Mi? – pattantak ki a szemeim. Felsóhajtott.

- Végre! – dőlt hátra az ágyamon. Még mindig értetlenül bámultam rá.

- Mi van? – kérdeztem újra.

- Ezt akartam megkérdezni. – túrt bele fekete hajába. – Ne nézz rám úgy mintha egy pszichopata lennék!

- Most épp úgy nézek rád, mintha közölted volna velem, hogy terhes vagy! – feleltem.

- Ó szóval kiderült! Leszel az anyja? – felkaptam az egyik párnámat és hozzá vágtam. – Hé! – hozzá csapdostam a párnát újra és újra. Elkapta a kezem és lerántott. – Szóval? – vonta fel szemöldökét kajánul elmosolyodva.

Nem! Ez így nem lesz jó! Nem tehetem! Nem járhatok vele! Itt van Scott, meg úgy amúgy is. Védelmező vagyok, nem járhatok egy egyszerű sráccal megjátszva magam, hogy a délutánjaimban nem éles kardokkal és tőrökkel edzem magam, és nem természetfeletti lényekkel és őrzőkkel harcolok.

Tudom, hogy a múltkor úgy csókoltam, mintha semmi nem létezne, de az egyszer volt. Nem állandósíthatom veszélybe kerülne. Nem csak ő az egész családja is.

Meg ha kiderülne, hogy védelmező vagyok lehet, hogy megutál, félni kezd tőlem, megvet, gyilkosnak tart majd.

- Carter… - suttogta Jev visszarántva a valóságba. Kék szemeivel az enyémet fürkészte. Eldöntöttem, tudom már a válaszom.

- Járok veled. – mondtam végül.

Ally:

- Tudom, hogy itt vagy valahol! Láttalak! - mondtam. - Mutasd magad! - valami elment mellettem. Támadni akartam de csak levegőt vágtam ketté. Kirúgtam a lábamat, így elvesztve az egyensúlyom a levelekre estem. Felpattantam és körbefordulva kerestem az illetőt.

Gúnyos nevetés hallatszott a fák lombjai közül. Leugrott és végre előttem állt. Szőke haja nagy fürtökben verdeste vállát. Fekete őrző ruhája kiemelte minden tekintetben az idomait. Nyakában megvillant a lefelé mutató pentagramma és rideg szemeivel engem méricskélt, gúnyos mosollyal az arcán.

- A híres Alison Montgomery! - járt körbe. Szorosabban fogtam a tőröm markolatát. - Vagy inkább Véres Ally? Melyik tetszik jobban?

- Ki vagy te? - sziszegtem.

- Az nem lényeges. - legyintett.

- Mit akarsz tőlünk? Tudom, hogy figyelsz minket, ma is láttalak az erdőben. - magabiztosan lépkedett, mégis tartotta a távolságot. Nem rántott fegyvert, csak a szavakkal próbált hatni.

Nevetett. - El sem hiszem, hogy nem emlékszel rám, Alison! - majd hozzá tette ugyanazzal a mosollyal. - Ó bocsánat, hisz eddig bárki aki látott nem élte túl igaz?

- Mit akarsz? - sziszegtem.

- Csak kíváncsi voltam mit eszik rajtad! - vont vállat.

- Kicsoda? - értetlenkedtem.

- Gondolkozz is a vörös fejeddel!

- Menj a pokolba! - örömöt tettetve a mellkasához kapott.

- Szívem, ott találkozunk! - mérgemben előkaptam az egyik dobókésem és a torkát célba véve felé hajítottam.

Azt hittem kiesnek a szemeim a helyéről. Mutató és középső ujja közt fogta az imént elhajított pici késemet. A hegye a nyaka felé mutatott ő pedig a markolatánál fogta. Jobbra hajította és beleállt az egyik fa törzsébe.

- Örvendek a találkozásnak Alison! - hajolt meg. Szőke fürtjei előre hullottak, majd ahogy felnézett rám rideg, gyilkos tekintetével találkoztam.

Pislogtam, majd eltűnt.

<<46. rész

48. rész>>