2015. január 31., szombat

48. rész - He locked a demon

Sziasztok!
Bocsi, hogy többel nem tudok szolgálni, de nincs sok időm írni, ezért csak ennyi sikerült erre hétre, ráadásul mi még mindig dolgozatokat és témazárókat írunk a héten és jövőhéten. Remélem azért tetszeni fog nektek és ne felejtsetek véleményt nyilvánítani.


Carter:

Hú a tegnap… Jev szinte kicsattant örömében, amikor elment (az anyja eljött érte). Sms-ezett nekem a délután, hogy mivel a barátnője vagyok igazán csinálhatnánk valamit szombaton. Leráztam azzal, hogy dolgom van, ami mondjuk nem nagyon tért el az igazságtól.
Este Hayley felhívott és elpanaszolta nekem, hogy mi történt. Szerencsére a húga és a szülei is jól vannak, ahogy a többiek is. Aztán az is kiderült, hogy ott van Eugene (ami persze 5 perc után feltűnt, hogy valaki Hayley mögött levegőt vesz), majd Jaredék is megjelentek és kihangosításba tettek. Nagyon vicces volt, mert Hayley úgy hívott fel, hogy mivel nem tudok beszélni ezért kopogjak a telefonba ha egyetértek. Aztán ledermedtek mindannyian, amikor megszólaltam.
Mondták, hogy ott maradnak mert Hayley vigyázni akar a húgára. Eugene jött volna, csak nem akarta magára hagyni Hayleyt. Amikor Haysnek a mosdóba kellett menni Eugene-nal beszélgettünk, hogy mennyire ki volt akadva amikor megtalálták Angelát. Attól félt, hogy olyan állapotban fogják őt is megtalálni, mint Mirát, Collint vagy bárki mást. Ezért nem akartam említeni a kémia labor felrobbanását. Csak még jobban idegeskedne, ami lassan nem tesz jót a szervezetének.
- És mi a helyzet Jevvel? – éreztem, ahogy Eugene fekete szemöldökeit vonogatja.
- Ne is említsd! – röhögtem fel kényszeresen. Még mindig nem tudok mit reagálni arra, amit délelőtt mondott.
Persze az emberek cukinak is tartják, ha egy fiú fél megkérni egy lányt a barátnőjének. De én nem lehetek a barátnője. A szám akaratom ellenére cselekedett, és annak az ellentettjét mondta, amit szerettem volna. Most meg nem mondhatom azt, hogy csak egy vicc volt, mert azzal megbántanám azt meg nem szeretném.
Az Angyalra! Még azt sem tudom Conornak, hogy mondjam el. Tutira meg fog ölni. Bár lehet megértené, hogy lassan 16 éves vagyok. Mit álmodozom én, határozottan ellenezni fogja, most hogy Scott megjelent.
Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, hogy kezeljem ezt az egészet. Conor biztosan értené és tanácsot adna, de az első dolga az lenne, hogy leüvöltene engem utána kitekerné Jev nyakát. Még mindig próbálom elhinni, amit az egyik nap mondott nekem, hogy ha tehetné erővel sem tudna elszakítani tőle.
Egész délután ezen gondolkoztam, amiket Jev mondott nekem miután igent mondtam. Olyan megkönnyebbült volt és boldog. És ezt ki is mondta. Azt hitte, amint megkérdezi, elküldöm melegebb éghajlatra és kiröhögöm és viccet csinálok belőle.
- El sem tudod hinni mit éreztem mikor kimondtad! – suttogta lehunyt szemekkel, és magához húzott és megcsókolt.
Valamit az exekről is mondott, de nem igazán értettem. Viszont egy biztosan megmarad bennem egész életemben. Azt mondta: Furcsa módon a bátyád érdekes nevelése ellenére is kedvellek.
Kedvelne? Majd képzeletbe pofán vágtam magam.
Carter de hülye vagy védelmező létedre! Miért ne kedvelne? Nem kért volna meg a barátnőjének.
De mi van ha csak én is olyan vagyok számára, mint a többi lány a suliban? Majdnem mindegyikkel járt, lehet hogy én csak azért kellettem neki, mert nem kaphatott.
Drága Carter! Mindig az az édesebb gyümölcs, ami túl magasan van hogy elérjük.
Vitatkoztam önmagammal. Kész összeesküvés elméleteket alkottam magamban. Mindenről. Jev biztosan nem úgy akar járni velem, ahogy én vele. Várj, mi? Mégis mit mondtam? Máriám, ez fárasztó ellentmondani önmagamnak. Le kéne szoktatnom magam róla.
A lényeg, hogy én nem szeretném nagydobra verni az egészet. Én azt kedvelem benne, hogy ketten el tudunk beszélgetni, nem azt amikor mindenki cikizi őt meg engem.
Másnap Conor keltett. Már fel volt öltözve, és felkészülve mindenre.
- Mi az? – fordultam felé álmosan és próbáltam elnyomni egy ásítást sikertelenül.
- Öltözz fel és fogd kontyba a hajad! – mondta, majd kiment a szobámból. Úgy tettem, ahogy mondta. Felvettem a fekete farmerom, hasonló felsővel (hála bő színekből álló gardróbomnak), majd kontyba fogtam a hajamat. Felcsatoltam pár tőrt és kést és lementem, ahol Conor épp a szörnyű kávéjának utolsó kortyát issza meg. Nekem egy pohár narancslevet nyomot a kezembe a pogácsával, majd intett, hogy üljek le.
- Hova megyünk? – kérdeztem miközben beleharaptam a  pogimba.
- A gimibe. – összeráncoltam a homlokom.
- Miért?
- Mert muszáj egy kis helyszínelést nekünk is csinálnunk! – felelte. – Egy barátom lefülelte a Reed házat.
- Kiket?
- Reed. Emily Reed, az osztálytársad. – ó vagy úgy. – Tudod ekkora. – mutatott valahol az én magasságomtól nagyobbat. – Szőke és… - majd mellkasa előtt egy hosszúkás félkört mutatott.
- Köszi, hogy növeled az önbizalmam bátyus! – mosolyogtam rá roppant kedvesen.
- Nem azt mondom, hogy neked nincs csak… - magyarázkodott. Felálltam és megpaskoltam a vállát, majd a csapba dobtam a tányért és a poharat.
- Ebből már nem jössz ki jól! – a cipőmhöz indultam és fél lábon ugrándozva felrángattam a tornacipőmet. Felkaptam a dzsekimet és már készen is voltam, ahogy Conor is. A kezembe nyomott egy könnyű hátizsákot. Szó nélkül felvettem a hátamra, ő pedig zsebéből előszedte a kocsi kulcsot és kiléptünk az ajtón.
- És Emilynek mi köze van ahhoz, hogy mi CSI-t megyünk játszani az iskolában? – kérdeztem már a kocsiban. Gyújtást adott és kihajtott a felhajtóról.
- Az ő asztaláról esett le a kémia anyag és borszeszégő, ami miatt lángra kapott a terem. Csak furcsa módon mindegyik asztalon minden el volt pakolva és még a padon sem volt. Kivéve az övé. – mesélte. – Ő volt az egyetlen akit nem találtak a diákok közül, és mint hallottam nem szívlel téged és csak pont te maradtál bent kivéve ő.
- Nem őrző ha erre gondolsz. – jegyeztem meg halkan. – Valamiért elaludtam és nem keltem fel a pánikra, csak a tűzre. Nem volt ott senki, csak én. Kém szagát éreztem, de sehol sem találtam.
- Valakinek muszáj volt tüzet gyújtania. Azon is gondolkoztam, hogy Scott rávette Emilyt, vagy csak megzsarolta, esetleg elvarázsolta, és így. Csak a pánik miatt balul sült el.
- Scott nem Merlin, hogy elvarázsoljon embereket. És a zsarolás meg a meggyőzés sem az ő módszerei. – biztos voltam, hogy ez az ő műve. – Amikor magamhoz tértem, ott állt az ajtóban. Minden romokban hevert, de ő ott állt és nézett. – abbahagytam a mesélést, mert láttam, hogy Conor küszködik. Erősen markolta a kormányt és szemén is láttam, hogy nincs távol attól, hogy bárki aki a közelébe megy és beszélni kezd hozzá azonnal megmurdel abban a pillanatban.
Mindig vigyáz rám. Mindent megtesz a biztonságom érdekében és nekem esik rosszul, amikor valami történik velem és látom mennyire fáj neki. Mennyire aggódik értem.
- Az iskolában Emily lesz, akit elsőnek gyanúsítani fognak. Meg persze téged és Jevet. – tette hozzá. Értetlen arcomat látva megmagyarázta. – Te voltál az egyetlen aki nem ébredt fel a pánikra. Bent ragadtál az égő épületben és senki sem vette észre. Aztán hirtelenjében Jev megjelenik veled a karjában. – elhalkult a hangja. – Carter, magyarázz meg nekem valamit! Hogy történhetett ez? Még ha mély álomban vagy akkor is te vagy a legéberebb ember. Mi történt?
- Nem tudom. – ráztam meg a fejem. – Csak arra emlékszem, hogy bámultam a tanárt és utána elbóbiskoltam.
- De te olyat nem szoktál! – csattant fel. – Biztos, hogy nem ettél vagy ittál valamit, amit mástól kaptál. Vagy esetleg tündérpor…
-  Te most arra célzol, hogy be voltam drogozva? – vontam fel a szemöldököm. Nem válaszolt. – Kire gondolsz ki adta nekem? Gondolhatod, hogy nem vagyok olyan hülye elfogadni mindent Scott-tól. Szóval, ki a tipped? Emma, Jared, Eugene, mondjuk Hayley? – soroltam szemrehányóan a neveket. – Esetleg Kelley, vagy éppen mi van ha Jev? Mondjad ki volt a tipped kíváncsi vagyok!
- Carte ismertem olyan embert, akinek a legjobb barátai tettek tündérport a kajájába úgy hogy a lány nem is tudott róla. – mesélte. – Képzelheted mi lett belőle.
- Kicsapták? – gondoltam a legmegfelelőbb válaszra. Erre Conor csak elmosolyodott. Mi ezen a mosolyogni való? Úgy vigyorgott, mintha valami kedves emléke lenne.
- Csak felgyújtott egy szobanövényt. – felelte.
- Hogy mit? – döbbentem meg. A röhögőgörcs határán voltam. – Egy növényt? És azért sem csapták ki?
- Elbújt, amíg kiürült a hatása. – Conor leállította a motort. – Nem lett nagyobb következménye, de ezek után eléggé megrendült a bizalma a barátaiban.
- És eme hölgyeménynek azért van köze hozzám mert… - megforgatta a szemeit.
- Azért mert megérkeztünk. – kiszállt a kocsiból. Közel sem jártunk a sulinál, ha nem egy távolabbi középület parkolójához állt be. Követtem, ahogy a mellékutcákon és az erdős részről akarta megközelíteni az iskolát.
Átmásztunk a kerítésen és csendesen átvágtunk az udvaron. Senki nem volt az épületben, sem a környékén így nem nagyon kellett aggódnunk amiatt hogy valaki észre vesz. Pontosan a kémia terem ablaka alatt álltunk.
Felnéztem, a piciny ablakok nyitva voltak. – Ez a „barátod” mit is mondott Emilyékről? – fordultam Conor felé.
- Emily nem nyúlt hozzá a borszeszégőhöz és kint sem volt az asztalán. Ő ezt állította. – vont vállat. – Azt mondta, hogy a felvételen egészen jól érezni, hogy nem hazudik.
- Megbízható? – közelítettem óvatosan. Mindig kényes volt, ha a barátairól, vagy az ismerőseiről volt szó. Mert 1, állítása szerint neki nincsenek barátai. Mert 2, amióta a szüleink meghaltak egyikkel se beszélt. Néha kihasználta a kapcsolatait, hogy védelmet szerezzen nekünk, de azokkal akik tényleg a barátai voltak soha nem beszélt azóta… részben miattam.
- Mi? A felvétel? – megráztam a fejem.
- A barátodra értettem. Megbízhatunk benne? – elgondolkozott. Mintha fejben végig nézné a kapcsolatát azzal az emberrel. Válaszul csak bólintott, nem úgy tűnt mintha mást is szeretne hozzá fűzni. – Biztos? – megint bólintást kaptam. – Mi a neve?
- Miért érdekel? – vállat vontam.
- A húgod vagyok! Miért ne? – majd a másik kérdést szegeztem neki. – Mióta ismered?
- Olyan mintha arról faggatnál mintha épp most szereztem volna egy nőt. – testvériesen egyszerre forgattuk meg a szemünket erre a kijelentésére. – Amúgy meg Jason, és úgy 5 éves korom óta. – meglepődtem. Van egy barátja akiben megbízik. Van egy barátja, aki még ismerte azelőtt hogy teljesen elzárkózott volna mindentől. – Látom az arcodon és nem!
- Még azt se tudod mit akartam mondani! – háborodtam fel.
- Nem fogom megmondani a vezetéknevét, mert megint gondolsz egyet és a gépemben kutakodsz! – tett szemrehányást.
- Egyszer úgyis kiszedek belőled mindent! – fontam karba a karomat a mellkasom előtt. – Egyszer eljön az a szép nap! – elmosolyodott.
- Na gyere Watson, nézzünk körül! – intett, majd hozzá tette. – De előbb vedd fel a kapucnidat!
- Miért? – ráncoltam a homlokom.
- Ha nekem kiesik egy szál hajad odafönn, én vágom le a hajad a következő alkalommal! – fenyegetőzött. Késztetést éreztem hogy megint megforgassam barna szemeim, de inkább csak tettem amit mond. Felhúztam a sötétkék pulcsim kapucniját.
Conor bakot tartott, és felemelt a földszint ablak keretének a tetejéhez. Megkapaszkodtam a kis mélyedésben a falon, ő pedig egy laza mozdulattal felkapaszkodott kecses mozdulatokkal mellém.
Elrugaszkodtam és a téglafal mélyedéseibe ékelve a cipőm orrát másztam felfele, pontosan ahogy Conor tanította nekem. Ő hamarabb felért és belökte az ablakot és beugrott rajta.  Amikor a párkányhoz értem segített és behúzott. Szemem elé az összeégett romok kerültek.

A plafonból 2 gerenda elégett maradványai V alakban helyezkedtek el a földön. Az asztalok megszenesedve, alóluk könyv és táska maradványok kandikáltak ki. A székek egymás hegyén hátán rendeződtek egy sorban. A fejemben villant az a kép, amikor Jev a székeket rakosgatva csinált utat magának felém.
Körbefordultam. A falakon hosszúkás foltok nyúltak el, mintha valaki félig festette volna ki a helyet. A parkettán szénné égett üvegcserepek és elégett cetlik hevertek, amiken különböző anyagok nevei szerepeltek.
Conor leguggolt a sarokhoz és ujjai közt morzsolgatott valamit. Lerázta a kezét és felállt.
- Egy kémia teremben nem megyünk sokra a kénnel. – jegyezte meg. A sárga por mindenhol ott hevert a teremben. – De lényegesen több van, mint kéne lennie. – tette hozzá.
Mögém lépett és valamit kivett a táskából és a kezembe nyomta. Gumikesztyűk. Utánozva a mozdulatokat, amiket még 4 évesen tanultam tőle, amikor először vitt el helyszínelni, belefújtam a kesztyűbe, majd a kezemre aprikáltam.
Conor az egyik gerenda és asztal közé lépett. Kezével a szénné égett táska cafatot tanulmányozta.
- Ez a tied? – fordult felém. Lebiggyesztettem az ajkam, ahogy felismertem.
- Azt hiszem venned kell nekem egy új táskát! – mondtam válasz helyett. Conor kutakodni kezdett benne és kapargatva a beleégett könyv maradványokat, majd valamit rángatni kezdett. Szintekitépte azt a valamit a táskámból. Félig felvont szemöldökkel mutatta fel a megolvadt markolatú bicskámat. Basszus!
- Micsoda szerencse, hogy itt voltunk! – szólalt meg gúnyosan, majd odasétált felém megfordította és a táskába tette a bicskámat.
- Ha rákérdeztek volna, tudod, hogy kimagyarázom magam! – védtem meg magam. – Beadtam volna a védtelen tini lány mesét, aki önvédelemként tartja magánál.
- Közel 15 centi hosszú a kése és bele van vésve a monogramod, meg az Ankh. Szerinted bevennék az önvédelmet? Az emberek ilyen késekkel támadnak meg random embereket az utcán. – oktatott ki. Már megint.
- Családi ereklye? – próbálkoztam.
- Nem hiszem, hogy a családi ereklyékkel szeretnéd megvédeni magad.
- Egyáltalán maradt, bármi családi ereklyénk is? – kérdeztem, miközben Scott helye felé sétáltam.
- Úgy nagyjából 2 fegyver, anya naplója és a szakács könyve, amit egy barátnője sózott rám. – vont vállat. Halkan hozzátette. – A többi elégett a tűzben.
- Itt sem maradt sok minden. – tereltem a témát. Hiába jártam körbe ötször a fránya asztalt semmi nyomott sem találtam. Még a táskája sem maradt itt. Bár szerintem okosabb ő annál, hogy bármi fontosat is tartson benne.
- Nézd csak! – hívott oda magához Conor. Emily asztala előtt guggolt. Lehajoltam hozzá, az asztala megfeketedett, de amúgy meg semmi baja nem volt.
- Mintha nem is érte volna a tűz, csak szimplán fekete lenne. – állapítottam meg. Conor végig húzta az ujját az asztallábon. Orrához emelte ujját.
- Szén és kén. – mondta. – Még azt nézd! – mutatott az asztallapra. Semmi sem volt rajta kivéve a beépített rekesz teteje. Kiakartam nyitni, hátha találunk benne valamit, de be volt zárva. – Kulcsra van zárva.
- Amikor bejöttem a terembe, nem emlékeztem hogy kint lett volna az asztalán a felszerelés. – kutattam emlékeim közt. – Gondolod, hogy egy démon volt?
- Az az elméletem, hogy Scott rejtette el Emily padjában. Ekkora felfordulást egy tűz sem okoz. – mutatott körbe. – Minden fel borult és a lángok sem voltak olyan magasak, hogy a tető gerenda leszakadjon.
- Nem szokott ilyenekhez folyamodni. – gondolkodtam.
- Sok idő telt, mióta utoljára láttuk. Közel 3 év. – megráztam a fejem.
- Valami itt nem stimmel nekem. Nem próbálkozna azzal, hogy egy démont elrejtsen a padba, főleg nem annak a városnak a gimnáziumában, ahol egyszerre hemzsegnek a védelmezők és a sötét erők. – magyaráztam. – Ő is bujkál! Ezzel felhívná magára a figyelmet, túl sok lenne a kockázata. Ismerem.
- Épp ez a baj. – mordult fel Conor. – Fogalmunk sincs mennyi titkunkat mondtad el neki, mert azt hitted bízhatsz benne. Már akkor meg kellett volna ölnöm, ahogy megláttam! – morogta tovább.
- Neked meg mi bajod van most? – háborodtam fel. – Nem úgy volt, hogy most nyomozunk?!
- De, pontosan utána.
- Nagyon köszönöm, hogy készíthetünk pár felvételt, amikor megjönnek a helyszínelők. – hallottunk meg egy távoli férfi hangját a folyosón. – Készíthetünk párat, még azelőtt hogy megjönnek. – riadtan összenéztünk.
- Húzunk innen! – ragadott meg Conor. Átlendítve lábaimat a párkányba kapaszkodva vártam, hogy Conor is kimásszon. De hirtelen visszarántott az ablakból, cipőm sarka nagyot csattant a padlón.
- Mi az? – kérdeztem idegesen. – El kell mennünk innen, mielőtt ideérnek. Szerintem már meg is hallottak minket!
- Az ablak alatt parkol a híradó Carter! – suttogta hadarva. – Nem mászhatunk le csak úgy mintha semmi sem történt volna!
- De itt sem maradhatunk Conor! – lábamban éreztem a vágyat egy kis tinis toporzékolásra, de nincs nekem időm arra. Hallottam, ahogy 2 ember beszélget a folyosón és azt is, hogy valaki a lent parkoló kocsinak becsapja az ajtaját.
 - Gyere! – ragadta meg a karomat Conor. Feltolt az ablakpárkányra. A másik ablakhoz sietett, felült a párkányra, majd a külső keretben megkapaszkodva felállt. Oldalra araszolt, de mivel csak fél lábbal tudott úgy állni, hogy ne vegyék észre, így fél lábon áll és a keret felső kiálló részére támaszkodott.
Követtem a példáját és gyorsan talpra ugrottam és oldalra araszoltam. Le akartam nézni, hogy megnézzem vannak-e lent emberek, de a kapucnim nem engedte. Conorra néztem. Ő is felhúzta kapucniját a fejére, ha mégis észrevennének, legalább az arcunkat ne lássák.
A terem ajtaja kinyílt és két ember lépett be.
- Hú, hát ez… - mondta az egyik. – Bemehetek?
- Addig ne járkáljunk a területen, amíg a helyszínelők meg nem érkeznek! – ismertem fel az igazgató hangját.
VAN LENT VALAKI? – tátogtam Conornak és fejemmel lentre intettem. Neki jobb lelátása volt, mint nekem.  Lepillantott, majd megrázta a fejét.
FEL. – mutatott ujjával a tető felé. Majd mászni kezdett. Beleszorította a lábát a téglafal mélyedésébe, és már egy lépéssel a keret tetején állt. Várta, hogy én is elinduljak. Lábamra pillantottam, magam alatt láttam több mint 6 méterre lévő járdát. Erőt kellett vennem magamon, hogy kizárjam a tényt a fejemből ha leesek akkor azon a járdán loccsan szét az agyam.
Kifújtam a levegőt. És oldalra léptem egyet, majd megvetve a lábamat a falon feltoltam magam, félig a kereten támaszkodva és falon kapaszkodva. Követtem Conort föl a tetőre. Leült és füttyentett egyet.

- Ez meleg helyzet volt. – jegyezte meg.
- Soha nem nyomozom veled többet. - ültem le mellé.

<<47. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése