46. rész - Through the fire

Sziasztok!
Csak sikerült összehoznom szombatra de megszenvedtem vele, és beismerem nagyon összecsapott lett (higgyétek el sokszor fogjátok még hallgatni az önkritikáimat, úgyhogy készüljetek fel). De mindegy. Remélem jól telik a hét, és tetszeni fog a rész.
Bye, bye
Kukorka


Jev:

Reggel Ally vitt minket suliba.

- Mire véljük ezt a kedvességedet Alison? – kérdezte Kelley a hátsó ülésről.

- Nem vihetem el az uncsitesóimat a suliba ha már van egy kocsim? – kérdezte mosolyogva.

- Elvihetnél minket, ha nem tűntél volna el évekre! – válaszoltam meg Kelley helyett.

- De morcos valaki ma reggel. – morogta Ally. – Csak nem összevesztél Carterrel? – cukkolt.

- És te Ally? Hányadán is álltok Conorral? – vágtam vissza.

- Touché! – mondta. Majd leparkolt a suli előtt.

- Kösz a fuvart! – szálltunk volna már ki, amikor megállított bennünket.

- Kérhetek valamit? – bólintottunk. – Ha vége van a sulinak együtt jöjjetek haza. Lehetőleg nagy csapatban, egyikőtök se induljon el egyedül haza!

Kelley homlokát ráncolta. – Miért?

- Egy rendőr ismerősöm felhívott. Megemlítette hogy elég sok gyilkosság történt a környező városokban. – magyarázta. – Főleg gimnazistákat támadtak meg. Azt mondta hogy a gyilkos lehetséges, hogy áthalad a városon.

- Mennyi lenne az esélye, hogy pont minket szemel ki? – kérdeztem. – Több száz gyerek jár ide, miért pont minket szemelne ki?

- Csak ne egyedül menjetek haza! – nyomatékosította. – Vagy anyátokat vagy engem hívjatok fel, hogy hozzon el! De amíg nem mondom soha ne menjetek sehova egyedül!

- Oké! – feleltük ledermedve Kelleyvel. Inkább jobb elfogadni azt amit Ally mond mint ellenkezni vele. Ezt anya és a nővére kárán tanultuk meg.

- Nekem még lesz egy kis dolgom, de remélhetőleg végzek hamar. Ha kell valami hívjatok! – mondta. Majd elhajtott.

- Valami nem stimmel itt… - suttogtam Kelleynek befele menet.

- Próbáld kitalálni mi, Sherlock! – háborodott fel. – Mert azon túl, hogy megrázott egy toll nem tudok mit csinálni veled! – megragadtam a karját és visszarántottam.

- Kelley tudod, hogy ez nagyon fontos! – hangsúlyoztam ki minden szót. – Azóta történnek ezek a dolgok, mióta Carter eltűnt. Te vagy az aki mindig azt mondja van valami érzése, valami nagyon rossz.

- Lehet, hogy csak rossz napjaim vannak. – hessegette el a témát. Kirántotta a kezét és elment a szekrényéhez.

- Gond van a paradicsomban? – szólalt meg valaki mögülem.

- Nekem nincs időm erre Scott. – fordultam meg. – Nem, nem foglak összehozni a húgommal.

- De mással igen? – vonta fel a szemöldökét.

- Ez embertől függ. – vontam vállat. – Kiről lenne szó?

- Az exemről. – mosolyodott el. Szemében láttam megcsillanni valamit, amitől kirázott a hideg. – Úgy hallottam idejár, ezért jöttem ide. De még nem találtam meg.

- Honnan kéne tudnom, hogy ki az exed? – a zsigereimben viszont éreztem, hogy Carterről van szó.

- Téged kedvelnek a lányok. Lefogadom, hogy az összes kiöntötte már neked a szívét. – szeme rideg volt, és félelmetes. Megpillantottam valamit a bal csuklóján. Valami kerek feketét. – Ha találsz egyet, aki nem akkor ő lesz az. Segítesz nekem? Akkor soha többé nem kérdezek a húgodról.

Felnevettem. – Igazad van. Tényleg kiöntötték nekem a szívüket, de sajna még nem volt olyan aki nem. Így nem tudok neked segíteni. – keresztbe fontam a karom. – Ha te viszont ennyire „szereted” akkor nem értem miért dobott ki és költözött el? – hátha ki tudok szedni belőle valamit.

- Azt állítja gyilkos vagyok. – nevetett. – Véletlenül elütöttem egy kutyát amikor este jöttem haza. Ezért kidobott. – hazudik. Láttam a szemében, hogy minden erejét beveti, hogy higgyem el, amit mond. Ismertem már az ilyen nézést. Carter is pont így szokott rám nézni, amikor hazudik.

Carter:

Szörnyen fáradt voltam. Egész éjjel forgolódtam az ágyban, és egy szemhunyásnyit se tudtam aludni. Csak azok a dolgok jutottak eszembe amiket Scott mondott nekem.

És mivel több mint 24 órát alvás nélkül töltöttem, így eléggé meglátszott rajtam.

- Basszus! – ugrott fel Conor mikor meglátott a fürdőszoba tükör előtt. Pedig még akkor a jobb állapotomban voltam. – Mondtam már, hogy szörnyen nézel ki? – kérdezte. Összehúzott karikás szemeimmel néztem rá.

„ Köszönöm, hogy tudatosítod bennem!”– förmedtem rá, majd igyekeztem valami kinézetet alkotni szerencsétlen arcomra. Szerencsétlenül.

Igaz, hogy Hayley szinte beköltöztette hozzám a smink készletét kijelentve, hogy még jól jöhet. Nos… Hát… ööö… Fogalmam sincs, hogy milyen paletta vagy tubus mire való, így nem voltam kisegítve. Még a szempillaspirált és a szemceruzát betudtam azonosítani. De most komolyan, mi a szöszre való a bronzosító? Vagy egyáltalán mit vesz részt az a sminkben?

Conor az iskolába menet felszedte Hayleyéket, aki az arcomat meglátva, előszedte a saját kis vakolat raktárát és valami kis világos fehér izét kent a szemem alá. Lényeges változás történt az arcomon, mert kevésbé néztem halottnak.

Jevvel nem egy helyen volt az első óránk, de Scottal annál inkább. Míg Kelley és Jev a nyelvtan egyik csoportjával, én Scottal és Hayleyékkel ültem a másikkal.

Eugene és Jared előttünk foglalt helyet, mivel Scott-ot sikerült kiszorítani arra a helyre, ahova senki sem ült (tehát az első padba). Mellettem Hayley, és mögöttem Emma egy lánnyal (mert ő más jelenlétében még moderálni is tudja magát).

Csengőkor egy picit megnyugodtam. Eddig még semmi szokatlan. Ez jó jel, nem? Oké Scott esetében határozottan nem. Nála az a szokatlan ha nem csinál semmit.

Jev:

Carter sietett hozzám, miközben és a porosodó kémiámat szedtem elő a szekrényemből. Kéznél volt már a füzete és a filctolla, viszont firkálás helyett csak integetett.

- Szia! – és neki látott írkálni.

„Valamit mondani akartál tegnap, amit végül úgy terveztél, hogy ma mondod.” – basszus, nem felejtette el. Lehajtottam a fejem és igyekeztem a vakarózással elterelni a dolgot.

- Nem tudom, már nem emlékszem rá! – feleltem, majd megpróbáltam lazán legyinteni. – Valószínűleg nem volt olyan fontos.

„Biztos?” – mutatta fel a tábláját. Bólintottam. A kezemben tartott könyvre pillantott, majd valamit a füzetébe kezdett írni. – „Valamivel meg kéne örökíteni, ahogy egy könyvet tartasz a kezedben. Olyan ritka jelenség a Townsond fajnál!” – röhögve vállon csaptam a könyvvel. (Persze arra a kezére, ami nem volt bekötve és nem olyan erősen. Igazi úriember vagyok!) – „Most ennek fájnia kéne?” – vonta fel a szemöldökét.

- Nem. – mondtam. – Tudod a Tonwsondok nagyon agresszívak lesznek, ha könyv van náluk! – elmosolyodott. Kár, hogy nem nevetett… - Megyünk kémiára?

Carter:

- Megyünk kémiára? – kérdezte. Bólintottam és elkezdtünk sétálni az emeletre a terem felé. Hayleyék ott várakoztak a lépcsőnél. Intettem Jevnek, hogy menjen előre, én pedig megálltam náluk.

- Irritál ez a gyerek! – morogta karba font kézzel Jev irányába.

- Melyik? – kérdezte Eugene helyettem. – Carter hódolója, vagy Carter pszichopatája?

- Is-is. – válaszolta Hayley.

- Miért? – kérdezte Emma. – A húga annak a Jevnek tök kedves!

- Chh! – legyintett halvány mosollyal Hayley. Igyekezett nem elröhögni magát. – Szőkék! Mindig megtalálják a másik szőkét! – belül megtapsoltam a barátnőmet ilyen drámaian előadott egy poént. Majd megcsörrent a telefonja. Összeráncolt homlokkal nézte a kijelzőt, majd felvette. – Igen? – arcán még mindig értetlenséget láttam, majd az átváltozott tömör rémületté és aggodalommá. – Mi? De… Én… - makogta a fél szavakat, majd kesernyésen összehúzta a száját és azt mondta. – Persze. Értettem.

- Mi történt? – kérdezte egyből Eugene. Hayley kifújta a levegőt. Aggódott és félt.

- Angela, nem jött vissza! – felelte. – Gyakorolni mentek és mindenki visszajött, de ő nem. Anyámékat pedig nem lehet elérni, pedig tudom, hogy most nincsenek vadászaton. – mindig kieresztette az érzelmeit Hayley amióta csak ismerem. De most bent tartotta, az pedig soha nem jelentett jót. – Azonnal ott kell lennem az Internátusban! – szorította össze ajkát. Küszködött. Jarednek és Emmának is egyszerre szólalt meg a telefonjuk. Idegesen felvették, majd ugyanúgy eldöbbentek mint Hayley az előbb. Ők is makogtak valamit, majd aggódva egymásra néztek.

„Mi az?” – mutatta fel a táblámat.

- Anya… - suttogta Emma. – Az öccsével együtt mentek vadászni, de egyikük se jött még meg, és az Internátus nem tudja felvenni velük a kapcsolatot.

- Apámék épp most kaptak egy hívást, hogy menjenek megkeresni Emma anyját. – mondta fojtott hangon Jared. – És róluk se hallani semmit se azóta, hogy elindultak. – majd végül Eugene-nak is megcsörrent a mobilja. Utoljára. Félve a kijelzőre nézett majd felvette.

- Igen? – kérdezte óvatosan. Pár percig valaki hadart neki, majd letette. Eugene Hayleyre nézett. – Nyitnak egy portált, visszaküldenek mindannyiunkat Broken Arrowba! Megtalálták a húgod!

- Nem mehetek! – válaszolta Hayley. – Túl gyanús ez nekem! Scott pont ezt akarja, hogy hagyjuk itt egyedül Cartert. – abbahagyták a beszédet, ahogy meghallották amint vadul kapirgálom a füzetem.

„Nem hagyhatod egyedül a húgodat, sem a szüleidet miattam!” – majd lapoztam és folytattam. – „Ha ez akarja akkor adjuk meg neki. Conor mondta hogy előbb derítsük ki mit akar, aztán támadunk.”

- De addig nem tesz semmit, amíg mi itt vagyunk! – jött rá a gondolkozásomra Jared.

Eugene rosszalóan megrázta a fejét. – Nem tetszik nekem ez az ötlet, hogy felügyelet nélkül itt hagyjunk vele.

„Nem vagyok egyedül!”

- Conor mégsem ronthat be az épületbe, ha valami gyanúsat lát! – mondta Emma.

„Én a tőrömre gondoltam, de most hogy mondod Conor is itt lehet valahol.” – láttam Hayley arcát, hogy erre picit megenyhült de nem tervezett tágítani mellőlem.

Tudom, hogy felelősséget érez, mert amikor Mira meghalt, akkor nem tudott minket megállítani, és Magic Ville feszten is én léptem le, amikor Conor kérte meg, hogy vigyázzon rám. De a húgát és a szüleit sokkal előrébb kell tartania, mint engem. Conor elmondása szerint a Ravenmakerek sokkal tartoznak a Lane-ek több száz évre visszamenőleg. Mégsem kérhetem azt, hogy maradjanak itt velem, miközben a családjuk veszélyben van.

- Megígértem Conornak, hogy vigyázok rád! – nézett a szemembe Hayley. – Nem fogom megint elcseszni!

„Conornál jobban senki nem fogja megérteni, hogy miért mentél el!” – próbáltam meggyőzni. A család az első! – mondta mindig apa. Így én is ezt javasoltam Hayleyéknek. – „A család az első! Mellettük a helyetek!"

- És veled mégis mi lesz? – kérdezte Eugene. – Haysnek igaza van, hogy nem hagyhatunk egyedül. Hogyan fogod megvédeni magad?

„Úgy beszélsz rólam, mintha nem együtt vettünk volna részt a képzésen. Mintha nem minden titkos gyilkolási módszert a bátyámtól tanultam volna. Mintha nem én öltem volna meg egy trollt egy bottal Syracruse mellett, amikor te kidőltél!” – lap hiányában fordítottam egyet. – „Sértő számomra, hogy azt hiszed nem tudom megvédeni magad te dinka.” – megforgatta zöld szemeit.

- Egyéb terved van azon kívül, hogy isteníted magad és engem szidsz? – vonta fel szemöldökét, majd hozzá tette. – Dinka!

„A tömegben maradok és mindig lesz nálam fegyver!” – válaszoltam. – „Megoldom, hisz ismertek!” – Hayley idegesen beszívta a levegőt.

- Még mindig nem tartom jó ötletnek! Valakinek itt kéne maradnia! – folytatta. Felháborodásomban levágtam a földre a füzetem és megragadtam Hayley vállát. Erősen megráztam, és a szememmel sugároztam mindent amit mondani akartam. Hátha megérti végre. – Mit csinálsz? – ráncolta szemöldökét.

A bejárat felé kezdtem mutogatni jelezve, hogy menjenek. Egy komplett activityt lenyomtam nekik, lassan elkezdtem mutatni, hogy mi az első szó.

- Szerintem az akarja, hogy menjünk. – próbálkozott Emma. Abbahagytam a mutogatást és elismerően megtapsoltam a szöszit. Hayley maga felé fordított.

- Ajánlom neked, hogy ne legyen semmi bajod mire visszajövök! – utasította nekem. – Mert amint visszaérek kiherélem Scottot és megetetem vele! Szóval először támadsz, aztán kérdezel, capisce? – bólintottam. – Oké, amint tudok visszajövünk! – megragadta a többieket és lerohant velük a lépcsőn.

Ahogy visszagondoltam mit mondott Hayley… Csodálkozom, hogy Eugenet még nem nyírta ki. Pedig a saját barátja többet szólt már be neki, mint bárki más. Jó mondjuk én meg Eugene vagyunk azok akik a legtöbbet.

Felkaptam a füzetemet és Jev irányába siettem, akik már épp mentek be a terembe. Scott az ajtó mellett várakozott a falat támasztva.

- Csak nem család gondok? – vonta fel szőke szemöldökét. Még vonzónak is találtam volna, ha nem gyűlölném. Amúgy is tudtam, hogy ő tette és el akart ezzel érni valamit.

Összehúztam a szemem. – Jaj, ne nézz így rám Angyalom! Hogy lehettem volna Broken Arrowban, amikor itt állok előtted. Ráadásul ott is egyszerre három helyen. – felnevetett. – Meglepődnél, de még a kettéosztódás nem megy, pedig szeretnék.

Mérgemben megragadtam a pólóját, majd erősen a falhoz löktem. Villámokat szórtam a szememmel. Mutató ujjamat elhúztam a torkom előtt, majd elengedtem a pólóját. – Milyen heves valaki! – jegyezte meg, ahogy beléptem a terembe.

Elfoglaltam a helyem a hátsó padban, majd két perc múlva a tanár is megjelent.            

Jev:

Normálisan haladt az óra, ahogy eddig is. A tanár kiadta a feladatot, diktált pár dolgot, én és Nick megzavartuk a diktálást, ő nevelt 5 percig, majd folytatta. Közben pedig Carter bealudt, vagy direkt vagy véletlenszerűen, de nagyon nem tetszett ahogy Scott bámulta őt az első padból. A terem két végén ültek mégis éreztem a feszültséget köztük. Ráadásul Carter aludt szóval nem tudom honnan vannak nekem ilyen érzéseim.

- Ááá! – kiáltott fel Emily, majd ijedtében kirohant a padtársával együtt. Mindenki odakapta a fejét. Az égő állvány felborult és a kiömlött folyadék lángokban állt. A kémia tanárunk is felkiáltott majd benyomva a tűzjelzőt ő is elrohant.

Elszabadult a pánik. Mindenki sikítozva kezdett kirohanni a termekből. Felálltam és már indultam volna, amikor a mögöttem ülő lányok sikoltozva elkezdtek kifele tolni. Hiába próbáltam megállni csak mentem az árral. Majd Kelley ragadta meg a kapucnimat és kezdett maga után vonszolni.

A sikoltozás és a káosz nem maradt abba. Az egész iskola kint nyomorgott az udvaron. A tanárok összeterelték az embereket és próbáltak rendet teremteni miközben az igazgatóhelyettes a tűzoltókat hívták. Kelley felé fordultam aki még mindig a kapucnimat szorongattam.

- Hol van Carter? – kérdeztem. – Láttad kijönni? – rémülve megrázta a fejét. – Még mindig odabent van?

És ami ezután történt… Hirtelen egy robbanást hallottunk, a kémia terem egyetlen ablakán sötét füst áramlott.

Kirángattam Kelley kezéből a kapucnimat, majd áttörve a tömegen fellökve a tanár falat berohantam az épületbe.

Carter:

Az orromat szúrós szag töltötte meg. Kén, a démonok szaga. Kinyitottam a szemem. A kémia terem sarkában ültem a földön. Előttem minden lángokban állt. Az asztalok felborítva és összetörve szanaszét, lassan elszenesedve. Minden kémiai anyag darabokban hever és szintúgy lángokban. A plafon gerendák közül kettő-három leszakadt.

Felnéztem. A lángok mögül láttam valakit. Akinek szőke haja volt, és rideg kék szeme. Arcán egy gúnyos vigyor ült, majd eltűnt és bezárult a kémia terem ajtaja.

A lábam beszorult az egyik gerenda és az asztalom közé, akárhogy rángattam sehogy se jött ki. Kezdtem kétségbeesni. Kiáltoztam, üvöltöztem, a bátyámat hívtam… de egy hang sem jött ki a számon. Hangtalan köhögő roham jött rám a szén-monoxid és a savak keveredésétől. Pólómat arcom elé húztam, de nem sokat értem el vele.

Erőlködtem, küszködtem! Minden erőmet beleadva próbáltam a lábamat kiszabadítani, de nem sikerült. Felnéztem a lángokra.

A tűz mindig gyönyörű és pusztító. – hallottam a fejemben Scott hangját. – De most pusztítani fog!

Szemem előtt a házunkat láttam. Nagyon kicsi voltam, de erre az egyre emlékszem. Arra az estére amikor megölték anyáékat. A sikolyokra, a kén szagára ébredtem fel. Az láttam ahogy a hatalmas kőházunk égig érő lángokban áll. Körülötte a sok halott Védelmező teste. Akkor szorosan behunytam a szemem és Conorhoz bújtam. De ő ebből nem érzékelt semmit. Mert futott. Minden erejével és gyorsaságával futott az erdőben. Menekült, velem. De egy valamit soha nem tudtam aznap elfelejteni, a hangot. Azt a hangot, amit soha nem hallottam azóta. Sírt. Sírt miközben menekült az életéért, kezében az enyémmel, hátrahagyva a halott szüleinket, barátainkat, csak hogy engem védelmezzen.

És most nincs itt. Nincs itt velem, és egyedül vagyok.

Kétségbeesetten kuporodtam össze, könnyeim utat törtek maguknak. Ugyanolyan tűzben fogok meghalni, mint a szüleim és még el sem búcsúzhattam tőle. Azt hiszi, haragszom rá a tegnap miatt. Ezzel a tudattal kell meghalnom egy rohadt tűzben. Hacsak a szén-monoxid vagy a vegyi anyagok nem ölnek meg előbb.

Miért? – kaptam a mellkasomhoz. – Miért velem kell ennek történnie? – az Ankh ezüstje élesen vágott a kezembe, ahogy szorongattam. – Miért nem védenek meg az angyalok, akik teremtettek? Kérlek!

Kivágódott az ajtó. Egy sötét alakot láttam. Arcát eltakarta valami. Még ép padokat dobálva útjába, próbált magának utat vágni a tűzön keresztül. Majd átlépte az égő gerenda lecet és elém lépett. Alakja hatalmas volt. Azt hittem hogy egy őrző. De egy őrző nem lépett volna oda asztalhoz és húzta volna arrébb, hogy kiszabaduljon a lábam.

Leguggolt elém. Világító kék szemeivel az enyéimbe nézett. Arcát a pólójával takarta a füst miatt, akárcsak én. Megfogta a hátamat egyik kezével, majd a másikkal megfogta a lábam és a karjába vett. Felállt és átugrotta a gerendát, amin egyre magasabbra csaptak a lángok. Gyors léptekkel lépkedett olyan pontokra, ahova a tűz még nem ért el.

Ahogy az ajtón túlra ért, még mindig kezében tartva lesietett a lépcsőn, végig a folyosón ki az udvarra, ahol több száz gyerek mozgolódott. A tanárok odakapták a fejüket, az egyik elhúzott minket az ajtótól, hogy a tűzoltók bemehessenek az ajtón.

Oldalra húzódtunk, egy picit távolabb a tömegtől, hogy ne ott nyomorogjunk. A tűzoltó autó a suli oldalán állt és az egyik épp mászott fel a kémia ablakhoz, kezében a tömlővel.

Jev óvatosan letett a földre, de kezével még mindig tartott. Nem volt benne biztos, hogy megállok a lábamon, de én sem.

Kezemmel átkulcsoltam a törzsét és hozzábújtam. Állát a fejemen támasztotta.

- Hányszor kapjak még szívrohamot miattad? – suttogta.

- Köszönöm! – suttogtam mellkasába. – Köszönöm! – ismételgettem.

Rémült tekintettel eltolt magától. – Carter! Ismételd meg! – mondta elkerekedett szemmel. Nem értettem miről beszél.

- Mi van? – ráncoltam a homlokom. Ahogy meghallottam a saját hangomat leesett a tantusz.

- Uramisten te beszélsz! – rántott magához Jev. –Visszajött a hangod! – mosolyogott le rám.

- Townsond, Lane! – üvöltött ránk a tesi tanár. – Utánam! – indult el előttünk.

Követtük egy mentőautóhoz. Ugyanaz orvos jelent meg, mint aki összevarrta a sebeimet, egy hete.

- Csak egy hétre hagyom elmenni és már megint baja esik! – morogta mérgesen az orvos. – Leülni mind a kettő! – utasított minket. Leültünk az autó platójára. Jev keze szorosan fogta az enyémet, csak nem emlékszem mióta.

- Ért titeket sérülés a mérges gázok légzésén kívül? – kérdezte. Megráztuk a fejünket. – Itt fogtok várni, amíg elintézek egy hívást!

Ahogy az orvos lelépett, Jev felsóhajtott. – Istenem! Azt hittem már soha nem hallom újra a hangodat! – hitetlenkedett tovább, majd elengedve a kezemet, megint magához ölelt. – Igaz alig 1 hét volt, de szinte örökké valóságnak tűnt.

- Nekem is. – suttogtam.

Szemem sarkából mozgást láttam. Az izmaim megfeszültek. A tömegből Conor és Alison vált ki, mindketten minket kerestek a szemükkel. Elengedtem Jevet, és felálltam, hogy Conor elé menjek. Odarohant hozzám, felkapott a karjába és magához szorított.

- Hogy lehetsz olyan idióta, hogy berohansz egy égő robbanás veszélyes helyre! – rángatta Ally Jevet gallérjánál fogva. – Máriám, ha ezt anyád megtudja… És hol van a húgod? Anyád meg fog ölni! – hadarta, majd megint elkezdte rázni Jevet. – Hol van a húgod?

- Ne üvöltözz már szegény gyerekkel! – szólt rá Conor.

- Szottyadt réti répa elkussol! – nézett idegbeteg tekintettel a bátyámra. – Lehetőleg örökre!

Conor letett a földre, Kelley pedig megjelent és Ally velük foglalkozott. Azt hajtogatta, hogy az anyjuk meg fogja őket ölni, ha ezt megtudja.

- Mr. Lane! – szólalt meg Conor mögül az orvos. – Mondanám, hogy örülök a viszont látásnak, de nem hittem volna hogy a húga már megint halál közeli élménybe kerül alig egy hét múlva. – Conorral egymásra néztünk. Ez a munkánk mit várt?

Az orvos szeme Allyre siklott és felcsillant. – Alison hát te itt vagy? – említésére megfordult a lány. Összevonta a szemöldökét.

- Ismerjük egymást? – kérdezte.

- Hát persze! Olyan tizenéves lehettél amikor a torokgyulladásodat kezeltem! Lassan 10 év telt el igazi nővé értél. – áradozott.

- Ne vegye sértésnek de én nem emlékszem magára! – az az értetlen arckifejezés még mindig ott ült az arcán.

- Sok idő telt el biztos azért! – legyintett. Felénk fordult. – Mr. Lane magyarázza már el nekem, hogy a húga hogy nem kelt fel a pánikra és a sikoltozásra, és arra hogy ég valami? Mert ezt szinte lehetetlennek tartom!

- Tudósok állítják, hogy képtelenség felébreszteni olyasvalakit mint én. – feleltem. – Nem is annyira lehetetlen! – Conor és az orvos is tágra nyílt szemekkel fordult felém.

Conor megragadta a vállam és lehajolt, hogy egy magasságban legyünk. – Ismételd meg! – mondta. – Süket vagyok és nem hiszem, hogy jól értettem.

- Akkor mosd ki a füled bátyus! – mosolyodtam el. Szeméből eltűnt az aggodalom, és helyét a boldogság és a megkönnyebbülés vette át.

- Ha több cetlit nem kell látnom, csak akkor. – mosolyodott el.

- Most először szólaltál meg, vagy már korábban is? – érdeklődött az orvos. – Fokozatosan tudtál hangokat kiadni vagy hirtelen!

- Hé! – mondta Ally. – Torokgyuszi bácsi! Inkább az idegsokkot kapott kémia tanárt tessék megnyugtatni! – mutatott a tanárok irányába. Ő csak sértődötten morgott valamit arról, hogy a munkáját végzi de elment.

- Hol vannak Hayleyék? – nézett körbe. Lehajtottam a fejem. Tudtam, hogy mérges lesz, ha elmondom.

- Megbeszélhetnénk a kocsiban? – bólintott.

- Mást is elmesélhetnél! – biccentett Jev felé.

- Ne kezdjük megint! Odalyukadnánk ki, mint tegnap. – sóhajtott.

- Igazad van. De muszáj lesz pár dolgot megbeszélnünk! – bólintva jeleztem egyetértésem.

<<45. rész

47. rész>>