58. rész - "Miranda? - Mint a mellékelt ábra mutatja."

Sziasztoook!
Ahogy ezt a részt megírtam úgy voltam vele, hogy Conor és Carter jobban a Lane féle testvéri szeretetet jobban nem tudják bemutatni. És Carter második részénél kísérlettel (ne kérdezzétek kin próbáltam ki) sikerült a szöveget megalkotni. Remélem tetszeni fog nektek ez a töltelék rész, és még egy picit bírjátok ki, de ha vége a töltelék részeknek utána már csak akciós dúsakat szeretnék hozni. Nem is húzom a szót jó olvasást!


Carter:

Egész este azon gondolkoztam, hogy vajon Alison mivel támadhatta le Conort. Szokásosan Conor nem mondott nekem semmit róla. És arról sem volt hajlandó beszélni, hogy mit talált ami Scottal összeköthető. Talán lenne valami köze Alisonhoz. De az nem lehet… Mi van ha Conor mesélt neki rólunk? Rajtam kívül ő az egyetlen, akit közel enged a szívéhez (persze elég gyakran zár is ki), meg lehet, hogy. De lehet, hogy csak beképzelem magamnak ezeket. Mint például azt, hogy akár normális lány lehetek.

Az alatt a pár nap alatt amit Jevvel eltöltöttem elgondolkodtatott. Megváltoztam. Megváltoztatott.

Olyan mintha egy teljesen más ember lennék a közelében. Nem figyelek semmire, csak rá, kettőnkre. Rengeteg dolog alig tűnt fel nekem. Péntek óta Emily teljesen más. Nem annyira nyomul Jevre, mint eddig, én teljesen abban a hitben voltam, hogy amint kiderül az, hogy mi „együtt vagyunk” minden erejét bevetve fog eltávolítani engem mellőle. De nem tette, csak inkább a háttérből próbálkozik, pár elejtett mondatok, amivel nem engem, hanem Jevet bántja. Jev azt hiszi, hogy nem látom amikor szomorkás arccal elmereng a semmibe egész órán. Nem szólok semmit, mert az Angyal se tudja mi jár annak a fejében. De néha elgondolkozok, hogy talán miken gondolkozhat. Amióta megismertem többször volt olyan, hogy felismertem magam benne. És azt az embert aki szeretnék lenni. 
Másra nem is tudnék vágyni...

A legjobb védelmező tanonc rangot (amire nem is vágytam) rég megkaptam, hála Conornak és annak amiket tanított nekem. És a bátyámmal valahányszor védelmezők közelében vagyunk, mindig megkapjuk azokat a pillantásokat. Amikor egyszerre ámulsz el és rémülsz meg valakitől. Nos Conorral kezdjük megszokni ezeket az elmúlt évek alatt. Amúgy ezek után csodálkozik, hogy nem akarok Internátusba menni.

Kelley pedig… Nos Kelley Townsondról el lehet mondani, hogy valami nagyon furcsa tinédzser korszakon megy keresztül. Mielőtt eltűntem volna ő volt a hiperaktív, programszervező, mindig életvidám Kelley. Most pedig sokkal csendesebb, és kevésbé hiperaktívabb mint szokott lenni. Nekem pedig az tűnt fel, hogy kerülte az utóbbi időben Emilyék társaságát és inkább a bátyjával és annak barátaival tölti idejét. Meg persze fülhallgatóját bedugva állandóan valamit néz a telefonján. Néha felnevet, de mikor a többiek kérdő pillantását kapja inkább elhallgat.

Magic Villeben az embernek ez lehet az az időszak, amikor feje tetejére áll minden. Új emberek, jönnek mennek. Eltűnések, kémia labor robbanások. Ha védelmezőkkel lenne tele a város ez azt hiszem minden napos dolog lenne. 1, azért mert eléggé elmebeteg védelmező tanoncokat is találsz némelyik Internátusban. 2, hozzá vagyunk szokva a veszélyhez. 3, a furcsa dolgokba nőttünk fel. Emlékszem még New Yorkban egy négyfős lány csapatra akik akkor annyi idősek lehettek mint most én. Mindig valamilyen bajba keveredtek. Egyfolytában bajba kerültek, robbantgattak, lógtak óráról, romboltak és kilógtak az épületből (ami ha a New York-i Internátust vesszük eléggé nehéz tekintve, hogy csak a föld alatt lehetett kimenni a diákoknak, azért hogy az épület rejtve maradjon New York forgalmas utcáján). A lehető legtöbb szabályt megszegték, amit csak lehetett. A mai napig sem tudom, hogy kaptak-e büntetést valaha ezekért. (Nem Carter, nem kaptak tekintve hogy a bátyuskád elintézte ;D Amúgy poén, hogy minden feltűnik neki csak az nem, hogy Kirah és Vivinek nyoma sincs azóta, hogy Scott megjelent :P – Kukorka)

Lent készítettem a reggelimet, míg Conor a fürdőben volt. Csináltam neki is kaját és elmosogattam addig is azokat, amiket a csapban hagyott. És persze a hébe-hóba maradék tányér szilánkot is kidobtam. Azt hitte nem veszem észre, hogy 3 tányérunk „véletlenül” eltörik. A csengetés zavart meg szobalány szerepemben.

Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Ahogy kinyitottam, mintha hasba rúgtak volna, úgy ugrottam hátra. Oldalra kaptam és az esernyőtartóból kirántottam egy kardot. Felvettem a harci pozíciót várva, hogy az illető mikor támad rám.

- Ki vagy te? – az Ankh égette a bőrömet és vörös szemeiből megállapítottam, hogy egy vámpírral van dolgom. Velem lehetett egy magas, talán egy idős, vagy fiatalabb. Még csak egy gyerek. Hosszú fekete haja szög egyenesen hullott vállaira, de ettől sokkal sápadtabbnak nézett ki. Fehér arca tükrözte igazán mennyire halott. Halvány rózsaszín ajkait ismerős mosolyra húzta.

- Rég láttalak Carter! – több mint két éve nem hallottam ezt a hangot. Végig néztem a lányon, megint.

- Mira… - suttogtam leemelve kardomat.

- Szia! – lépett, én pedig automatikusan hátráltam még egy lépést. – Nyugi nem tervezlek megenni csak a napról akarok elmenni. – magyarázta. – Tudod a Nap káros a vámpíroknak. Bár mondjuk ezt tudod, hisz védelmező vagy!

- Hogy történt ez? – alig jött ki hang a torkomon. Olyan érzésem volt, mint amikor néma voltam. Hiába akartam beszélni semmi se történt.

- Mire gondolsz? – ráncolta szemöldökét. Még mindig 14 volt. Azóta vámpír, azóta lett ilyen, amióta hagytam meghalni. – Ja hogy élek! – csapott homlokára. – Nos nem is tudom igazán, hogy történt. – vakargatta fejét. Annyira hasonlított rá, ahogy mozogott, ahogy beszélt… - Az utolsó emlékem az, amikor meghaltam. Láttalak befutni titeket. Aztán nagy sötétség. És arra keltem fel, hogy Hayleyék behajolnak az arcomba. Aztán bedugtak az Internátusba, ott pedig elkezdtek vizsgálni és halottak vérével tömni, hogy ne ellenkezzek.

- Mira, annyira sajnálom! – suttogtam. Szemembe könnyek tódultak. Itt állt előttem… A barátnőm… Akit én… Öltem meg…

Kuncogni kezdett és száját mosolyra húzta. Egy olyan mosoly volt, amivel elrejtette a valódi érzéseit.

- Sajnálod? – húzta fel a fél szemöldökét. – Mit sajnálni ezen Carter? – nevetett gúnyosan. – Hisz így vagy úgy, de halott vagyok! Nem látható eléggé! – mutatott végig magán, megemelve a hangját.

- Mikor találtak meg Hayleyék? – szűrtem ki fogaim közül. Csak nem eltitkoltátok eddig?

- Azon a napon, amikor te eltűntél. – válaszolta.

- Mira… Eltelt két év, amióta meghaltál. – közöltem vele. Ujjaim szorosabban fogták a kardot. Vörös pillantása a kezemre csúszott.

- Hallom rajtad, hogy nem bízol bennem. – szorította össze ajkait. – Hallom, ahogy hevesen ver a szíved. Ahogy az ujjaid szorosabban fogják a kard nyelét. Ahogy az izmaid megfeszülnek támadásra készen. Hallom minden izzadság csepped mozgását Carter. Ennyire hülyének nézel?

- Milyen játékot űzöl velem? – emeltem fel kardom megint. Gúnyos kacajban tört ki.

- Ha meg akarnálak ölni már megtettem volna. – jegyezte meg. – Lehet, hogy a halottak vére még az ereimben van, de ígyis lenne elég erőm kitörni a nyakad. De csak, hogy megmutassam neked valóban én vagyok… - kezdte el felgyűrni pulcsija ujját. – Tessék! – tartotta felém a csuklóját. Bal csuklóján csak a Ankh kereszt utáni heg maradt. Minden védelmezőről leég, ha alvilágivá változtatják.  – Elég hihető, vagy szeretnéd, hogy közös sztorijainkat is meséljem el. Vagy esetleg annak a történetét, hogy behúztad a pólómat! – mutatott rám. Lenéztem magamra és valóban az övé volt, a fekete-fehér csíkos felső.

Ajtó nyílását hallottam. Conor lépett ki fürdőből, már felöltözve. Felé fordultam és ahogy meglátott minket elkerekedett a szeme.

- Azt a kurva! – rántott ő is fegyvert, akár csak én. – Carter, ez meg micsoda? – lépett mellém magasban tartva tőrét.

- Látom megint be kell mutatkoznom… - forgatta meg szemeit Mira. – Vagy Conor esetleg emlékezz vissza hogy miért is költöztetek el Broken Arrowból!

- Miranda…? – tátotta el a száját. – Mi a fene lett belőled?

- Mint a mellékelt ábra mutatja! – mutatott végig magán. – Igazán kedves tőled, hogy emlékszel rám.

- Carter! – szólt felém Conor. – Én a helyedben azt a kardot magasabbra emelném és minden mozdulatára ügyelnék! – értetlenül fordultam felé.

- Nem fogom leszúrni a barátnőmet! – jelentettem ki.

- Ezt  jó hallani. – fújta ki a levegőt. – Legalább az a hülye bátyád nem nevelt belőled tömeggyilkost!

- És éppen az beszél aki a hamvaiból támadt fel? – horkantott Conor. Mira sértődötten felhúzta az orrát. Határozottan olyan maradt, mint régen volt. – Ott álltam anyád mellett, amikor a testedet elhamvasztották! Magyarázd már el nekem, hogy támadhattál fel ezek után is? – tessék?!!

- Te meg miről beszélsz? – lépett egyet hátra, mikor Conor közeledni kezdett felé. Szemei vörösebben villogtak

- Arra, hogy valaki visszahozott téged. – magyarázta Conor. – Nem látok rá sok esélyt ha egy vámpír a vérét csorgatná a hamvaidra és párszor megrágná csettintésre vámpírként visszatérnél. Vagy esetleg felvetted Miranda alakját, hogy megtéveszd a húgomat és rátámadj.

- Ez tényleg Mira, Conor! – feleltem. – Felismerném ha nem ő lenne!

- Conor, én a helyedben letenném azt a tőrt! – szemfogai észrevehetőkké váltak.

- Csak nem éhes lettél? – kérdezte Conor negédesen. Barna szeme dühvel telt meg, ahogy a lány felé közelített. Mellé léptem és a karjára tettem a kezem.

- Conor! – szorítottam a karján. – Tedd le a tőrt!

- Tűnj el a házamból! – hagyott figyelmen kívül. – Mielőtt leszúrlak ezzel! – Mira kivillantotta agyarait a bátyámra. Conor reflexből megrántotta a kést az égő sebet ejtve Mira bőrén. Sipítozott mint egy vámpír, majd egy szempillantás alatt kiviharzott a szobából, maga után hangosan becsapva a bejárati ajtót.

Félrelöktem Conort, ujjaim már majdnem a kilincset érték, de Conor derekamnál fogva elkapott és visszarántott.

- Eszedbe se jusson kishölgy! – rángatózni kezdtem és karját ütögettem.

- Eressz el! – kicsavarta a kezemből a kardot és vissza tette a helyére. – Áú! – jeleztem, hogy nem éppen kellemes érzés volt. Nincs más megoldás. Könyökömmel hasba vágtam és megpróbáltam kifordulni karjaiból. Ujjai szorosan a csuklómra csavarodtak és rántva rajtam egyet, másik kezemet és megszerezte, majd egy sállal (hogy került az oda???) összekötözte őket. Vállára kapott én pedig még mindig rángatóztam.

- Conor tegyél le az isten szerelmére! – ledobott a kanapéra és szembe velem leült a dohányzóasztalra. – Ez mégis mire volt jó? – küzdöttem fel magamat.

- Először is, szép szabadulási kísérlet volt, de a bátyád vagyok. Ismerem a módszereidet. Másodszor, te teljesen megőrültél? – támadott nekem. – Mégis hogy lehetsz ennyire óvatlan?

- A barátnőmről van szó Conor! Miattam halt meg! – válaszoltam.

- A saját hülyesége miatt halt meg Carter! – üvöltött rám. – Fogd fel, hogy nem miattad halt meg!

- Akkor miért van az, hogy mindenki meghal körülöttem? – emeltem meg én is a hangom. Az a vörös köd már megint. Ankhom megint égetni kezdte a saját bőröm.

- Ez az átok része! – csattant fel Conor. – Elcseszett egy család vagyunk Carter nem érted? Egyetlen Lane se volt nálunk akit ne úgy halt volna meg, hogy megölték! Kezdve a mi szüleinkkel, a nagyszüleinkkel. – hátrahőköltem és elhallgattam. Minden Lanet megöltek… Egynek se volt természetes halála… Hány éves kort érhetett meg mindegyik? Annyit, mint az én szüleim? Többet? Kevesebbet? Engem majd mikor ölnek meg? A közel jövőben? Esetleg a huszasaimban vagy a harmincasaimban? Conort előttem vagy utánam ölik meg?

A bátyám sóhajtása szakított félbe. – Carter nem úgy értettem…

- Akkor mond érthetően. – túlságosan lefoglalt a halálom gondolata. A vörös köd eloszlott, de rosszabb vette át a helyét. Nem féltem a haláltól, és még most se félek. Tudom, hogy mindenkinek eljön az órája, még a „halhatatlan” alvilágiaknak is. De az idegesít a legjobban, hogy vajon mikor.

Tudom, hogy egyszer végig kell majd néznem a saját bátyám halálát, vagy neki az enyémet. Mert egyszer lehullik az utolsó homokszem is, életünk homokórájában. De miért osztanak mindenkinek mást?

Jev:

Már rég itt kéne lennie. Ilyenkor már mindig itt van. Mondjuk minek is aggódom, hisz biztos csak elaludt. De mi van ha valami történt vele megint?

Ujjaim közt forgattam a telefonom a padban ülve. Alig 5 perc volt már az óra kezdetéig. Még az óra kattogása is túlüvöltötte az osztály szokásos moraját.

- Ember jól vagy? – hajolt előre Nick. – Sápadt vagy mint a flitteres vámpír.

- Kösz. – erőltettem magamra mosolyt.

- De kajak mi van veled? – kérdezte komolyan. Vállat vontam. Tekintete Carter székére csúszott. – Na na na! Azért ennyire egy csajt sem hiányolunk! – hadarta sértődötten. – Tudod, hogy ez… - félbeszakítottam és befejeztem a mondatát.

- Ellenkezik a tesókódex törvényeivel! Tudom Nick ismerlek azóta, hogy bilibe hugyoztál, amiért anyámtól nagy tapsot kaptál! – próbáltam elhallgatatni valamivel. – Csak gondolkoztam valamin. Azt se lehet.

- Azzal pedig a saját csajod elméleteit rombolod le ha gondolkozol. – jutatta eszembe. Összeráncoltam a homlokom.

- Miért van az, hogy mindenki jobban ismeri, mint én? – erre csak vállon veregetett.

- Mert te mindent másképp látsz benne, mint mi. – dőlt vissza a székére. Megböködte Kelley vállát, aki valami sorozatot nézett a telefonján, ahogy újabban teszi. – Hé szöszi! – szólította meg, mire az kivette a fülest a füléből. – Adj a bátyádnak lelki támaszt!

Kels letette a telefonját a padra és füzetéből kitépve egy cetlit elkezdett ráfirkantani valamit. Amikor készen volt vele félbehajtotta és felém nyújtotta. Átvettem tőle és kinyitottam, Nick pedig kíváncsian felé hajolt és röhögve dőlt vissza a helyére.Ez állt benne: LELKI TÁMASZ

Elmosolyodtam és felé nyújtottam a cetlit. – Tessék! Neked kell egy kis lelki támasz? – Nick lassan malac röfögéssé átfajuló nevetésén pedig mindketten elkezdtünk röhögni, hogy Kelleynek a könnye is kifojt. Amikor végre normalizálódott minden, Nick megkérdezte.

- Mi történt volna vele? Valószínűleg elaludt vagy Jev barátom! Hallottál már olyanról, hogy nátha? – igaza lehet. Akár beteg is lehet vagy valószínűleg elaludt. Negyvenöt percen keresztül ebben bíztam és reménykedtem, míg az óra végeztével fel nem hívtam.

Elég sokáig csörgött ki, de végül felvette valaki.

- Igen? – ismertem fel a bátyja hangját. Valamiért a vér is megfagyott bennem.

- Hello… - szóltam bele szakadozottan. – Carter ott van?

- Ki keresi? – kérdezte. A háttérben hallottam mocorogni valamit.

- Jev… - dőltem a padom felé homlokomat fogva.

- Milyen Jev? – játszadozott, éreztem ahogy gonoszan vigyorog.

- Jev Townsond… - tudtam, hogy hová fog ez vezetni, és nagyon nem tetszett.

- Melyik Jev Townsond? – majdnem megszólaltam, hogy hány Jev Townsondot ismer még rajtam kívül. De visszafogtam magam mielőtt kivágnám a biztosítékot Carter egyetlen rokonánál, aki helyettesíti a családjában a puskás apát, a csendben-kinyírlak-ha-bántod anyát, és a kigyúrt bátyot…. Na meg persze a láncfűrészes gyilkost.

- A barátja… - mondtam ki végül.

- Ó, hogy te! – válaszolta negédesen. – Most nem ér rá Carter! – mielőtt kérdezhettem volna válaszolt. – Éppen megkötözve és betömött szájjal kapálózik és eléggé csúnyán néz rám! Te érted miért? – elkerekedett a szemem.

Majd két másodperc múlva az ő hangját is meghallottam. – Ó hogy az a te… - és innentől inkább maradjon rejtve és cenzúrázva, hogy Carter mit üvöltött a bátyjára, mert eléggé csúnya dolgok voltak. Ha Carter ilyen… El nem merem képzelni Conor milyen lehet dühösen. – Csak szabaduljak ki innen!

- Carter nyugodj már le!  - csitítgatta Conor. – Eloldozlak, ha rendesen viselkedsz! De ha megbocsátasz épp telefonom van!

- Ha bármit mersz mondani… - fenyegetőzött.

- Ugyan mit mondanék a fiúdnak? Hisz tudod nem akarom elijeszteni szegénykét tőled! – szerintem közelebb emelte a telefont. – Persze ha csak nem akar a heréit egy villanypóznán látni ha csak egy ujjal is hozzád ér. Meg persze ha megbánt, mert akkor a hangszálaival kötözöm fel. – hátrahőköltem. Nick megállt mellettem és összeráncolt szemöldökkel nézett rám, majd Kelley felé fordult.

- Szerinted kivel beszél? – érdeklődött.

- Fogalmam sincs. – felelte a húgom.

- Conor azonnal add vissza a mobilom! – hallottam Carter hangját. Majd valamit darabokra törni. Úgy hangzott mint amikor valami porcelán vagy váza törik el.

- Carter! – szólt rá a bátyja hangosan. – Azt te fogod feltakarítani!

- Amint visszaadod a mobilomat! – majd pár másodperc után még felháborodottan hozzá tette. – És amint eloldozol! – ez komolyan megkötözte a saját húgát?

- Szó sem lehet róla! – jelentette ki a bátyja.

- Akkor takarítsd fel te! – vágott vissza. – És azonnal add vissza a mobilomat!

- Eszemben sincs! – hiba volt megszólalnom.

- Esetleg mondhatok valamit…? – a válaszért felesleges volt kérdezni.

- Nem! – üvöltöttek le mind a ketten. Á, szóval még ki is voltam hangosítva. Csodás!

- És Jev hogy érzed magad a húgommal? – tért el teljesen a témától. – Jól kijöttök?

- Öhm… Igen?

- Ez most kérdés volt vagy válasz? – kérdezte unottan.

- Melyik fáj jobban? – Carter szólalt meg.

- Conor, tedd le a telefont az asztalra és ha szerencséd van, nem fojtalak meg álmodban! – fenyegetőzött. Igyekeztem nem elképzelni vérengző tekintetét magam előtt, de sikerült és kirázott tőle a hideg.

- Nem! – tiltakozott. – Ne kapálózz már, fejbe fogsz rúgni! – csak a nagy csattanást hallottam. Majd mintha a levegő susogását, egy újabb csattanás valaminek a repedése és egy pattogó földet érés.

- Carter E… - megszakítottam a hívást.

- Jeeeeev! – lépett elém Emily mosolyogva, majd lebigyesztette ajkait. Azért meg kell jegyezni elég színpadias volt a mozdulat. – Mi a baj? Olyan a fejed, mintha telefonon szakítottak volna veled. – nem válaszoltam csak továbbra bámultam magam elé. – Csak nem? – kapta döbbenten szája elé a kezét. – Jev ez annyira gáz volt tőle. Én mondtam neked hogy rossz ember, de nem hallgattál rám.

- Emily, nem szakítottunk. – mosolyogtam fel rá.

- Úgy tűnik nincs ilyen szerencséd! – nevetett fel mögülem Kelley. Emily rideg tekintetét rávillantotta, mire abbahagyta a nevetést.

- Nem tudtam. – fordult vissza felém. – Akkor én megyek! – sétált el méltóság teljesen.

Azon gondolkoztam, hogy kitől féljek jobban. Conortól, vagy magától Cartertől.

Carter:

Miután újabb szökési kísérlettel próbálkoztam, Conor csak úgy lazán előszedett a semmiből kötelet és a kanapéhoz kötözött. A saját bátyám kötözött meg!

Ott veszekedtünk, míg ő ezt meg nem unta és (szerencsémre) tiszta zoknijaivól egyet a számba nyomott, hogy hallgassak el.

- Ugh thugod, hoghgy nhem vhagy nhormhálisz? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Mheg khotoznih ah hughod? (btw: Ugye tudod, hogy nem vagy normális? Megkötözni a húgod?)

- Mi van? – értetlenkedett miközben egy poharat vett ki és kávét töltött bele. Azt szürcsölgette miközben próbáltam elismételni. – Carter nem értem! Egy zokni van a szádban! – mosolygott pimaszul.

- Oh, hoghgy rhohadnál megh! (Ó, hogy rohadnál meg!) – forgattam meg a szemem.

- Ezt vajon miért értettem? – tűnődött. A telefonom csörgése zavarta meg a csendet. Hogy én miért hagytam felhangosítva a telefonom?! Conor letette a kávéját és felém közeledett. – Na ki lehet az? – dörzsölte össze a tenyerét. Nekem viszont, volt egy sejtésem ki az, de reméltem nem ő.

- Neh isz álmodhj! (Ne is álmodj!) – próbáltam megmozdulni és rángatózni, hogy kiszabaduljak, vagy legalább a zoknit kiköpjem de egyik se sikerült. Amúgy nem tudom melyik ősöm volt hülye megtanítani neki, hogyan kell horgászcsomót kötni.

Conor fölém hajolt és egyből a zsebem felé nyúlt, hogy kivegye a telefont. Lábammal hadonásztam rugdostam, de semmi haszna nem volt. Kezeim hátra voltak kötve, én pedig a kanapénak, ő pedig szabad kezeivel lefogta a lábamat. Még a zoknival se tudtam pofán köpni. Kivette a mobilomat és leülve a dohányzó asztalra füléhez emelte a telefont.

- Igen? – szólt bele anélkül, hogy megnézte volna kicsoda az.

Az illető hangjára Conor csak szemöldökét ráncolta és fülétől elemelve a telefont kihangosította.

- Ki keresi? – kérdezte Conor.

- Jev… - motyogta. Fejemet hátravetettem és igyekeztem nem lyukat verni a kanapéba vele.

- Milyen Jev? – játszotta a hülyét Conor, gonoszan mosolyogva. Direkt csinálja. Ezzel próbál leállítani.

- Jev Townsond… - a hangjából ítélve ő ugyanúgy érezte, hogy nem lesz ennek jó vége. Vagy csak szimplán parázik Conortól.

- Melyik Jev Townsond? – erre csak megforgattam a szemem.

- Kohmolyan hány Jhev Tonsondot ismerhsz? (Komolyan hány Jev Townsondot ismersz?) – kérdeztem, és hasonlóan mint én az előbb ő is megforgatta szemeit. – Chonor! – rángattam a köteleket, hogy kiszabaduljak. Ismét sikertelenül.

- A barátja… - mondta fojtott hangon. Elkerekedett a szemem, ahogy Conornak is.

- Ó, hogy te! – válaszolta negédesen. Megvetően szemembe nézett, mintha nem is tudta volna, hogy vele „járok”. Örüljön, hogy inkább elmondtam. – Most nem ér rá Carter! – azt hittem ezzel le is rázza, de majdnem lenyeltem azt a zoknit amivel betömte a számat. – Éppen megkötözve és betömött szájjal kapálózik… - magyarázta. – és eléggé csúnyán néz rám! – kommentálta. – Te érted miért? – na vajon miért? Döbbenetem hatására kiköptem a zoknikat és elkezdtem üvöltözni a bátyámmal nem törődve, hogy Jev végig fültanúja lesz.

- Ó hogy te…! – ha lehet a létező összes szitok szót ráuszítottam. – Csak szabaduljak ki innen! – morogtam.

- Carter nyugodj már le! – csitítgatott. – Eloldozlak, ha rendesen viselkedsz! De ha megbocsátasz épp telefonom van! – mutatott a készülékre, amin Jev neve villogott még mindig.

- Ha bármit mersz mondani… - sziszegtem vérmes tekintettel. Elmosolyodott.

- Ugyan mit mondanék a fiúdnak? – nyomta meg a végét. – Hisz tudod nem akarom elijeszteni szegénykét tőled! –közelebb emelte a telefont szájához. Olyan hangon beszélt hozzá, mint amikor kihallgatja azokat akiket elkap. – Persze ha csak nem akar a heréit egy villanypóznán látni ha csak egy ujjal is hozzád ér. Meg persze ha megbánt, mert akkor a hangszálaival kötözöm fel. – vázolta gyorsan Jevnek a helyzetet.

Mocorogni kezdtem és igyekeztem kibújtatni a lábaimat a cipőből a sarkukra lépve. Abban a reményben hátha ki szabadul a lábam. Morajlást hallottam a háttérben, Jev pedig hallgatott. A jobb lábam kiszabadult, de ügyeltem, hogy Conor ne vegye észre.

- Conor azonnal add vissza a mobilom! – imitáltam rángatózást. Viszont mosolya azonnal lehervadt, amikor bal lábammal elrúgtam a vázát a szemközti falnak az pedig szilánkokra hullva szétesett. Most rajtam volt a sor, hogy gúnyos vigyorra húzzam a szám.

- Carter! – üvöltött rám Conor nézve a törött váza darabjait. – Ezt te fogod feltakarítani!

- Amint vissza adod a mobilomat! – és gyorsan hozzá tettem. – És amint eloldozol. Nem tudom honnan lett vázán. De jól jött, hogy ott van és az is hogy virágok nincsenek benne.

- Szó sem lehet róla! – jelentette ki gondolkozás nélkül.

- Akkor takarítsd fel te! – húztam fel az orrom. – És azonnal add vissza a mobilomat!

- Eszembe sincs! – húzta el tőlem.

- Esetleg mondhatok valamit…? – kérdezte halkan Jev.

- Nem! – üvöltöttünk rá egyszerre. Conor sértődve visszaemelte magához a telefont és próbált figyelmen kívül hagyni. Én pedig folyamatosan Huoudinit játszottam. Azt se tudom, hogy ezek a random dolgok (például a sál és a fiókból előhúzott köteg ) amikkel megkötözött honnan kerültek a házba.

- És Jev hogy érzed magad a húgommal? Jól kijöttök?  - hadarta témához nem kapcsolódó kérdéseit. Conor még sem olyan okos, mert ezzel időt nyertem, hogy kiszabadítsam magam. Már a másik lábam is szabadon lógott anélkül, hogy észrevette volna. Már csak a kezeimet kéne..

- Öhm… igen? – lepődött meg Jev.

- Ez most kérdés vagy válasz? – forgatta meg szemeit és orrnyergét dörzsölgette.

- Melyik fáj jobban? – na csak nem vagy olyan hülye Jev! Legalább megtanultad, hogy a bátyám hiába nem tud főzni az embert jobban belezi ki, mint a hentes bármelyik állatot.

Félbeszakítottam Conort, mielőtt felelhetett volna.

- Conor, tedd le a telefont az asztalra és ha szerencséd van, nem fojtalak meg álmodban! – néztem barna szemeibe fenyegetően. Nem mozdult csak fogta kezében a telefont engem nézve. Megint mű rángatózást imitáltam, hátha az idő alatt kicsúszik a kezem a szorító anyag közül.

Végül lábaimmal kezdtem kapálózni felé, addig is húzva az időt. Csak szabaduljak ki, azt meg emlegeti…

- Nem! – tiltakozott. – Ne kapálózz már, fejbe fogsz rúgni! – és ahogy ezt kimondta füle mellett rúgtam ki kezéből a mobilomat  ami átrepülve a szobán neki csapódott a falnak ezzel berepesztve azt és hangosan leesette a földre. A falról a vakolat elkezdett peregni.

Conor vissza kapta ráma tekintetét. És nagyon dühös volt! Basszus… - Carter Elizabeth Lane! – üvöltötte a teljes nevemet. Már most nem látom ennek jó kimenetelét. – A kurva istenit most már a rombolásodban. Minden egyes lyukat és repedést betömsz és le vakolod ebben a rohadt házban! – elment és pár másodpercen belül visszajött a cuccokkal. Ez halál komolyan gondolta a vakoló lapáttal.

Eloldozott és a kezembe nyomta a vödröt tele a cuccokkal. A szoba másik felébe ment és telefonomat zsebre vágva a szobája felé trappolt. Vissza nézett és a vázára mutatott. – Azt pedig takarítsd fel! – már csak szobája ajtajának becsapódását hallottam.

 - Gomen Conor! – motyogtam halkan.

Jev:

Otthon Ally benézett hozzám.

- És hogy haladnak a dolgok Carterrel? – dőlt az ajtómnak. – Hallottam, hogy ma nem volt és aggódtál.

- De feleslegesen… - témát tereltem. – És veled mi történt?

- Akarom én tudni pontosan mi történt? – ráncolta homlokát.

- Nem hiszem. – sóhajtottam. – Conor Lane megkötözte a saját húgát és elvette a telefonját. És szerintem tanúja voltam ahogy Carter kirúgja a telefont a kezéből. – gondolkoztam. Ally csak száj tátva nagy szemekkel pislogott rám, majd kitört belőle a röhögés. Hamarosan a földön forgolódott a nevetéstől.

- Conor… - kapkodott levegő után. – Megkötözte… Cartert? – mikor bólintottam újra rákezdett, nekem pedig ki kellett tolnom a szobából.

Később még megpróbálkoztam felhívni Cartert. Szerencsémre ő vette fel.

- Tessék? – szólt bele bosszúsan.

- Szia! – köszöntem.

- Szia Jev! – enyhült meg a hangja. – Figyi bocs az egészért reggel, kicsit összekaptunk Conorral. Rosszkor voltál rossz helyen.

- Komolyan megkötözött? – habozott a válasz adással.

- Legyen annyi elég, hogy nem jó ha van egy 195 magas bátyád és lány vagy. – zárta le ezzel a témát. – Fel akartalak hívni, csak most nem rég kaptam vissza a mobilomat és még amúgy is volt dolgom.

- Mit csináltál? – érdeklődtem.

- Falat malteroztam. – válaszolta komolyan.

<<57. rész

59. rész>>