Sziaaasztooook! Wáó, el sem hiszem hogy már a hetvenedik résznél járunk... Jézus és még mennyi van hátra :D csak előre szólok az utunk még nem ért véget, mert ahhoz hogy eljussunk a The Guardians Of Light végéhez a történeti idő szerint el kell jutnunk június 13-hoz... Ami ha rajtam és a szófosásomon múlik valószínűleg a világvégén fog megtörténni... És még szeretném a The Guardians Of Darknesst is megosztani veletek, meg a Demonic Guardiant is. AMi még közel ugyanennyi részből állna XD na de nem baj, remélem tetszeni fog nektek egyenlőre ez a rész. Remélem majd a további 6 milliárd résznél is velem tartotok. Ne felejtsetek véleményt nyilvánítani valahol és találkozunk újra szombaton! ;)
Carter:
Carter:
Igaz, hogy nem
kellett volna aggódnom. De mégis azt tettem. Pedig nem szoktam.
Tekintve hogy a
bátyámat elküldtem Kelley után, aki éppen az anyjával tart ide. Ally sincs meg,
mi pedig Jevvel itt vagyunk egyedül és ha ezt megneszelik nem húzhatom elő
egyik fegyvert sem a zsebemből anélkül, hogy ne buktassam le magunkat. Nincs
kedvem még egy költözéshez, kezdünk rekordot dönteni. Már majdnem 3 hónapja itt
vagyunk.
Jevvel üldögéltünk
csendben a kanapéjukon. Egyikünk se szólalt meg amióta az anyja elment. Csak
ültünk egymás mellett ő pedig Allyt hívogatta, míg én Conort bombáztam
sms-ekkel. A háttérben pedig az eső kopogó zaja ment.
- Figyi… -
szólalt meg hirtelen. – Ne haragudj, hogy meggyanúsítottalak Scottal
kapcsolatban! – vakargatta tarkóját és kék szemeit a földre szegezte. – Kicsit
féltékeny voltam. Na jó, nagyon féltékeny voltam.
- Soha az
életemben nem randiznék újra Scottal. – válaszoltam. – Nincs benne semmi, amire
féltékenynek kéne lenned.
Elmosolyodott.
– Csak olyan furi volt. – dőlt hátra. – Más szoktam meg, tudod minden lány…
- Elalélt
tőled? – vontam fel a szemöldököm. – Mert tőlem ilyenre ne számíts! –
veregettem meg a vállát. Szélesedett a vigyora.
- Ez is igaz,
de nem erre gondoltam. Minden lánynak ismertem a szerelmi életét, és meg tudtam
mondani hogy én ráébresztem-e arra, hogy visszamenjen hozzá, vagy sem. –
magyarázta. – És téged nem ismerlek, ezért volt más.
- Nem te
mondtad, hogy örülnél ha minden másképp lenne. – rám emelte kék szemeit. Oké
egy kicsit elaléltam. De csak egy nagyon kicsit.
- De. –
bólintott. – És örülök is annak, hogy így alakult! – majd témát váltott. – És
elnézést kérek, amiért azt sem mondtam hogy Kelley Scottal ment randira. Jogod
lett volna tudni. Elvégre ő a húgom, te a barátnőm, Scott meg az exed. –
egyszerre keserűséggel és boldogsággal töltöttek el a szavai.
- Nem
haragudtam rád egyik miatt sem. Azért sem, hogy féltékeny voltál, és azért sem
mert nem mondtad el. – nyugtattam meg. – Nem fogom elmondani az okát, hogy
miért, de… Ne hagyd, hogy Kelley Scottal járjon. Még a közelébe se legyen! –
elkerekedtek a szemei. – Nem féltékenységből mondom, hanem személyes
tapasztalatból. Ha Kelley annyira fontos neked, akkor tüntesd el Scott mellől.
- Rákérdeznék,
hogy miért de az előbb mondtad nem nevezed meg az okot. – vont vállat. – Én
eddig is elleneztem. Már ne haragudj meg, de valami nincs rendjén azzal a
sráccal. – felnevettem. Legalább egy véleményen vagyunk.
- Nincs ki a
négy kereke. – feleltem. – Csodálkozom még nem zárták diliházba.
A kanapé
támláján támaszkodva figyelte arcomat. – Tényleg nem mondod el miért mentetek
szét? Én is elmondom az exeim történetét ha akarod, csak akkor itt maradsz
örökre. – mosolygott.
- Ez egy hosszú
történet Jev. – ráztam meg a fejem. – De talán egyszer majd elmondom. De téged
szívesen hallgatlak! – néztem rá várakozóan.
- Mondom, hogy
örökre itt maradsz! – nevetett fel. – Szóval az első barátnőm ovi utolsó évében
volt… - én pedig elröhögtem magam. Az ajtó csengőjének a zaja szakított meg
minket. Jev felállt, hogy ajtót nyisson.
- Miben
segíthetek? – nézett összeráncolt homlokkal az illetőre.
- Carter Lane-t
keresem. – mondta az illető, bennem meg megfagyott a vér. A szívem hevesen
dobogott és az Ankhom úgy viszketett és lüktetett, hogy automatikusan
odanyúltam és megéreztem a hegeket rajta. – A bátyja küldött, hogy hozzam el.
Épp náluk vagyok látogatóban.
- Nem
említette, hogy valaki meglátogatná őket! – vakargatta állát Jev.
- Még csak ma
érkeztem. – tért ki a megállapítás elől. Volt egy tippem, hogy őrző lehet. –
Conornak dolga akadt és az előbb hívott, hogy vigyem haza Cartert.
- Sajnos nincs
itt. – füllentett Jev. Összeszorítottam a szemem, ki fogja szúrni.
- De tudom,
hogy itt van. A bátyja mondta. És nem menne csak úgy el egyedül. – okosabb mint
gondoltam. A szobában próbáltam valami mondén fegyvert keresni, ha esetleg
támadna. Van egy csomó váza és kép keret amit hozzá vághatok. És aranyhajos
mozdulattal még a serpenyővel is fejbe verhetem. Ki kell ütnöm, ha már megölni
nem is tudom Jev előtt.
- Mármint itt
lent nincs! – tért ki Jev okosan. – Elaludt a film alatt amit nézett, és nem
szeretném felébreszteni. És a bátyja személyesen mondta hogy Ő jön el érte.
- Akkor
megvárhatom amíg felébred? – kérdezte a srác. – Vagy legalábbis megvárom Conort
is hogy idejöjjön.
- Anyukám
mindig azt mondta, hogy ne engedjek be idegeneket a házba! – már rá akarta
csapni az ajtót, de az gondolom a kezével megállította.
- Hogy én
mennyire utálom ezeket a taknyos kölyköket! – morogta, majd lábával megrúgta
Jevet, aki pár métert hátra tántorodva a földre esett. Felnyögött fájdalmában
hasához kapva. Az őrző belépett.
Conorral
hasonló alkatúak voltak, sőt még hasonlóan is néztek ki. Hétköznapi ruhákban
volt, és bűvölt kardokat meg fegyvereket viselt, amiket csak én láthattam. Csak
úgy áradt belőle a démoni energia. Felpattantam és Jevre pillantottam. Kezem
automatikusan nyúlt a fegyverért, de nem húzhattam elő. Jev eszméleténél volt
így látott is engem.
- Ó Carter ne
légy ilyen ijedt! – mosolygott rám gúnyosan. – Nem fog fájni. Hisz a múltkor
sem sikoltoztál annyit. Erős kislány vagy te!
- Fuss! –
nyöszörögte Jev, de az őrző megint belerúgott a hasába.
- Kuss legyen
különben te is meghalsz! – köpte felé, majd átlépett felette felém indulva. Hát
erre ment ki a játék. Ez az egész nagy csapda volt, amit Scott és az őrző
haverjai állítottak. Kelleynek semmi baja nem volt, és nem is tettek vele
semmit. Tudták hogy Scott miatt utána küldöm Conort. Allyt pedig valószínűleg
elkapták, hogy Claret és esetleg Jevet eltüntessék addig a házból. Viszont
szerencséje van a kis szarházinak, mert ha egyedül lennék biztosan kinyírnám
itt helyben.
Előhúzta
hátáról a kardját és most már magabiztosabb léptekket indult felém. El akart
fogni, nem pedig megölni. Mert láttam hogy nem támadásra lendíti a kardját,
hanem védekezésre.
- Carter fuss
már! – kérlelte Jev.
- Nagyon
védelmez ez a kölyök téged! – mosolygott az őrző. – Csak nem a pasid? Hát ez
milyen édes…
Szemem sarkában
láttam egy vázát mellettem. Még palánta volt, de a kis levelei egész élesek
voltak. Lélekben és fizikailag is felkészítettem magam az összecsapásra. Ez
csak egy őrző volt, de fegyverek hiányában nehezebb volt legyőzni, mint
hiszitek. És ügyelnem kell arra is, hogy Jevnek se essen semmi baja.
Amikor csak pár
lépésre volt tőlem akcióba lendültem. Lábai közécsúsztattam az enyémet és
kihúzva lába alól az egyiket sikerült egyensúlyából kibillentenem. Addig
felkaptam a növényt és az arcába nyomtam teljes erőből. Felkiáltott és a földre
esett. Én pedig térdeire rúgtam, hogy lelassítsam. Jevhez rohantam és vállainál
fogva a konyhába húztam. A mély hűtőjükből egy akut kivéve a hasára szorítottam
egy törlőronggyal kíséretben.
- Lane! –
kiáltott fel az őrző és hallottam, ahogy felállt a földről. Jevék szekrényében
kutatva egy kerestem egy edényt ami Jev védekező fegyvere lehet. Felpattantam
és a késtartóból egy húsvágót elő kapva álltam védekező pozícióba a támadó
őrzővel szemben. Nem nyíltan támadott rám, hanem tőrét felém hajította.
Felugorva elkaptam a lábamat onnan. Fel akartam venni, hogy gyorsan felé
dobjam, de nem kellett volna.
Az őrző
felkapott és a lépcső melletti falhoz dobott. Fájdalommal küszködve estem a
földre. Biztos, hogy eltört valamim. Próbáltam feltápászkodni, de kibuktatott
lábával. Felém kapott, de kitértem tőle. Nem tudtam hova hátrálni, így csak az
oldal irány maradt. Elkapott könyökömnél fogva és hátra szorítva őket tartott
szorosan. Szembe voltam a fallal. Emlékezetem szerint innen pedig simán a
dohányzóasztalhoz lehet hátrálni. Most véged van!
Kihasználva,
hogy megtartja minden súlyom felugrottam és a falnak támaszkodva ellöktem magam
onnan. Az őrző egyensúlyt keresve hátrált, de hátrabukott a szőnyegben így
háttal egyenesen az üveg dohányzó asztalra estünk. Kiszabadítottam magam és Jev
felé pillantottam, a konyhában ült még mindig. Az őrző feltápászkodott és rám
vetve magát, megint a földre estünk. Karmolásztam az arcát és ott rúgtam ahol
csak tudtam. De ő is engem. Hajamnál megfogva beleverte a fapadlóba a fejem.
Éreztem, hogy a vér szétterjed a hajamon. Ágyékon rúgtam, de mintha meg se
rezzent volna. Majd hirtelen egy fém kondult a fején ezzel oldalra esve.
- Basszus! –
hallottam meg Jev káromkodását és egy edény csörömpölését. Kikászálódtam az
őrző alól és felnéztem Jevre. Az akut nem szorította már a hasához. Értettem
mire gondol. A mellettem fekvő őrzőnek viszont ömlött a vér a fejéből. Rettegő
szemekkel bámulta az embert. Nyaka hajlatába tettem az ujjam, és az ő
megkönnyebbülésére kitapintottam, hogy csak eszméletlen.
- Nem ölted
meg! – nyugtattam meg.
- Ebben biztos
vagy? – kérdezte rémülten. Bólintottam. És feltápászkodtam.
- Te jól vagy?
– mértem végig, hogy máshol megsérült-e.
- Én? –
mutatott magára meglepődve. – Te vagy az aki végig küzdötte magát vele. Te jól
vagy?
- Megvagyok! –
bólintottam és a fejemhez kaptam. Oké csak majdnem megvagyok. Valószínűleg ma
boszorkányporosmüzlit eszek vacsorára. És repetázok belőle háromszor.
Jev a zsebében
kutakodott. Láttam ahogy a rendőrség számát tárcsázza be. Egy 10 perc múlva már
2 rendőrautó és mentőautó parkolt kint. Jevnek majdnem szikszalaggal erőltették
a jégakut a hasára, tekintve hogy visszautasította addig, míg rá nem szóltam.
Nekem bekötötték a fejem és szerencsésnek ítéltek, mert az előző kötéseim
felfogták a mostani sérüléseimet. Hát igen marha nagy szerencsém van, tényleg…
És kúrálhatom magam megint.
Az őrzőt
megvizsgálták és a rendőrök el is vitték még eszméletében. Jev anyja és a húga
azonnal ott termedtek és Clare majdnem sírva fakadt és Jevet ölelgette majdnem
halálra.
- Anya, levegő!
– próbált kiszabadulni. Aztán engem is megölelgetett. Amit nem értettem, de
szemeiben könnyek csillogtak. Viszont a helyét egy pár nyomozó váltotta fel,
akik kivételesen emberek voltak és TÉNYLEG rendőrök. Csak hogy legyen egy kis változatosság.
Kikérdeztek minket, miközben a többiek bent kutatták át a helyet és
begyűjtötték a bizonyítékokat. És voltak olyan kedvesek hogy feltakarítottak
onnan, ezzel eltüntetve a vérnyomokat a padlóról. De a kihallgatás közepén
láttam meg Conort és Allyt a távolban. Allyt a bátyám segítette ki a kocsiból
és mindketten kérdőn pillantottak az eléjük táruló helyzetre. És amikor
megláttak minket, sántítva hozzánk siettek. Ezekkel meg mi történt.
- Itt meg mi
történt? – támadta le Conor a rendőrt.
- Ezt mi is
kérdezhetnénk tőletek! – jegyezte meg Jev végig mutatva kettőjükön.
- Alison? –
érdeklődött a lánynál a biztos úr. – Alison Montgomery? – a lány bólintott,
mire a rendőr boldogan mosolyogva kezet rázott vele. A lány próbálta elrejteni
fájó arcát, de lerítt róla, hogy nehezen mozog. – Neil bácsi vagyok nem
emlékszel rám? – mutatott magára. – A fiammal játszottatok az őrsön még amikor
anyukáddal dolgoztunk együtt. – mesélte boldogan, majd a mellette álló fiatal
rendőrre tette a kezét. – A fiamra
Leonra biztos emlékszel.
- Szia Leon! –
biccentett a lány. A fiú végig mérte a lányt és homlok ráncolva megkérdezte.
- Újabb bunyó a
homokozó vödörért? – Alison elmosolyodott és bólintott. – Legközelebb szerezz
magadnak egy testőrt! – viccelődött. –Majd hívhatsz ha rendőri védelemre lenne
szükséged.
- Úgy látom már
megelőztek! – szólt közbe Jev, durcásan. Szívesen oldalba vágtam volna, mint
amikor a bátyámat szoktam, de tudtam mennyire fáj a hasa. – A hős lovagja
megérkezett fehér lovon.
- Ja, csak el
ne raboljam a fehér lovammal! – vette poénra Conor. – Mindig is fétisei voltak
a lovak! – Jev is elmosolyodott.
- És mi is
történt pontosan? – érdeklődött miközben Jev és Conor Allyn viccelődtek.
- Egy tag
betört a házba. – Conor is odakapta a fejét. – Jevnek lesz egy lila folt a
hasán egy ideig, de komolyabb baja nincs. – Conor felé fordult. – Mr. Lane
büszke lehet a húgára, jól elintézte a betörőt.
- Igazából az
érdem Jevé. – tereltem el magamról a témát. – Elvégre ő ütötte ki a betörőt! Ha
ő nincs lehet hogy már törött koponyával feküdnék a kórházban vagy a föld
alatt.
- Micsoda
szerencse, hogy Jev ott volt! – forgatta meg a szemét Ally, majd meglökte a
vállánál az említettet. – Most te lettél a hős lovag, hol a szőke hajad meg a
fehér lovad mister?
- Még Clare-rel
is beszélnünk kell, úgyhogy még összefutunk Ally! – kacsintott a fiú a lányra
és elhúzta apját mellőlünk.
- Biztos, hogy
nem. – szólalt meg miután a fiú elment.
- Elárulod
miért is vérzel drága uncsi tesóm? – húzta negédes mosolyra a száját Jev. Csak
akkor vettem igazán szemügyre mind kettejüket. Eléggé elintézettnek néztek ki.
- Te soha nem
tudod befogni? – vonta össze karját mellkasa előtt. – Nem kötöm az orrodra
taknyos! – csípte ujjai közé Jev orrát.
- Carter
beszélhetnék veled? – intett Conor a fejével. Csak bólintottam és
feltápászkodtam. Ally azonnal rástartolt a helyemre de nem is bántam.
- Ez egy csapda
volt! – mondtuk egyszerre.
Végig mért.–
Ugye Jev nem látott semmit?
- Nem, de az
őrző még mindig él. Tudta hogy hol keressen. Azt mondta, hogy te küldted,
gondolod hogy…?
- Ciprianók? –
vonta fel a szemöldökét. – Egészen biztos. Én is őt követtem de egy hatalmas
démon csapdába sétáltunk.
- Tunk? –
döbbentem le. – Mármint Ally…?
- Igen, de már
gondoskodtam róla.
- Te kimostad a
barátnőd agyát? – próbáltam nem felemelni az hangom. Bár nem tudom miért
neveztem barátnőjének. Csak úgy a számra jött. Vagy mert már annyiszor
csesztettem vele Conort.
- Nem a
barátnőm! – vette magára. – Másodszor pedig muszáj voltam, úgy tudja hogy az
utcán verekedésbe keveredett én meg odamentem kimenteni. – témát váltott. – Jól
vagy?
- Csak élhetek
megint boszorkány poron, de amúgy jól. És te?
- Csatlakozom
hozzád! – nyújtózkodott fájdalmas arccal. – Basszus, hogy utálom az esőt. –
majd tüsszentett egyet.
- Csak meg ne
fázz nekem!
- Már 10 éve
nem voltam beteg. – büszkélkedett. Megforgattam a szemem.
Ally:
Conor szerintem függője lett a
boszorkánypornak és engem is függővé akar tenni. Már nem tudom hanyadik boszorkányporos
vizet tömte belém. De a húgába is.
Megkértem az egyik mentőst, hogy
foltozza már össze a fejemet, így az egyik autó platóján ücsörögtem mellettem
Conorral. Amíg megtartották a jó testvéri beszélgetésüket, én Jevet
kérdezgettem arról ami történt. Mint gondoltam Carter is rájött, hogy ez az
egész egy csapda volt, amit nekem és Carternek állítottak. De miért? Cartert
még megértem, mert rá eddig is vadásztak. De a Ciprianók miért pont engem
céloztak meg? Vagy miért nem Conort? Mert abban biztos voltam, hogy őt nem
ismerték fel. Még a szikrája sem volt az ismeretségnek. Azt gondolták, hogy
csak én megyek Kelley után.
- Biztos, hogy jól vagy? –
ismételte már milliomodszorra. Én pedig végeztem az ötödik üveg vizemmel. Nos a
fejem lüktetet és az orrom is folyt, de csak a hideg miatt.
- Conor! – állítottam le mielőtt a
hatodik üveget is készítette volna. – Jól vagyok!
- Ally. Egy démon kompletten
áthajított az erdőn kétszer. – mondta halkan. – És a fogait beléd vájta ki
tudja milyen nyomokat maga után hagyva.
- Állj le! – vettem ki a kezéből a
vizet. Amiről még mindig nem tudom honnan varázsolja. – Meg leszek, mint eddig
is. Nem akarok boszorkányporon élni, mint te. És ha nem tűnt volna fel én
emberekkel élek, ezért feltűnő a gyors gyógyulás! – rivalltam rá. Majd témát
váltottam. – Carter ugye nem sejt semmit.
- Csak lecseszett, hogy miért
mostam ki az agyad!
- Ugye, tudja hogy mint ember te
képtelen vagy erre? – ráncoltam a homlokom. Csak boszorkánymesterek tudnak
ilyen varázslatot végre hajtani és a különös esetek, mint én. De a bosziké még
mindig ütősebb.
- Tudod a tündérpor bizonyos
formában csodákra képes! – jegyezte meg én pedig vállon csaptam.
- De amikor én felvetettem hogy
azt használjunk, lecsesztél érte. – hihetetlen memóriám van hogy ilyenekre
emlékszem.
- Mert nem bíztam az ellenálló
képességeidben. – vágta rá. Összehúztam a szemem.
- Csesződj meg! – fordultam el
tőle sértődötten. Csak egyszeri eset volt a tündérpor és az is Cassiék
hibájából volt. És ki a faszom emlékszik egy nyamvadt égő fikuszra. SENKI! Ismétlem:
SENKIII! Kivéve ő…
Nevetni kezdett. Sokszor hallottam
már nevetni azóta, de még mindig hevesen kezd el verni a szívem ha meghallom.
Valamire csak jó volt anyám abszurd ötlete a művészeti sulival. Mert még annak a
jelét, hogy valahányszor meglátom elolvadok mint vaj a mikróban (fránya texasi
beütések a nyamvadt beszólásokkal) még soha nem mutattam. Legalábbis előtte
nem. És nem! Nem ültem a szobámban ölemben a naplómmal szívecskékbe irkálva a
nevünket, és a gyerekeink nevén gondolkoztam!
Viszont nevetése abbamaradt és
témát váltott. – Visszatérve a csapdára!
- Fogalmam sincs Conor, hogy miért
pont én és a húgod voltunk a célpontok! – előztem meg. – De annyi biztos, hogy
mindent pontosan így terveztek. Tudták hogy Kelley után megyek. Hogy aztán majd
Kelley lefoglalja addig az anyját, míg Jev és Carter egyedül vannak otthon.
- Csak engem nem számítottak bele.
– válaszolta.
- Mert úgy tűnik nem voltál
célpont! – elkerekedett a szeme miközben gondolkodott. – Talán tudod az okát? –
vontam fel a szemöldököm. Megrázta a fejét.
- Nem, csak furcsa!
- Hát nem rólad szól a világ! –
veregettem vállon. – Viszont az őrzővel is tennünk kell valamit. Ha köpni kezd…
- félbeszakított.
- Ha baj lenne úgyis lelécelünk
Carterrel. – legyintett. Mintha ez kurvára olyan mindennapos dolog lenne!
Gombóc került a torkomban és fejemben visszatért annak a napnak az emléke.
Amikor ugyanígy „leléceltek” mert „baj” volt.
Vállat vontam. – De muszáj
csinálnunk vele valamit! – feleltem. Kérdőn nézett rám. – Tudod nekem is van
családom seggfej, nem csak neked!
- Ezt felfogtam, csak a seggfejet
miért kaptam? – érdeklődött.
- Mert az vagy! – álltam fel, de
meg is bántam. Úgy lüktetett a fejem, mint még soha. És a levegőt is nehezen
vettem. – Egy kiállhatatlan, okoskodó, nagyképű seggfej vagy! – vágtam a
fejéhez és besétáltam a házba, ahol már a többiek voltak. Voltak olyan kedvesek
feltakarítani a vérfoltokat a földről és a törött dohányzó asztalt is kivitték.
Clare azon volt meglepődve, hogy a serpenyők milyen hasznos fegyverek lehetnek
betörés esetén. Kelley pedig nem vette a szívére, hogy a szülinapján volt egy
szar randija (mert azt mondta Scott csak Carterről kérdezgetett ő pedig megunta),
és hogy betörtek a házába a testvérét pedig jól elnáspángolták. Csak ült a
pultnál, egy villával a kezében, és ette a vágatlan pink tortáját. Legalább
ízlett neki.
Jev még Carterrel beszélgetett
kint, én pedig képes lettem volna megfojtani őket a cuki kis párocska
szerepükben. Miért kellett nekem egy eszetlen és figyelmetlen pöcsbe
beleszeretni? Sőt az a nagy kérdés, hogy miért szeretem még mindig? Mert igen,
még mindig szeretem. És annyira hogy nem érdekel az, hogy ő nem szeret viszont.
Jev:
A verandán ücsörögtünk a padon
Carterrel.
- Hogy van a hasad? – kérdezte immáron
sokadszorra.
- Majd menőzhetek a lila talpnyommal
az öltözőben. – viccelődtem. – De amúgy jobban köszi.
- Akkor az jó! – bólintott.
- Hogy van a fejed? – érdeklődtem.
- Lesz egy nagy púp, de majd
otthon kúrálom. – vont vállat. – Ideje lenne mennem, kezd hideg lenni! –
dörzsölte meg a karját.
- Még fent a cuccod! – jeleztem neki,
amikor felállt. Elkaptam a csuklóját, mégis lehajtottam a fejem. – Még meg sem
köszöntem hogy megmentetted az életem!
- Te mentetted meg az enyémet.
Elvégre te ütötted ki! – próbált fényezni. Megráztam a fejem, és csak felnéztem
rá.
- Ha te nem küzdesz meg vele,
lehet mindketten halottak lennénk! Olyan voltál mint valami… nem is tudom…
védelmező! – barna szemei elkerekedtek. Elengedtem a karját. – Menj csak, a
tesód biztos már vár valahol! – nem szólt semmit csak elindult a házba. Utána
mentem, hogy lepihenjek a kanapén, de anya mindkettőnket megállított.
- Carter a rendőrök mesélték nekem
mi történt. Elképesztő voltál! – ölelte magához a mai napon másodszorra. Anyám
már csak ilyen. Ölelgetős. – Annyira örülök, hogy mindketten jól vagytok!
- Szeretnék elnézést kérni a
törött asztalért! – tolta el magát anyámtól. – Véletlen volt. – anya aprón
felnevetett.
- Azért a humorod megmaradt.
Conor kopogott az ajtófélfán.
Carter bólintott és már sietett is fel a szobámba. Én pedig lassan felballagva
utána mentem. Mire felértem már készen volt mindennel és épp távozni akart.
Félreálltam az útból, de megállt velem szemben. Lábujjhegyre állt és vállamban
megkapaszkodva megcsókolt.
- A védelmező szerepet átadom
neked! – mosolygott rám. – Hozzád úgyis jobban illik. – majd még egyszer
megcsókolt. – Szia! – köszönt el, majd a lépcsőről visszaszólt. – És pihenj
sokat!
<<69. rész
<<69. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése