79. rész - "Az a November 5"

November 5, érzések, sírás... nincs több mondanivalóm  - Kukorka

Carter:

Csütörtök reggel Jev küldött egy sms-t, hogy késni fog. Persze ezt 10 perccel csengő előtt írta. Mondjuk nem vártam többet tőle, attól függetlenül, hogy tudtam hova ment. Mindenki szomorú volt, hogy egyik Townsond sem jött be. A tegnapi kölykök ennek ellenére nem próbálkoztak megint. Bár nem is ajánlottam nekik, mert nem voltam jó kedvemben.

Jevék lekésték az első órát. Majd küldött egy üzenetet, hogy úgy alakult be se jönnek. Conor a szünetben felhívott, hogy Scott felől érdeklődjön, mert régen hallott róla. Miután megdumáltam vele az üres lány wcben, hogy nincs a suliban és ennek a fél világnak kéne örülnie. De kicsit sem volt megnyugtató, hogy nincs itt és nem is hallunk róla.

- Ha már úgy alakult, hogy elmaradnak az óráid, elmegyünk bevásárolni? – kérdezte. Összeráncoltam a homlokom.

- Annyira unatkozol, hogy betörtél a suli rendszerébe? – gondolkoztam hangosan.

- Semmi sem megy a tévében! – nyögött fel elkeseredetten. – És egyedül betegen mit tudnék csinálni?

- Mindig azon panaszkodsz, hogy nincs időd dolgozni. Tessék a tökéletes szabadidős program. – javasoltam.

- Ennyire ne nézz mazochistának!

- Akkor mittomén’ törj be a Fehér Ház rendszerébe és tetrisszezz az elnökkel! Vagy reptess random gépeket a US Air Forcenál. – jöttek a légből kapott ötletek.

- Az egyedül unalmas. – kikerekedett a szemem.

- Azt ne mond már csináltál ilyesmit! – fogtam a homlokom. És én még azt hittem ismerem.

- Amikor Debrecenbe voltunk unatkoztam és gondoltam Japánban röhögnének a szellem irányította gépeknek. – mesélte. – És az elnökkel nem tetrisszeztem, hanem pókereztem, de akkor még ott volt a belügyminiszter. Csak elvert minket egy lány.

- És én még unalmasnak mertelek nevezni a western regényeiddel. – vágtam fejbe magam.

- Majd beszervezlek egy bingóra Martha Stewarttal és Jamie Oliverrel. Hidd el nagyon vicces ahogy egymás vérét szívják! – röhögött Conor. A technikai tudásával el is hittem hogy ő ilyet is tud csinálni. Ha kiszúrta azt a chipet amit lényegében arra gyártottak, hogy ne hagyjon nyomot a gépeken.

Becsengőkor visszamentem a terembe, ahol spanyolunk lett volna. Aztán berontott hozzánk a francia tanár és követelte, hogy kerítsük elő Townsondékat. Aztán valaki megszólalt, hogy nincsenek a suliban. Nem tudom Jev mit tett azzal a nővel, de szegény nő sírva fakadt örömében és elküldte a fenébe a franciásokat hogy azt csinálnak amit akarnak. Az osztály kiment az udvarra és azt láttam, ahogy Nick és Dave az ablakom mellett sztriptízelnek. Mindenki nevetett rajtuk, de úgy, hogy a tanár ne vegye észre. Kiélték tinédzser vágyaikat. Drake lassan úgy volt, hogy kinyitja az ablakot és fejbe dobja a két hülyét a spanyol munkafüzetével és könyvével. Nem tiltakoztam ellene, de jót röhögtem. Felvettem Jevnek és elküldtem neki sms-ben, mire egy perc múlva jött a válasz.

„Csak nem hiányzom a franciatanárnak? :"D” Visszafogtam, hogy hangosan felnevessek. Spanyolon megbeszéltük a változásokat, hogy még Conorral elmegyek kaját venni, így csak később tud átjönni. Szomorúan közölte ha a köztes időben meghalna ne hagyjam, hogy Nick megkaparintsa a cuccait.

Conor a suli előtt várt és elvezettünk a boltba kaját venni. Conor megvette a szokásos mirelit adagunkat. Ha van valami amit Conor a konyhában eltanult, az a mikrózás mesterfoka. Nekem pedig fejből megy a fagyasztott pizza sütőben való felmelegítése.

Mielőtt megálltunk volna a pénztárnál Conor levett egy csokor fehér liliomot és óvatosan a kosárba tette. Nem kérdeztem rá. Mert amikor bepakoltunk a kocsiba megkért, hogy álljunk meg még valahol.

Conor leparkolt Magic Ville temetője előtt.
Amikor kicsi voltam a temetők látványa kiakasztott. Ijesztőnek tartottam őket. De életem során annyiban voltam már, hogy ez a félelmem elmúlt. Conor úgy sétált itt mintha már járt volna itt. Én is lecsekkoltam a térképpel a kis temetőt, de nem memorizáltam mint ő. Megtorpant én pedig a hátának mentem.

- Áú! – szólaltam meg, mire lerántott a levelek borította földre.

Kérdőn néztem rá, mire szememmel körbe kémleltem a temetőben. Megláttam egy sírt a közelben. Egy vörös hajú lány ült előtte. Mintha beszélt volna a sírhoz. – Talán majd később! – suttogta és megindított kifele a temetőből. Nem sokat haladtunk amikor valaki megszólalt.

- Ki van ott? – kérdezte. Conorra néztem, aki csak intett hogy menjek tovább. Oké lehet ő is tud valamit Jevvel együtt, hogy ezen a napon nem érdemes Alisonnal összetalálkozni.

Mentem tovább, amikor úgy véltük nem lát minket felálltunk, de valaki megszólalt mögülünk. – Ti mit csináltok? – kérdezte Ally. Ijedten felugrottunk Conorral. Ez meg hogy a fenébe került ide?

Ally:

A szobámban ücsörögve vártam, hogy Jevék végre elmenjenek suliba. Jason reggel 8 óta hívogatott és bombázott az sms-eivel. Aztán Jevék is úgy döntöttek, hogy otthon maradnak, mert Clare a mai napon kivételt tett velük.

Egyszerűen még ahhoz sem volt kedvem hogy felüljek. Úgy nézhettem ki, mint akit most dobtak. Kisírt szemek, és az ex pólójában ölelgetve egy párnát sajnáltattam magam. Nos nem dobtak. Az még a jobbik eset lett volna. Amikor kicsit lecsendesedtek a dolgok felöltöztem és felvettem a táskámat. Lent a földszinten Clare dolgozott. Próbálta elterelni a gondolatait ahogy mindenki a házban. Jev valószínűleg videojátékozott Kelleyvel. Vagy külön-külön fókuszáltak valamire amire amúgy nem.

Felvettem a sapkámat és kiléptem a különösen fagyasztó novemberi utcára. Beültem a kocsiba, ahol hasonlóan hideg volt. Leparkoltam hátul a temetőnél és besétáltam. A temetőőr szinte meg sem lepődik rajtam és az ábrázatomon. Jól tudja hogy tavaly is ugyanilyen arccal érkeztem és még rosszabbal távoztam.

Elsétáltam a sírig. Jev nagyon szépen letakarította és minden levelet elkotort körülötte. A virágok nagy része már ott volt körülötte. A virágok a sír köré téve így jól látszódik a név a síron, és az egyetlen novemberben virágzó százszorszép. Leültem a kővel szemben.

- Szia! – köszöntem halkan a szöveget bámulva. Mintha ott ülne ő is előttem. Nem érdekel milyen koszos lesz a ruhám. Semmi sem érdekelt magam körül. – Ritkán van ilyen hideg! – jegyeztem meg.

Mosolyogva bámultam a nevet a síron. – Annyira hiányzol! – tűnt el a mosoly az arcomról pillanatok alatt. Bömbölni akartam, és üvöltözni, hogy a nagyimat akarom. A halott nagyanyám akartam.

- Hoztam egy újabb magot! – szívtam vissza a könnyeimet. Elővettem a zsebemből a kisdobozkát. A sok kis mag közül ki vettem egyet és ujjammal egy kis gödröt túrtam, amibe belesepertem. Kivettem a táskámból a vizet és meglocsoltam a magot és a mellette virágzó növényt. A százszorszép a szemeim előtt nyílt ki és nőtt meg ugyanolyanra, mint a társa amit tavaly ültettem. – Remélem tetszenek! Tudom, hogy a kedvenceid. – motyogtam.

- Sok minden történt nagyi! – próbáltam meséléssel elűzni a gondolataimat. – Képzeld Cass megházasodott. Nagyon szeretik egymást! Aztán Lisának is megszületett a kisfia. Küldtek egy képet róla, nagyon édes. – meséltem az unokatestvéremékről. – Nagyapa is jól van. Legalábbis nekem ezt hazudja mindig! – nevettem fel. – Neki is nagyon hiányzol. Jevéknek is. Tudom, hogy anyának is. Meg nekem. Nekem mindig hiányzol. – az egyetlen nap amikor nem tudom visszafogni a könnyeimet. Pár csepp legördült az arcomon és a kezemre hullottak. – Olyan rossz nagyi… Annyira egyedül vagyok! – szívtam be a levegőt.

A szívem annyira fájt, mint még soha. Soha sem volt egy darabban. A kezdetektől fogva darabokban állt. De egyre apróbb morzsák maradnak csak belőle.

Nem engedhetem le a védelmem. Erősnek kell maradnom. Hisz erre kért mindig. „Csak legyél erős Ally, csak még egy kicsit!” Vettem egy mély levegőt és letöröltem a könnyes arcom.

- Bocsi! – szipogtam. – Tudom, hogy utáltad ha sírtam. Én is utálom. Gyengének is érzem magam miatta. – próbáltam témát váltani. – Képzeld, megtaláltam! – nevettem fel erőltetetten. – Teljesen véletlenül. Mintha csak én öregedtem volna kettőnk közül. Ő még mindig… - felsóhajtottam. – Olyan Ő! – emeltem égnek a tekintetem. Fejem fölött a fák susogtak leveleikkel. – Nagyon kedvelnéd. – mosolyodtam el. – Nagyapa is. – visszaemeltem tekintetem a sírra. – Bár ti kit nem kedveltetek akit én nem? – tettem fel a költői kérdést. – Ha utáltam volna Jasont biztos, hogy ti is utáltátok volna miattam. Casst is csak miattam viseltétek el egy hétig. Pedig tudtam mennyire borsózik a hátad ha valaki hangosan rágózik. – magamban mosolyogtam. – Tudod… - megakadtam. Faág reccsenést hallottam. Nem is olyan messziről. Odakaptam a fejem megragadva a tőrőmet a hátamnál. – Ki van ott? – kérdeztem.

Nem kaptam rá választ, csak levél susogást. Halkan felálltam és hang irányába mentem. Ilyen távolról biztos nem hallotta volna senki, rajtam kívül. Amikor megláttam, a földről feltántorgó testvérpárost megszólaltam. – Ti meg mit csináltok?

Ijedten ugrottak fel mind a ketten. Ja tényleg. Nem hallottak. Csodálkozom, hogy Conor nem érezte ahogy közeledem.

Conor háta mögé rejtette karjait. Úgy néztek rám, mintha rajta kaptam volna őket valamin. De az is lehet, hogy igen.

- Semmit! – felelte Conor a húga helyett is. – Csak Carter szeretett volna benézni! – a húga összeráncolt szemöldökkel nézett fel rá, de nem mondott semmit. Kíváncsi vagyok, hogy azóta rendeződtek a soraik. – És te? – kérdezte érdeklődve. Meglepődtem. Nem tudta volna? Bár mondjuk honnan tudta volna. Hisz nem volt védelmező így nem is jelentették be sehol sem a halálát.

- Csak egy sírt látogatok. – vontam meg a vállam.

- Carter nem nézed meg, amit akartál? – kérdezte tőle Conor. Szótlanul bólintott, majd elvéve valamit Conor kezéből a táskája mögé rejtette. Egy percig néztem vajon merre mehet, de Conor elvonta a figyelmem. Ujjával letörölt valamit az arcomról.

- Huh? – fordultam felé. Kedvesen rám mosolygott.

- A sírás kivételesen nem áll jól. – felelte. Az arcomhoz kaptam és gyorsan letöröltem a könnyeimet. – Sajnálom ami a nagyiddal történt! – váltott témát. Elkerekedett a szemem. Tudta…? Az arcomat tanulmányozta. – De biztosan nem szeretné ha sírnál miatta. – küldött felém még egy mosolyt.

- Ez… - makogtam valamit, de fogalmam sincs mit.

- Fáj? – kérdezte halkan. Bólintottam, szememmel a földet pásztázva. – Azt elhiszem.

Csendben álltunk egymással szemben. Egyikünk se mondott semmit. – Figyelj… Haza viszem Cartert, úgyis Jevvel akarnak tanulni vagy mit. – magyarázta. Válaszul megint csak bólintottam. – Mi lenne ha elmennénk utána valahova? – azonnal felkaptam a tekintetem. – Megihatunk valamit, kiöntheted a lelkedet ha szeretnéd... – vakargatta tarkóját. Mosolygott. Nekem pedig mintha kövek gördültek volna le apránként a vállamról. Olyan melegséget éreztem a mellkasomban… Jó érzés volt.

- Persze. – vágtam rá halkan. Azon is meglepődtem, hogy hang jött ki a számon.

- Akkor ha egy 20 perc múlva átmegyek az jó? – kérdezte. Bólintottam. Hallottam, ahogy Carter felénk sétál. – Hé! – szólt rám. – Emlékezz, a sírás nem áll jól!- vigyorgott.

Vettem egy mély levegőt és aprón felnevettem. Amikor Carter visszatért elköszönt tőlem és Conor is elment. Valószínűleg elöl parkoltak. Visszafordultam a nagyi sírja felé. Egy újabb csokor hever a virágok között. Fehér liliomok. Könnyek szöktek a szemem. Kezemet a szám elé tettem.

Tudta… és nem felejtette el…

Fejemben újra csak a mosolya jelent meg. Mintha csak újra 16 lettem volna és a tetőn ücsörögve beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Izgatottan ültem vissza a kocsiba és úgy vezettem vissza. Amikor visszaértem Jev éppen készült elhagyni a házat. Nem vett észre, így felmentem a szobámba. Az ágyamra dőltem és a plafont bámultam.

Lehunytam a szememet. Láttam a csillagokat, a csillagokat amiket együtt néztünk az Internátus tetejéről. Minden este. És amikor ugyanígy mosolygott rám. Biztonságban éreztem magam… Azt éreztem, hogy szeretve vagyok.

Aztán megszólalt a hang a fejemben. A rohadt kis hang akit anyámnál is jobban utáltam.

Nem emlékeznél vissza, hogy 2 éve én voltam ott veled Ő helyette? – mondta gúnyosan. – Felvilágosítalak, hogy idén se lesz másképp!

Késztetést éreztem, hogy a táskámba nyúljak és elővegyem a tűt és a nyakamba szúrjam, hogy elhallgasson. Viszont igaza volt.

2 éve, még amikor Conor és Carter a Broken Arrow-i Internátusban bujkáltak, történt egy halál eset. Én egy héttel utána érkeztem. És éppen időben. Conor azon a héten rendezte le a következő állomásukat. Fogalmam sem volt hova, de nem is érdekelt. Akkor még az lebegett a szemem előtt, hogy megtaláltam 3 év kemény év után. Az internátustól egy kicsivel távolabb egy fán ücsörögve figyeltem az épületet. A hideg szél csípte az arcomat, ezért kapucnimat felhúzva kuporodtam össze a törzsnél.

Simán besétálhattam volna, elvégre én is védelmező vagyok mint a másik száz férfi és nő az épületben. Viszont nem volt merszem. Ott volt előttem az életem legnagyobb esélye. Én pedig féltem tőle. Fogalmam sem volt ő mit fog mondani, de azt se tudtam nekem hogyan kéne kezdenem. El kéne neki mondanom, hogy őt kerestem. Vagy kimagyarázni magam, hogy „véletlenül” pont erre jártam.

Haragudnom kellett volna rá. Volt olyan nap amikor haragudtam is. De ez eltörpült amellett, hogy mennyire szerettem. Igen, szerettem. Nagyon is.

A fán ücsörögve a biztonsági felvételek néztem. Conor a hatalmas könyvárban ült. A húga mellette és Conor gépén néztek valamit. Ahogy a szájukról leolvastam éppen házat választhattak.

Conor szinte semmit sem változott. Carter viszont annál inkább. Magasabb lett amióta láttam, és a haja is megnőtt, ami sokkal szebbé tette mint amikor rövid haja volt. Emlékszem Conor azzal viccelődött hogy hasonlítok a húgára, amikor nekem lett rövid a hajam.

Ahogy Conort néztem a tabletem képernyőjén keresztül, fejemben az esetleges jeleneteken agyaltam. Rengeteg mondatot előkészítettem a különböző reakcióira. A legrosszabb ami történhet hogy elvesztem az irányítást magam felett és lesmárolom ott ahol van. Bár ez lenne a leghatásosabb belépőm eddig.

Conor mozgásba indult és ahogy néztem kifele tartott. Carter pedig vissza a szobájába. Lemásztam a fáról. A zsebemből előhalásztam a csörgő mobilom. Összeráncoltam a homlokom amikor megláttam Jev számát.

- Igen? – szóltam bele.

- Ally… - mondta szipogva. Nem szokott sírni. És hívni sem.

- Mi a baj? – kapcsoltam azonnal.

- Annyira… - nyöszörögte. – Fáj…

- Jev nyögd már ki mi történt? – szóltam rá megrémülve. Megtámadták őket? Elfogták őket? Baleset? Mi…?

- Nagyi meghalt! – egy teljes másodpercre leállt a szívem.

- Mi? – kérdeztem vissza. Nem hittem el. Biztos valami rossz tréfa, nem lehet hogy pont most és itt…

- Nagyi lefeküdt aludni… - mondta sírva. – És nem kelt fel, az orvos azt mondta szívroham. – az Internátus bejárata felé kaptam a fejem. Conor kilépett rajta.

- Nem! – motyogtam magam elé. A szemembe könnyek tódultak. – Ez nem lehet! – szorítottam össze az ajkamat.

- Ally… - akart még mondani valamit Jev. Kinyomtam a telefont és zsebre tettem. Figyeltem ahogy Conor elindul az irányomba, nekem pedig eleredtek a könnyeim. És elkezdtem rohanni az erdőn át kifelé.

Kiderült, hogy nem csak én voltam az egyetlen aki megtudta hogy Conor Broken Arrowban van. Aznap délben, 50 őrzőt öltem meg abban az erdőben. Sírva öltem meg ötvenet a puszta kezemmel. Majd mintha semmi se történt volna felültem az első gépre, hogy Magic Villebe repüljek.

Nem néztem vissza, pedig vissza akartam. Minden álmom és reményem arról, hogy Conor meg én valaha együtt lehetünk… A nagyanyámmal együtt halt meg, azon a november ötödikén.

<<78. rész

80. rész>>