80. rész - Ma mindenki csak ismételni akar valamit

Sziasztooook! Bocsi hogy csak ilyenkor teszem fel, csak teljesen kiment a fejemből. :D De nem baj itt van a rész és van pizzaaaaa *---* meg kakaó :3

Conor:

Cartert haza szállítottam és nem kérdőjelezte meg, amikor elmentem. Már a kocsiban felhívta Jevet és vele beszélgetett. A fejemből nem tűnt el Ally arca. Életemben egyszer láttam sírni, de soha nem akarom többet. Szörnyű volt.

Carter segített elpakolni a kajákat (állítása szerint ha egyedül csinálnám sose találnánk meg). Mikor épp távoztam Jevvel futottam össze. Abban az agyon hordott pulcsijában volt, amire egy kabátot vett fel. Hátán a hátizsákja volt.

Nem tudta hogyan köszönjön nekem így csak biccentett. – El? – kérdezte amikor a kocsimhoz léptem. Válaszul csak bólintottam. – Carterhez jöttem. – magyarázkodott. Az arcát figyeltem. Nos az biztos hogy jobban viselte a dolgokat, mint Ally. – Segít a matekban.

- Tudom. – feleltem. – Ugye tudod, hogy feltétele is van annak, hogy egyedül hagylak vele? – vontam fel az egyik szemöldököm. Nos hatásos volt, mert szemén láttam a reakcióját. Nagyot nyelt és bólintott. – A húgomban megbízom, de benned nem! – szúrtam még oda. – Bár lehet hogy a mai napra tekintettel elnézőbb leszek! – gondolkodtam hangosan. Beszálltam a kocsiba és egyenesen a Townsond házhoz hajtottam. Nem terveztem a főbejáraton keresztül betoppanni, nehogy Clare valamit félre értsen. Gondoltam megtippelem Ally szobája melyik lehet így felmásztam hátul a lugason és az ablakhoz hajoltam. Mivel sem Allyt, sem a cuccait nem láttam a szobában így gyanítottam Clare szobája lehet. Átlendültem a mellette lévő ablakhoz ahol megláttam a kis vöröst. Összeszorult a szívem. Kisírt szemekkel szorongatta a párnáját. Felültem az ablakpárkánya és bekopogtam Barna szemeit felemelte az ablakhoz.

Rámosolyogva integettem neki, mire bólintott és feltápászkodott az ágyáról. Felkapta a földről a megvarrt táskáját és a szoba ajtó felé indult. Lepattantam az ablakból és visszamentem a kocsimhoz. Ő gyorsabb volt így már kint várt rám.

- Szia! – köszöntem neki mosolyogva, hátha a borongóson arckifejezésen kívül mást is látok.

- Szia! – köszönt halkan.

- És mit csináljunk? Hova szeretnél menni? – kérdeztem, a cipőjét pásztázta.

Vállat vont. – Csak el. – válaszolta. Remek ennél pontosabbat mondani se tudott volna. Volt egy ötletem, amivel fel vidíthatnám de nem éppen tudtam a környékből mi hozható ki.

- Adj két percet! – húztam elő a mobilom. Nos én se hittem volna hogy legjobb csirkeszárnyast keresek Magic Villeben. És még egy KFC se volt a közelben. – Oké van egy ötletem! – léptem a kocsihoz. Utánam jött és beszállt mellém előre.

Miközben elindítottam a kocsit és az étteremhez indultam, megkérdeztem. – Sírtál? – mintha elbambult volna. – Ally! – böktem meg a vállát.

- Mi? – fordult felém.

- Sírtál még? – kérdeztem újra. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de csak bólintott és kifordult az ablak felé.

Témát váltottam, hátha az segít neki. – Akarsz valamit hallgatni? – megrázta a fejét rám sem nézve. – Ally… - félbeszakított.

- Melyikőtök jött a sírhoz? – kérdezte.

- Mi? – értetlenkedtem.

- Te vagy Carter akartál a sírhoz menni? – fogalmazta másképp. Szóval ez az ami zavarja. Talán valami rosszat tettem azzal, hogy odamentem? Vagy csak a dühét akarja rám zúdítani.

- Én. – válaszoltam.

Egy perc hallgatás után csak bólintott és azt mondta. – Értem.

- És ez azért fontos, mert…?

- Mert nekem fontos. – egészített ki.

- Egyéb dolog amiről szeretnél választ kapni? – vontam fel a szemöldököm rásandítva.

Az ablakban láttam, hogy elmosolyodik. – Nincs elég időd ahhoz.

Parkoló helyet keresve leparkoltam az utcán. – Maradj itt! – kértem Allyt, majd kiszálltam a kocsiból. Bementem abba az étterembe amit találtam és leadtam a rendelésem. Azt mondták pár perc alatt meglesz így átmentem a boltba mellette, hogy beszerezzem a többi kaja elemet. Mire azzal végeztem a csirkeszárnyas is bödön is meg volt személyre szabva Allynek. Visszamentem a kocsihoz, ahol Ally fejét az ablaknak döntve várt rám.

Beszálltam mellé és az ölébe tettem a szatyrot, meg a vödröt. Értetlenül meredt rám.

- Ez mi? – kérdezte a cuccokra mutatva.

- Nézd meg! – megnézte a szatyrot amibe a sablonos kedvenceit tettem. Nagy szemekkel nézte a csokikat és cukrokat. Úgy nézte mintha életébe nem látott volna ilyeneket.

- Ezeket nekem vetted? – döbbent le.

Mosolyogva megforgattam a szemem. – Nem csak azért, hogy mutogassam!

Szája mosolyra görbült szemei viszont könnyekkel teltek meg. – Mi a baj? – kérdeztem közel hajolva hozzá. – Ally mi történt? – sírni kezdett. Fogalmam sincs mit kéne tennem. Azt se tudtam miért sírt épp most. Letette az öléből a dolgokat és vett egy mély levegőt. Hirtelen megragadott nyakamnál fogva és magához húzott. Karjait nyakam köré fonta és nyakhajlatomba rejtette arcát. Éreztem ahogy a könnyek az arcáról lehullanak a nyakamon. Átöleltem és közelebb húztam.

- Köszönöm! – suttogta.

- Neked bármit! – feleltem megszorongatva. Csak még jobban elkezdett sírni. – Sírj csak nyugodtan! – simítottam végig a haján.

- Annyira hiányzik! – motyogta szipogva. – És annyira fáj.

- Tudom. – válaszoltam. – De tudod minek örülne a legjobban a nagyid? – toltam el magamtól. Könnyektől csillogó szemmel nézett rám. – Ha ugyanolyan boldog lennél, mint amikor még veled volt. – kezem közé fogtam arcát és letöröltem könnyeit. – Tudod, hogy nem hiszek a szellemekben. És a halál utáni életben. De bárhol is van a nagyid, büszke rád, és teljes szívéből szeret téged. – majd összenyomtam az arcát, mint amikor még az Internátusban szadiztam. – Most pedig mosolyogj, mert úgy szebb vagy! – gügyögtem hozzá mire felnevetett. Megtörölte a szemét dzsekije ujjával.

- Ti Lane-ek… - harapta el mondata végét mosolyogva. Lefejtette kezem az arcáról.

- Mik vagyunk? – kérdeztem felvonva szemöldököm.

- Hihetetlenek vagytok! – jegyezte meg.

- Ez most bók vagy sértés akart lenni? – gondolkodtam mire megint felnevetett.

- Szerintem mindkettő! – bólogatott. – Ha bókot kapnál egy lánytól valószínűleg csak az arcod miatt! – vállon böktem.

- Hé!

- Ez így van Conor! – vont vállat. – A húgodon és rajtam kívül nincs aki huzamosabb ideig kibírt volna téged. – tiltakoztam volna, de félbeszakított. – És néha nekünk is elegünk van belőled!

- Annyira kibírhatatlan lennék? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Csak… Hogy fogalmazzam meg? – kereste a szavakat. – Furcsa vagy. – próbálkozott. – Jó értelemben. Más vagy, teljesen más a gondolkozásod, ahogy a világot látod. És ezzel igazán ki tudod akasztani az embereket. – megint vállat vont és felém nyújtotta a csirkeszárnyas kosarat. – Csirkeszárnyat? – kínált meg.

Carter:

Alig pár másodperccel azután érkezett meg Jev, hogy Conor lelépett. Sejtésem szerint Alisonhoz.

- Szia! – köszöntem neki, mikor belépett.

- Szia! – mosolygott rám, zsebre dugott kézzel. Odahajolt, hogy megcsókolhasson.

- Ugye hoztad a matek cuccod? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Bár ne tettem volna! – emelte égnek a tekintetét. Kuncogni kezdtem és egy puszit nyomtam az arcára. El akartam tőle lépni, de megfogott és visszahúzott magához.

- Rendes csókot nem is érdemlek? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem! – toltam el magamtól, de nem engedett. Hozzám hajolt mire én automatikusan hátra. Simán kiszabadíthattam volna magam, de jól szórakoztam. Megfogtam az arcát ezzel megállítva. – Hol tanuljunk? – perverzen elmosolyodott.

- Én felőlem az asztalon is csinálhatjuk! – vonogatta a szemöldökét. Megforgattam a szemem.

- Nem vártam tőled többet! – toltam el magamtól. – Ugye tudod, hogy én verlek el, nem Conor? – kérdeztem tőle.

- Tudom. – felelte felnevetve, ahogy lerúgta a cipőjét és felakasztotta a dzsekijét. – De még így is olyan, mintha mindenhonnan figyelne, pedig itt sincs! – nos ki tudja. Lehet hogy kamerákkal és mikrofonokkal van felszerelve a ház, csak nekem nem mondta.

- És mit csináltál, ha már ellógtad a napot? – érdeklődtem.

- Videojátékoztam. – vont vállat. – És hiányoztam a suliban? – nézett rám nagy szemekkel.

- Mint egy pattanás! – égnek emelte a tekintetét.

- Mennyire unatkoznék, ha nem lennél szarkasztikus! – húzott magához derekamnál fogva. Képzeld én mennyire unatkoznék.

- Azt kérted tanuljak veled! – emlékeztettem. – Nem úszod meg! – fájdalmasan felnyögött.

- Miért gyűlölsz? – kérdezte a plafontól. Kiszabadultam a karjaiból és elindultam a szobámba a matek cuccomért. Jev követett így dőlt el, hogy akkor fent tanulunk. Elvégre mi rossz történhet? Gondoltam én.

- Örülök, hogy az én szobám dettó ugyanígy néz ki! – utalt a rendetlenségre. Higgyétek el nekem, ez még a jobbik eset volt. Mert ezek nem az én cuccaim voltak. Az én cuccaim még mindig egy dzsumbujban volt az ágyam alatt a bőröndjeimben. Azóta nem mertem kipakolni, amikor Conor közölte hogy lelépünk. Lehet hogy így próbáltam könnyíteni azon, hogy elhagyjam ezt a várost.

Gyorsan összerámoltam és áldottam az istent, hogy legalább megágyaztam. Leültem az ágyra ölembe véve a matek cuccom Jev pedig leült mellém. Táskájából kihalászta a füzetét és a könyvét.

- Egyáltalán van róla fogalmad mit vettünk eddig? – érdeklődtem.

- Nagyjából. – elmagyarázta, hogy mit tud. Ami eléggé csekélynek tűnt. Nos bemutattam a matek könyvnek, hogy esetleg olvasgassa, ha nem akar még egy osztállyal lejjebb kerülni. Nagyjából elmagyaráztam a számolások lényegét és menetét, majd a könyvből kiválasztottam neki egy sor feladatot, hogy csinálja meg. Míg ő azt oldogatta én az ágyam végébe kúsztam és kihúztam alóla a bőröndömet.

- Még mindig nem pakoltál ki? – kérdezte a bőröndömre bökve. Basszus!

- Még szokom a házat! – rendeztem le a témát. Kivettem belőle egy könyvet és visszarúgtam az ágy alá a bőröndöt. Felhúzott térdekkel olvastam. Nem tudom mennyi idő elteltével megszólalt a telefonja.

- Mindjárt jövök! – mondta miközben kilépett a szobámból. Szerencse hogy nem zártam be teljesen az ajtót, mert akkor ráncigálhatta volna még azt is.

Kíváncsiságból rápillantottam a feladatokra. A füzetén egy másik füzet hevert. Egy fél kész rajz volt benne, rólam. Azt rajzolta ahogy olvasok. Alatta a füzete volt, minden feladat megoldva. A fele tökéletesen, a másik fele pedig teljesen elrontva. Pedig amiket elrontott azok voltak a legkönnyebbek. Belelapoztam a másik füzetbe. Mindegyik grafittal volt rajzolva, vagy tollal. Karaktereket, rajzfilm figurákat, és színészeket rajzolt. Lerajzolta a tavat és a tisztást amit még ő mutatott nekem. A családját is rajzolta. Szemem az első rajzon akadt meg a füzetben. Az is fél kész volt, de a fő eleme készen volt. Fogalmam sincs honnan volt ismerős a kép, de mintha már láttam volna. A lány ruhája zöld és barna volt, egyik lábán felhúzódott a szoknya és egy kés tartó helyezkedett a csizmáján. Hosszú, derékig érő fürtjei eltakarták az arcát. De arcán egy jól látható sebhelyet láttam. Karján valami feketés volt, aminek a fele vért akart ábrázolni. A földön ült és ölében egy kardot tartott. A fejemben, mintha ezernyi kép villant volna be, de egyet sem tudtam volna kiemelni. Annyi biztos, hogy láttam már ezt a lányt. Valahonnan, de fogalmam sincs honnan. Olyan érzésem volt, mintha ismertem volna. Nagyon is.

Hallottam Jevet visszajönni így gyorsan visszafordítottam az utolsó rajzra. – Lebuktam. – jegyezte meg amikor észre vette a füzetet a kezemben.

Leült mellém. – Mikor lettél kész a feladatokkal? – érdeklődtem.

- Úgy egy negyedórája. – vont vállat.

- És miért nem szóltál? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem akartalak megzavarni.

- Jev azzal a céllal jöttél át, hogy segítsek neked matekból. Azért olvastam, hogy én ne zavarjalak téged. – magyaráztam, majd átnyújtottam neki a füzetet. – Amúgy a legkönnyebbeket rontottad el és a nehezek csináltad meg tökéletesen. Ez hogy lehet?

- Furcsa a gondolkodásom. – válaszolta. És szerinte be is veszem. Összehúztam a szemem és úgy vettem szemügyre. Teljesen ártatlannak tűnt. – Mi az? – kérdezte.

- Semmi. – hagytam elsiklani ezt. Valamit nem értettem. De lehet hogy csak a rajza miatti gondolatok zavartak össze. Valamit nem éreztem rendben.

***

Jevnek feladatokat adtam, most viszont néztem hogyan oldja meg őket. Jevnek morogni kezdett a gyomra. – Éhes vagy? – kérdeztem.

- Egy kicsit.

- Összeütök valamit! – álltam fel. – Valami kívánság? – kérdeztem. Kiszedte az öléből a matek cuccot és mellém lépett.

- Segítek! – jelentette be. – Túl sok a matek egyszerre! – fogta fájdalmat mímelve a fejét. Pedig eddig kitűnően oldotta meg a feladatokat. Még hogy bukásra áll. Azt kétlem.

Lementünk a konyhába. Fejben gondolkoztam milyen feladatot adjak Jevnek, hogy ne égesse le a konyhát. Valahogy ahogy ránéztem Conor ügyetlensége jutott eszembe. És féltem hogy vagy engem vagy önmagában tesz kárt ha a konyha közelébe kerül.

Kivettem az alapanyagokat ő pedig úgy állt felettük, mintha értett volna hozzá. – Mit készítünk? – elmagyaráztam azt a japán kaját amit csinálni akartam csirkéből. Odaadtam neki a zöldségeket, hogy vágja fel őket és mossa meg őket, míg én odarakom a tésztát. Míg a tészta főtt, én a csirkét aprítottam. Jevre sandítottam közben. Ügyesen aprította a zöldségeket és hamar végzett is vele.

Míg főztem beszélgettünk. Elmesélte, hogy a keresztszülei lejöttek New Yorkból és Kelleyt csak úgy tömték az ajándékokkal.

- Gondolom örültetek nekik. – jegyeztem meg mosolyogva, hogy összeöntöttem a csirkét a tésztával.

- Igen! – bólintott, majd hangosan felsóhajtott. – Bár a nagyi is itt lett volna! Hiányzik! – sokkal jobb állapotban volt, mint Alison amikor odajött hozzánk. Az arcán láttam, hogy sírt és nem is keveset. Gondolom Conor is észrevette ezt.

- Azt elmerem képzelni!

- Te meg is érted! – ült fel a pultra. – Mindenki mástól csak azt hallom, hogy: „Ó, sajnálom!” Vagy azt, hogy ők „átérzik” a helyzetem! Közben egyikük se tud semmit! – aprón felnevetett. – Ezt bírom benned. Te őszinte vagy.

- Ezt kivételesen bóknak veszem! – tettem rá a fedőt az edényre.

- Annak is szántam! – kacsintott rám.

- És sok emléked van vele? – érdeklődtem. – Mármint a nagyiddal? – a fejem teljesen összezavarodott mára.

- Rengeteg! – mosolygott szélesen. – A gyerekkorom felét vele töltöttem és Allyvel! – mesélte. – Imádtam ott lenni náluk. Olyanok voltak, mint a második szüleim. Igaz anyámat nem cserélném le, apámat meg nem ismerem. – tett hozzá. De a mosoly nem tűnt el az arcáról.

- Néha elgondolkozom, hogy tudsz szomorú dolgok után is mosolyogni? – gondolkoztam hangosan.

- Ez nagyon egyszerű! – ugrott le elém. – Mert másra gondolok közben.

- És mire? – vontam fel a szemöldököm.

- Titok! – kacsintott. A fedőt méregette, hogy hogy áll a kaja. – És neked? Sok emléked van a szüleidről?

Megráztam a fejem. – 2 se voltam, amikor meghaltak. Szinte semmire. Még képet sem láttam róluk. – magyaráztam. – De pár dolog azért maradt. – merengtem el. – Anyám almás pitéjének az íze, és ahogy esténként énekelt nekem, hogy elaludjak.

- Ez szép! – mosolygott rám féloldalasan. Senkinek nem beszélek a szüleimről. De Jev valahogy… Mondtam, hogy valami nincs rendben a fejemmel ma. – Kíváncsi lennék melyikükre hasonlítasz! – nevetett.

- Conor mindig azt mondja, hogy ha kék szemű lennék kiköpött apám lennék, anyám arcával. – válaszoltam.

- Nekem is azt mondta anyám teljesen olyan vagyok, mint apám. – mesélte. – Állítása szerint olyan mintha ikrek lennénk. Bár a személyiségemet sikerült apám ellentettjére formáznom. – büszkélkedett.

- Mikor váltak el a szüleid? – próbáltam rákérdezni, mintha ezt sejteném, közben tudva az igazságot.

- Nem váltak el. – fordította felém arcát. A szemembe nézett és pillantása meg se rezdült. – Apám beparázott, hogy van két gyereke és egy felesége így ott hagyott minket, amikor 1 éves lettem. – vállat vont. – Papíron még mindig házasok. De nem mintha nagyon érdekelne.

- Ó! – jött belőlem ki ennyi.

- Nem kell rá mondanod semmit. – legyintett. Az edényre bökött. – Szerintem már készen van. – és valóban készen volt. Csendben kiszedtem Jevnek az adagját és a sajátomat is és leültünk enni.

Miközben ettünk Jev arcát figyeltem. – Ez nagyon jó! – mosolygott. Halványan viszonoztam a mosolyát. Csendben ettünk és egyikünk se mondott semmit. Amikor befejeztük, megtörte a csendet.

- Nagyapám érdeklődött felőled. – válaszolta. Majdnem visszaköptem az innivalómat. Arckifejezésemet látva felnevetett. – Anyám elpletykálkodta neki telefonon. – ez kicsit könnyített a szívemen, hogy nincs itt. Még az kéne, ha a családjával találkozzak. Na az kínos lenne. – Nyugi, semmi rosszat nem mondott rólad. Sőt ahogy kihallgattam hallásból meg is kedvelt. Bár ők kiket nem kedvelnek, akiket mi nem? – segített az edényekkel, majd visszaindultunk a szobámba.

Ahogy Jev meglátta a matek cuccot felsóhajtott és elterült az ágyamon. – Nem akarok matekozni! – nyafogott.

- Te tudod! – tettem az asztalra a könyveimet. Felém nyújtózkodott, mint egy kisbaba. Viszont amikor odaléptem hozzá megfogta a kezemet és lerántott maga mellé. Így már ketten bámultuk a plafonom.

- Csináljunk valamit! – fordult felém karjára támaszkodva.

- És mit? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem tudom! – rázta a vállát. – Csak valamit.

Gondolkodni kezdtem, hogy mivel köthetném le. Nekem csak a könyveim voltak szórakozásnak és az internet varázslatos világa. Fogalmam sincs ő miket szeret csinálni. A videojátékozás és deszkázás mellett.

- Min gondolkozol? – hajolt fölém.

- Csak azon, hogy mit csináljunk! – mosolyogtam rá. Lehajolt, hogy megcsókoljon. Kezem a tarkójára tettem, ő pedig a derekamra vezette a kezét. Másik kezével mellettem támaszkodott. Ajkamról áttért az arcomra, majd lehaladt a nyakamra és azt csókolta. Hirtelen fordított a helyzetünkön és ölében ültem. Újra. És hirtelen programunk is lett.

Jev visszatért a számhoz és szenvedélyesen megcsókolt. Mintha ennyi elég is lett volna egy csettintésre ködös lett a fejem – még ködösebb, mint volt. Kezemmel hajába túrtam, ő pedig ujjait lassan vezette fel a gerincemen.

Zavarta a pulcsija így egy pillanat alatt lekapta magáról és oldalra dobta. Szinte alig emlékszem mi történt, csak onnantól ugrottak be a dolgok, hogy épp a pólóját akartam levenni, hogy ő is az enyémet és akkor a telefonom megszólalt. A földszintről. A dzsekimben.

Elhúzódtam Jevtől. Abban a pillanatban, hogy egymásra néztünk elkerekedett a szemünk és oldalra pillantottuk. Fülig vörösödtem és csak remélni tudtam eltakar a hajam.

- Fel kéne vennem! – próbált kimászni az öléből. Akkor jutott el a tudatomig, hogy félig felhúztam a pólóját ezzel kivillantva hasát. Azonnal elengedtem a fehér anyagot és megint oldalra pillantottam. Jev elengedett én pedig kimásztam az öléből. Sietős léptekkel ugráltam le a lépcsőn és rohantam az üvöltő telefonomhoz. A szám megnézése nélkül vettem fel.

- Igen? – szóltam bele.

- Szia Carter, Eugene vagyok… - be se fejezte a mondatot a fejemet a falba vertem. – Ez annak volt a hangja, aminek gondolom…? – gondolkozott. Megismételtem a tettemet. – Miért vered a fejed a falba?

- Mert egy hülye vagy dinka! – üvöltöttem rá.

- Most miért? – vágott vissza. – Dinka! – tette hozzá.

- Mit akarsz? – fontam össze a karom.

- Csak fel akartalak hívni! Érdeklődni, hogy hogy vagy néha napján! – mondta, mintha ő lenne a sértett. Már bocsánat de ő volt az aki épp megzavart valamit. Még a gondolatáról is vörös leszek megint. – Talán zavarok?

- Egy kicsit. – morogtam.

- Nos akkor úgy veszem észre rá érsz, mint kutya öklendezni! – összeráncoltam a homlokom. Csendben hallgattam hátha észreveszi önmagát. – Ne már, megint? – esett le neki a hallgatásom után.

- Gyerekkönyveket kéne írnod! – jegyeztem meg.

- Tudom, Hayley is mondta már! – örülök, hogy a véleményünk Eugene „beszédhibáján” még mindig egyetért.

- Hogy van Hays? – érdeklődtem. Fel akartam hívni én is őt, de nem éppen ebben a szent minutumban.

- Meg van, meg akar látogatni. – közölte. – De a szülei nem engedik a vizsgái miatt.

- Így jár az aki megbukik a legalapabb tantárgyból. – vontam vállat. – És a gerlepár?

- Csodálkozom, hogy még nem raktak tojásokat! – éreztem ahogy Eugene zöld szemeit forgatja. – Nyálasan boldogok, mit hittél?

- Közös ’blah’? – vontam fel a szemöldököm. Háromig elszámoltam magamban és egyszerre szólaltunk meg.

- Blah! – de elröhögtük magunkat.

- És te hogy vagy dinka? – kérdezte vidáman. – A bátyád bolond és vintage mint mindig?

- 100 százalékosan! – bólintottam.

- És az a Townsond, Townsend vagy ki, még mindig él?

- Ha Jevre vagy kíváncsi oda is adhatom neki a telefont! – válaszoltam.

- Miért? – csak akkor jöttem rá lehet nem kellett volna említenem. Azért Eugene nem annyira dinka mint hittem. – Na neeem! – tiltakozott. – Komolyan…? Te és ő…? És ő meg te…? Te most szopatsz engem igaz? – hadarta.

- Öhmm… Nem? – kérdeztem kínosan.

- Te komolyan nem vagy normális! – sóhajtott fel. – Azt ne mond, hogy Conor erről sem tud!

- De tud! – húztam fel az orrom. – És azt mondta, hogy nem zavarja!

- Tényleg? – döbbent le. – Azt hittem egyből kiheréli és megvakítja Jevet!

- Nos az elején úgy is volt! – gondolkoztam. – De neki is meg vannak a maga szerelmi afférjai.

- Mi van abban a városban? Neked barátod van, akit a bátyád nem gyilkolt le. Scott még nem nyírt ki egyikőtöket sem. És a bátyád is becsajozott. Tőle minimum azt vártam el, hogy coming outtol, vagy hogy egyedül éli az életét. – mint láthatjátok. Nem csak én gondolom, hogy Conornál felettébb furcsa, hogy még nem látták nővel.

- Scott újabban kevesebb problémával járt! – leszámítva azt, ami Kelley szülinapján történt. Halloween óta fel sem tűnt. Bár remélem, hogy egy másik kontinensen szövögeti a gonosz terveit a nővérével. Van egy olyan érzésem, ha újra feltűnnek kénytelenek leszünk elmenni.

- Jézusom mennyire utálom azt a gyereket! – sóhajtott fel. – Komolyan mondom legközelebb tőlem kell engedélyt kérned ha randizni akarsz!

- Jaj fogd be! – szóltam rá. – Ha nem küldöm rád Hayleyt soha nem jöttetek volna össze. Légy hálás és hagyj lógva.

- Máris lett barátod és nagy lett a szád! – gúnyolódott. – De ne használd semmi rosszra! – röhögött.

- Fúj Eugene! – mondtam rezzenéstelen arccal. – Csak ennyit tudok mondani, fúj!

- Már el is felejtettem milyen élmény veled beszélgetni mobilon! – megforgattam a szemem.

- Szia dinka! – akartam kinyomni a telefont.

- Ú lehet azt kéne ordítoznom: Szeretlek Carter, ne hagyj el! – üvöltött én pedig elemelte a mobilt a fülemtől. Nos remek alkalmat választott erre. Jev épp akkor jelent meg a lépcsőn. Holt biztos hogy ellehetett hallani odáig Eugen műsírását. Összeráncolt homlokkal kapkodta kék szemét köztem és a mobilom közt. Kinyomtam Eugenet.

Jev táskájával a hátán érkezett le. – Lehet mennem kéne. – mért végig.

- Miért? – bukott ki belőlem. – Mármint persze, ha dolgod van! – korrigáltam magam. Elmosolyodott és a földre emelte a tekintetét. Fogalmam sem volt miért szokása a földre mosolyogni, de az ő dolga.

- Anya hívott, hogy a keresztszüleim elmentek. – magyarázta meg az okot. – És még a nagyapámat is fel akarom hívni. Tudod, ma van a nagyim halálának évfordulója.

- Értem! – bólintottam. Hirtelen nem tudtam mit kezdjek a helyzettel. Senkit sem akartam még felvidítani, amikor a halott szeretteire gondolt. Mert teljesen átéreztem a fájdalmukat és tudtam hasznavehetetlen lenne. De valahogy… Amikor Jevre néztem, minden érzelmet szerettem volna az arcán látni csak a szomorúságot nem. Még elképzelni is rossz volt. Fél kézzel a hajamba túrtam. – Akkor szia! – próbáltam kevésbé kínossá tenni.

Jev odalépett hozzám én meg felpillantottam rá. Mosolygott mint mindig, mintha nem lenne semmi baja. Lehajolt, hogy szemünk egy szintben legyen. – Tudod amit fent csináltunk… - harapta be alsó ajkát. – Megismételném valamikor. – éreztem hogy az összes vérem az arcomba tódul. – Persze ha senki sem zavar meg minket! – hajolt a fülemhez. Lehelete csiklandozta a halántékom. Most már biztos voltam, hogy miatta az arcom megegyezett a kuzinja hajszínével.

Kék szeme újra az enyémbe fonódott. Felnevetett. – Gyere ide piroska! – húzott magához. Ó, hogy rohadnál meg Jev! Magamban fújtattam mire Jev megcsókolt.

Derekamnál fogva szorosan tartott és úgy csókolt, mintha egy évig nem láttuk volna egymást. Tarkójára csúsztattam a kezem és lábujjhegyre álltam.

Hallottam ahogy a bejárati ajtó nyílik. Elhúzódtam Jevtől és a hangok irányába kaptam a tekintetem. Conor lépett be az ajtón, arca kipirosodott a nevetéstől. Mögötte Alison könnyező szemmel aki szintúgy röhögött. Azonnal elhallgattak amikor megláttak minket, de a cinkos mosoly nem tűnt el az arcukról.

- Ó, sziasztok! – köszönt Ally, intve nekünk. Kezében egy üveg eléggé drágának tűnő borral.

- Honnan van a bor? – mutatott Jev értetlenül az üvegre. Ally elgondolkozva pillantott a távolba, majd tekintete átsiklott Conoron, akiből ki akart törni a röhögés.

- Hát ez úgy volt, hogy ne mond el anyádnak mert nem lesz jó vége! – mosolygott kuzinjára. Jev megforgatta a szemét és felsóhajtott. Tekintete teljesen más volt.

- Anya keresett téged! – mondta Jev.

- Létezik telefon a világon! – felelte Ally fel sem nézve rá. Épp leszedte a táskáját a hátáról, hogy beletegye a bort.

- Mintha felvennéd! – sziszegte Jev. Conorral egymásra néztünk. Érzékelhettük, hogy a levegő felettébb más lett körölüttönk.

- Esetleg zavarlak? – nézett fel kemény tekintettel Jevre. – Akkor nyögd ki taknyos, mert idegesítesz.

Jev gunyorosan elmosolyodott. – Reméltem, hogy ezt érem el vele! – Jev hirtelen témát váltott. – Voltál kint? – érdeklődött.

- Igen. – bólintott a lány és visszavette a hátára a bőr táskáját. – Megköszönném, hogy ilyen szépen letakarítottad, de seggfejként viselkedsz!

- Apád üdvözletét küldi! – vágott vissza. Alison fal fehér lett. Egy pillanatra teljesen lefagyott.

- Majd írok neki sms-t. – láttam rajta, hogy szorong valami miatt. – Még itt vannak? – szűrte fogai közül alig érthetően.

- Sajnálatos módon nem! – biggyesztette le ajkait Jev. – Pedig szerettem volna, ha maradnának még.

- Akkor látogasd meg őket! – keményedett meg a pillantása. Kezei ökölbe szorulva pihentek az oldalán, ahogy Jevéi is. Ally a bátyámra pillantott. – Én megyek, szia! – köszönt el tőle gyorsan, majd halványan elmosolyodott. – Kösz a maiért!

- Jaj Ally mielőtt elfelejtem! – jutott eszébe Jevnek valami szörnyen fontos. – Sophienak van egy kérdése hozzád! – a lány ledermedt mintha valami megfagyasztotta volna. Haja Jev oldaláról eltakarta, de láttam, hogy szeme elkerekedik és arca még hófehérebb. – Arra kíváncsi meddig szándékozol nálunk időzni.

- És mit válaszoltál? – kérdezte érzelemmentes hangon.

- Azt hogy ideiglenesen. – Alisonon a megkönnyebbülés egy formája látszott. Felemelte a fejét és tekintetét egyenesen rám szegezte.

- Ha a pöcsfej uncsitesóm idegesítő lenne… - bökött fejével Jev felé, aki csak halkan ciccegett. – Vágd fejbe, hisz ott alul úgysincs mint rúgni! – mosolyodott el gúnyosan. – Talizunk otthon Jev! – intett neki. Sarkon fordult és szó nélkül kiviharzott az ajtón. Conor már indult volna utána, de Jev engem kikerülve kiviharzott még előtte és becsapta az orra előtt az ajtót. Egymásra néztünk és egyet értettünk.

- Ezeknek mi bajuk? – kérdeztük egyszerre, kilesve az ablakon.

Ally sietős léptekkel haladt az úton, míg Jev a túl oldalon vele egy vonalban.

- Te értettél bármit abból amit beszéltek? – fordultam Conor felé. – És láttad Ally halálra vált arcát?

- Úgy tűnik Jev nagyon jól ismeri Ally gyengéjét és félelmét. – jegyezte meg Conor a falnak dőlve. – Amúgy nem sokat. De azt igen, hogy Ally halálosan tart attól, hogy találkozzon a a saját anyjával.

- Ennyire rossz lenne a kapcsolatuk? – ráncoltam a homlokom. – De miért?

- Nem tudom. – vont vállat. – Nekem mindig annyit mondott, hogy a kezdetektől fogva utálták egymást.

- Egy anya hogy tudja utálni a saját lányát? – gondolkoztam hangosan.

- Gőzöm sincs. – válaszolta. – Senkinek nem kívánom Sophie Montgomery haragját.

- Te már találkoztál vele? – felnevetett.

- Viccelsz? Még az kéne nekem! – fogta a homlokát. – Szerintem az első adandó alkalommal lenyomná a torkomon a saját májamat! – megborzongott. – Csak hallásból rosszabb, mint egy horrorfilm. – összeráncoltam a homlokom. A mai napon határoztam el, hogy kiderítem miért furcsa nekem az egész Townsond ház. Valami nem stimmel itt. Nem áll össze ez nekem. 

<<79. rész

81. rész>>