Kimaradt jelenetek #1 - Ally és Conor Halloween-i veszekedése

Sziasztoook! Gondoltam megleplek benneteket így a hét közepén az első kimaradt jelentek résszel!  ^-^ Erre gondoltam, hisz éppen ez aktuális de van még rengeteg ötletem és amúgy is lesz egy baromi hosszú, ami röviden csak 3 napot dolgozz fel de lett vagy 50 oldal és nem viccelek.
71 és a 72. rész közötti rész Ally szemszögéből.

Ally:

Amikor bepakoltam és lehajtottam a csomagtartót Conor termett ott.

- Basszus! – kaptam a szívemhez ijedtemben. Elmosolyodott. Ezt komolyan mondom sportból csinálja, hogy direkt a frászt hozza rám.

- Csak meg akartam köszönni, hogy eljöttél! – mondtam. – Szóval köszönöm! És a tegnapit is.

- Milyen tegnapit? – ráncoltam a homlokom.

- Nélküled egy démon gyomrában oszlódnék! – jutatta eszembe.

- A húgod nélkül az uncsi tesóm pedig a föld alatt oszlódna. – vágtam rá. – Szóval kvittek vagyunk.

- De tényleg köszi. – vette komolyra. – Szeretném ha jól érezné magát Carter. Persze ha betudom tuszakolni a kocsiba. – halványan elmosolyodtam.

- Mit akarsz pontosan Conor? – kérdeztem. Döbbenten nézett rám. – Valamit el akarsz érni Jevvel és Carterrel kapcsolatban. Csak nem tudom mit. – tiltakozni akart, de félbeszakítottam. – Nálad jobban nem ellenezte ezt senki, és lehet Carternek betudod adni hogy ez változott, de nekem nem. Túlságosan jól ismerlek ahhoz.

- Ennyire átlátható? – vakargatta tarkóját.

- Nekem az. – bólintottam. – Szóval? Mert idegesít hogy nem tudom ördögi terved.

- Hogy vagy képes ezt is elviccelni? – vonta fel a szemöldökét. Vállat vontam és várakozóan néztem rá. – Azt akarom, hogy Carter dobja Jevet. Így ha le kell lépnünk nem fog fájni neki és nem fog kötődni hozzá.

- Komolyan azt hiszed egy lelketlen emberről van szó, Conor? – fontam keresztbe a karomat. – Lehet hogy gyerekek, de ugyanúgy éreznek mint bárki más. Nem lelketlen démonokról beszélünk.

- Ezért kell csírájában elfojtani, mert…

- Gyerekek? – olvastam ki a szeméből. Bólintott. Azt hittem szétrobban az agyam ott helyben. Képes lettem volna felpofozni és addig ütni míg levegő van benne. – Mégis kinek képzelsz engem, te pöcsfej? – karomba markoltam, ami még mindig fájt, hátha vissza tudom fogni magam.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedett. De szemén láttam, hogy teljesen tisztában van vele, hogy mit mondott. És céllal mondta.

- Azt hiszed örökké vigyázhatsz a húgodra? – vágtam vissza. – Mert egyszer ennek vége lesz Conor. Valahogyan de vége, és nem lesz szüksége rád. Vagy azért mert talált valaki mást, vagy azért mert a föld alatt fog kuksolni. – kezeit ökölbe szorította maga mellett. És szemében düh csillant.

- Ezt nem vártam volna, pont tőled! – sziszegte. – Azt hittem ismersz annyira, hogy ezt ne vágd a fejemhez. – csak úgy fortyogott, akár csak én.

- Semmi jogod felháborodni. Mert ez nem sértés, hanem tény! – feleltem. – Viszont az hogy a saját húgod érzéseit nem tartod semmire, na az még nekem is sértő.

- Csak nem akarom hogy kötődjön ahhoz a kölyökhöz! – vágta rá megemelve a hangját. Szerencséje hogy a szomszédok nem hallgatóznak főleg ma, mert Halloween van, és javarészük a tanácson bulizik vagy másik városban vannak a temetőn. – Túl veszélyes lenne számára.

- Mi baja lehetne Jevtől? Leprás lesz vagy mi? – háborodtam fel. Egyikünk sem rajtuk vitázott, hanem a kirobbanó vitánknak volt az elő szele. Csak Jevre és Carterre fogtuk, hogy ne kelljen egyikünknek se szembesülnie vele. Hogy mekkora bűnt követtünk el mind a ketten. – És mi van tényleg szerelmes belé? – vetettem fel.

- Az nem lehet! – vágta rá Conor. Mintha más opció nem is lett volna.

- Miért nem? – meredtem rá. Mire olyat mondott, ami miatt kezdetét vette a szokásos szar hetem. A szülinapom után ezt a hetet utálom a legjobban. Azt hittem 5-ikéhez közelebbi napon kezdődik, de nem. Pontosan Halloween éjszakáján kellett Conor Lane-nek megkezdeni a pech hetem.

- Mert a tinédzsereknek nincsenek komoly érzéseik, állandóan változik! Egy 16 éves érzéseit nem lehet komolyan venni, mert a következő percben megváltozik! – nem üvöltötte a képembe, de én teljesen úgy hallottam mintha így tett volna. – Pontosan azért, mert még egy gyerek!

Ledermedtem. Köpni-nyelni nem tudtam csak nagy szemekkel bámultam Conorra. Hogy mondhatta ezt nekem? Pont ő? Szívem szerint sírva fakadtam volna, mint már sok alkalommal miatta. De nem tettem. Sokkal érettebb vagyok én attól. Befejeztem, már meg se próbálok tenni bármit is kettőnkért. Soha többet! Pedálozzon ő, mert én már túl sokat tettem ő viszont még semmit!

Elmosolyodtam, pedig csak a vicsorgásom akartam visszafojtani. – Ha tudnád most mennyire felképelnélek, te kis… - elharaptam azt a káromkodás rohamot ami rám jött. – El sem mered képzelni mennyire szeretném a betonba verni a fejed Lane! – sziszegtem rá.

Elhátráltam tőle mielőtt meg is tettem volna. A kocsihoz sétáltam és szinte feltéptem az ajtót, amikor beszálltam. A gázra tapostam és elhajtottam. A kocsiban küszködtem a sírhatnékommal, de visszafogtam. Amikor a suliban leparkoltam, már javában ment a buli. Az egész suliból kiszűrődtek a partifények és a zene már a suli sarkán hallható volt. Kívül belül ijesztőre díszítve. Az egész utcában kocsik parkoltak. Clarehez közel leparkoltam a kocsival.

Homlokom a kormánykeréknek döntöttem. Hogy én mekkora egy… Sőt, hogy ő mekkora egy… Inkább nem is folytatom. Lehajtottam a tükröt, hogy szemügyre vegyem magam. Már annyiszor sírtam hogy néha fel sem tűnik. De szerencsére nem sírtam. Az anyós ülésnél lévő rekeszt kinyitottam. A fegyvereket odébb toltam és letakartam őket egy térképpel és az ott tartott kardigánnal, amibe a legjobb barátom volt bele csavarva. Elővettem az öreg Wee-t és egy nagyot húztam belőle. A keserű folyadék marta a torkomat és valószínűleg nem kellett volna a nátha gyógyszerekre ráhúznom, de nem érdekelt. Épp elég erős volt hogy kitisztítsa a fejem és ne sírjak egy hónapig.

Áldom őt, hogy nekem adott egy közel 80 éves ír whiskyt. Egy korty arra jó, hogy lenyugtasson és ne verjem be senki fejét a szekrénybe és ne terrorizáljam a tiniket ahogy anno a saját sulimban tettem.