2015. november 1., vasárnap

81. rész - "Eljönnél velem vadászni Nevadába?"

Sziazstok! Bocsi, hogy tegnap nem tettem ki a részt, csak készültem Halloweenezni :) És hát éjfélkor nem volt kedve senkinek kitenni a részt. (Amúgy én voltam a Joker, ha érdekel valakit ^-^) Úgy hogy késve de itt a 81. rész, remélem tetszeni fog nektek, mert nekem ezek lesznek a kedvenc részeim én már látom előre. :D

Ally:
Kelley és Clare biztosan nagyon élvezték ahogy Jevvel kereken 3 órán át veszekedtünk, dobálóztunk. Kelley elment és azonnal beújított egy csomag füldugót, az anyjának pedig egy doboz nyugtatót. Jevnek és nekem pedig majdnem elment a hangunk. És én még azt hittem Jasonnel vicces különböző nyelveken káromkodni. Tévedtem, Jev szájából a francia és a lengyel káromkodások sokkal viccesebbek mint gondoltam. Aztán a minimál japán tudásával elküldött még párszor a picsába. A két szőke pedig hang nélkül hallgatta és popcornt zabáltak.
A három óra elteltével nem maradt se levegőnk, se energiánk se pedig hangunk veszekedni.
- Utállak! – ezzel a kijelentéssel elváltak útjaink arra a napra és mindketten a szobánkban fújtattunk.
Engem nagyapa hívott fel érdeklődve utánam, mert kiderült Jevvel már beszélt.
- Miért érzem azt, hogy épp most törtél össze valami? – kérdezte köszönés nélkül.
- Jev fejét akartam, de túl kedves vagyok! – fújtattam.
- Ne kezd megint! – figyelmeztetett. – Legalább velük jöjj ki jól!
- Már megbocsáss, de most ő kezdte! – vitatkoztam. – Tudod mit? Ez is az Ő hibája.
- A szemedben minden az Ő hibája! – sóhajtott fel. Igaza volt. Beszélgettem vele és megkérdeztem, hogy rendesen eszik-e és jár ki emberek közé. Elkezdte mesélni, hogy volt a barátaival valami sörfőzésen a múlt héten. És hogy Bernie mindenhova elrángatja. Nem akartam hangosan kimondani, hogy Bernie az én utasításomra csinálja ezt, mert ha a nagyapámon múlna élete végéig nem menne emberek közé.
Amíg beszélgettem vele kicsit elterelődtek a gondolataim. Határozottan jobb kedvem volt, mint reggel hittem volna.
Conor felvidított. És remélem Jev is kiadta magából a haragot, mert nincs szükségem arra hogy a taknyos érzelmeivel is foglalkozzak. Nagyapa egy kis idő után letette, hogy Jevvel is beszélhessen még.
Engem pedig egy ismeretlen szám tárcsázott. – Igen?
- Rossz híreim vannak. – szólt bele az ismerős hang.
- Bajban vagy? – kaptam a fegyvereim után.
- Nem! – egy picit lenyugodtam. – Te viszont igen. – összeráncoltam a homlokom. – Betörtem mind az őrző és a védelmező adatbázisba. És egyiken se találtam a Cipriano lányról jó hírt. Vedd elő a géped! – előhalásztam és bekapcsoltam, míg töltött vázolta a helyzetet. – Van egy olyan érzésem, hogy a sejtésed jó volt. Van rá esély, hogy olyan mint te. Sőt sokkal több, mint gondolnám.
Ahogy bekapcsolt pár fájl és kép jelent meg a képernyőmön. Elkerekedett a szemem. Egy teremben láttam a nagyapámat és Conort. Conor szülei is ott voltak, az apja maga mögé tolta a nejét és a fiát pórázon tartva fogta vissza mielőtt a Cipriano lányhoz ment volna. Nagyi egyszer mondta, hogy nagyapa tanácstag volt, de lemondott abban a pillanatban hogy megtudta Clare terhes Kelleyvel. Utána automatikusan anyámat kérték volna fel, hogy valaki képviselje a DiLaurentseket mivel apám testvére meghalt én pedig gyerekről nem tudtam. De anyám rám hivatkozva minden egyes alkalommal visszautasította és kivonta magát a védelmező ügyekből. Én még kicsi voltam, Clare-t pedig meghagyták a tudatlanság világába.
Viszont az agyam csak azon járt, amiket eddig mondott Katie. Véres. Tudta. Ismert. Látott. Ha valóban olyan mint én, akkor a lehető leghamarabb végeznem kell vele. Mielőtt másnak ártana akit szeretek. Vagy mielőtt ő ölne meg engem.
- Ally! – hallottam a türelmetlen hangját. – Min bambultál el?
- Semmin. – ráztam meg a fejem.
- Akkor tudod mit kell tenned? – érdeklődött.
- Igen. – bólintottam. – Meg kell ölnöm.
- Okos lány!


Jev:
Épp a suli felé deszkáztam, Kelley pedig megvárta a buszt. Nick felhívott és pár utcával lejjebb csatlakozott hozzám.
- Hé sikerült beszélned a keresztszüleiddel? – érdeklődött. Bólintottam. – Na és mit mondtak?
- Azt mondták eljönnek. De biztos vagyok benne, nem szívesen teszik. – vontam vállat.
- Haver, nem tehetsz róla, hogy nem jönnek ki vele. – próbált vigasztalni. – De mégis csak a keresztfiuk vagy, és nem hagynák ki a szülinapodat. – igaza volt. De mégis rosszul eset a nénikém pillantása amikor megkértem, hogy jöjjön el arra a hétre amikor a szülinapom van és a hálaadás is. Az már csak mellékes, hogy Allynek a szülinapja hálaadás után van közvetlen. – Ha ez vigasztal, Allyn kívül még őket bírom a családodban. Viszont a Texasi rokonaid a frászt hozzák rám, azokkal a hasonlatokkal. – felnevettem.
- És hogy ment a „tanulásnak” álcázott randi? – kérdezősködött.
- Ha azt vesszük jól, de Ally felhúzta az agyamat tegnap.
- Elcseszettek vagytok! – forgatta meg a szemét, ahogy lelassított a kanyarnál. – Pedig régebben alig lehetett titeket elválasztani.
- Pontosan tudod, hogy miért utálom most. – legyintett.
- Jobban tudsz hisztizni, mint a húgod. Komolyan mondom!
- Te pedig szemét vagy! – húztam fel az orrom.
- Én legalább empatikus vagyok veled. Szerintem ha ezt a húgodnak vagy másnak mesélnéd agyhalált szenvedne melletted! – röhögött rajtam.
Figyelmen kívül hagytam a sértését. Carter bent ült a teremben és a tegnapi vastag könyvét olvasta. Leültem mellé. – Szia! – köszöntem neki.
- Szia! – fel sem nézett a könyvéből. Valami félmeztelen zöldszemű pasi volt rajta, meg egy lány a háttérben.
- Mit olvasol? – érdeklődtem, hiába láttam a címet. Ő válaszul csak a könyv címére mutatott. – És miről szól?
- Űrlényekről, akik megtámadják a Földet. – vont vállat.
- Úgy hangzik, mint az összes eddigi űrlényes film! – motyogtam. – És jó? – bólintott. Összeráncolt szemöldökkel mértem végig. – Haragszol rám valamiért?
- Már miért haragudnék? – kérdezte lapozva egyet.
- Ignorálsz. – válaszoltam.
- Mindig meglepődök, hogy milyen szavakat ismersz! – kezdem azt hinni a szarkazmusát jobban szereti mint engem.
- Oké! – tettem fel a kezem védekezően. Nem volt kedvem még vele is összeveszni. – Mit tettem? Sőt tudod mit? Nem tudom mit tettem, de bocsánatot kérek érte!
- Nem csináltál semmit. – arcán még mindig egy darab érzelem sem látszódott.
- Akkor meg miért haragszol rám? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem haragszom rád! – vágta rá.
- Akkor pedig mi bajod van?
- Semmi.
- Akkor…
- Jézus Mária Jev! Hagyj olvassam már végig legalább a fejezetet! – szólt rám, elemelve tekintetét a könyvről. Elhallgattam és inkább hagytam olvasni. Inkább most fogadom meg Ally tanácsát, hogy könyvmolyt ne haragítsak magamra. De higgyétek az sokkal ijesztőbben hangzik, ha Carter Lane haragszik rád. Csak nézzetek rá. Úgy árad belőle a szétrúgom-a-segged-ha-beszólsz aura, mint Kelleyből a parfüm egy-egy edzése után.
Pár perc múlva összecsukta a könyvet és letette az asztalra. – Igen? – fordult felém kérdőn.
- Mi van?
- Várok, hogy elmond amit akartál! – válaszolta.
- Csak köszöntem. – vontam vállat. – És azt hittem haragszol rám valamiért.
- Ezt meg miért hitted? – ráncolta homlokát.
- Úgy néztél ki, mint aki mindjárt megöl valakit. – mutattam rá a lényegre. – És nagy volt a valószínűsége, hogy az a valaki én vagyok.
Megforgatta a szemét. – Tudod nem jól fogadja az ember, amikor a kedvenc karaktereit lassan huszadik alkalommal akarják megölni és még mindig a terhes szerencsétlennel vannak elfoglalva.
- He?
- Olvass könyveket! – hagyta rám.
- Nem is tudtam, hogy szeretsz olvasni. – hajoltam le a padra.
- Soha nem kérdezted! – vont vállat.
- Olyan sok minden van még amit nem tudok rólad! – jegyeztem meg.
- Én ugyanannyira nem tudok rólad semmit, mint te rólam.
- Ez nem igaz! – tiltakoztam. – Én csak egy folytában dumálok neked, te pedig hallgatod.
Beszívta a levegőt. – Egész életemben ilyen voltam. Senkinek se szoktam kiönteni a szívem, vagy elmondani mit érzek. És ne hidd hogy ezen változtatni tudok, mert veled járok. Az egyetlen ember aki igazán ismer az a barátnőm, Hayley mert egyszerűen levakarhatatlan.
- Akkor miért vagytok barátok? – ráncoltam a homlokom.
- Kicsi korom óta jóban voltunk. A szüleink legjobb haverok voltak. – vont vállat. – Amikor meghaltak kötelességének érezte, hogy még több időt töltsünk együtt. Azt hitte egyedül vagyok.
- És nem voltál? – vontam fel a szemöldököm. Megrázta a fejét.
- Nem ismertem a szüleimet annyira, hogy egyedül érezzem magam. Conor ott van nekem a születésem napjától kezdve. – magyarázta. – Fogalmazhatjuk úgy is, hogy Conor tölti be a szívemben az anya- és apafigura szerepét. – neki legalább meg van az apafigurája. Sose tudtam belegondolni mit érezhet. Biztos hiányoznak neki a szülei. Valamilyen szinten biztosan. Vagy ha annyira nem is, csak a gondolat, hogy egyáltalán nem ismerte őket és nem is emlékszik rájuk. Nekünk Kels-szel teljesen más a helyzetünk. Én tudom, hogy az apám még él. Ott van valahol a világban és éli a tejben-vajban életét. És tudja. Tudja, hogy van két gyereke a világvégén eldugva. És egy kicsit sem érdekli mi van velünk. A család szereti halottnak tekinteni, mert így kevésbé hangzik rosszul amit tett. Bár szerintem ha valaha is jelentkezne Sophie néni és nagyapa előtt fojtanám meg a saját apámat, Kelley pedig segítene lefogni, hogy ne mozogjon. Viszont anyám… Tudom, hogy szereti, és jobban hiányzik neki mint bármi más. Emlékszem még amikor kicsi voltam és egy év után a szülinapomon Sophie néni megkérdezte hogy bírja. Ő pedig könnyezve válaszolt, hogy addig jól van míg mi ott vagyunk neki.
Nem beszélhettem anyámmal az apámról. Tudtam mennyire fájna neki beszélnie róla. Kelley folyton róla kérdezett (ő is tudta, hogy apa tabu téma otthon), én pedig csak annyit mondtam amennyire emlékeztem. Az apámból csak annyi emlékem maradt nekem, hogy imádtam vele lenni. Szerettem ahogyan egy kisbaba szeretni tudja az apját vagy az anyját. De biztos voltam, hogy apámat egyszerűen imádtam. Semmi más emlékem nincs róla csak ez.
Allyt kérdeztem egyszer, amikor feljött. Ő sokkal hosszabb ideje ismerte az apámat, mint mi együtt Kelleyvel. De soha nem mondott semmit. Azt mondta, ha ő mesélne róla az nem lenne emlék számomra csak mese. Csak annyit mondott, hogy szerette a családunkat. Szerette anyát, nagyiékat, sőt még Sophie nénit is. De úgy tűnik csak minket nem szeretett.
- Jev? – lengette meg karját előttem Carter.
- Hm? – néztem fel rá.
- Minden rendben? – méregetett érdeklődően.
- Jaj semmi, csak elkalandoztam. – legyintettem. Lehalkította a hangját úgy, hogy csak én halljam.
- Édesapádról? – elkerekedett a szemem. Ennyire leolvasható volt az arcomról. – Akarsz beszélni róla? – soha nem szokott ilyet kérdezni. Sőt ha lehet minden beszélgetési formát próbál elkerülni az emberekkel.
- Nem! – hallgattam el. Fogalmam sincs honnan tippelte meg, de biztos ő lenne az utolsó akinek az apámmal beszélnék. Ahogy mindenki más is.


Carter:
Nem firtattam tovább Jev apját. Mintha helyet cseréltünk volna, mert csak csendben ült mellettem és firkálgatott a füzetébe. Kivételesen jegyzetelt, ami a leginkább Nicket lepte meg mögöttünk. Jev hátra se nézett attól függetlenül, hogy Nick három órán keresztül dobálta Kelley pedig a tollával böködte. Lehet nem kellett volna felhoznom az apját. Matek előtti órában mindenki tanult, mint egy normális.
Nem tudom Jev micsoda, de ijesztően megváltozott a hangulat a teremben mivel neki rossz kedve volt. A szünetben kirángattam Jevet a terem elé. Már az emberek bámulása nem is zavart annyira.
Erőt vettem magam és kinyögtem amit akartam. – Nem akartam felhozni apádat. Ne haragudj! – a szemébe néztem volna, de kerülte a pillantásom.
Halványan elmosolyodott. – Nem haragszom! – bólintott. De nem úgy nézett ki.
- Akkor miért van rossz kedved? – vontam fel a szemöldököm. Próbáltam elkapni a tekintetét, amikor rám emelte a tekintetét, elkapta a kezem és végig húzott a folyosón. Ahogy feltűnt valami üres helyet keres. Így kötöttünk ki a gondnoki szobában. Ami olyan kicsi volt, hogy egy fél lépés se választott el minket egymástól. Sötét volt, így Jev tapogatózva egy kicsit felkapcsolta a kis lámpát a helységben.
Lenézett rám, de haja miatt még mindig sötét volt az arca. Vártam, hogy megszólaljon, de nem mondott semmit.
- Jev? – ráztam meg a kezem előtte. Látszott, hogy figyel, de még mindig nem adott ki hangot. – Jev, ha itt akarsz megölni nagyon hülye ötletnek bizonyult. – ujjaim soroltam az okokat hátra erre újraéled. – Egy, nem sikerülne, mert én előbb nyírnálak ki. Kettő, itt nagyobb esélyed van, hogy megakadályozzalak a gyerek nemzésben. – végül elmosolyodott. – Nos mielőtt valaki ránk nyitna és nagyon félre érthetően berángatnának az igazgatóiba, aztán Conor megjelenne és mindkettőnket megfojtana egy porszemmel… - levegőt vettem. – Mit is csinálunk itt?
- Nyomasztó volt a hangulat. – vont vállat.
- Ugye feltűnt, hogy a depi ábrázatod okozta? – ráncoltam a homlokom. Karomat mellkasom előtt fontam össze és a magam mögötti szekrénynek dőltem.
- Nem hinném. – gondolkozott. Megforgattam a szemem. Vagy nagyon hülye és fel nem fogja maga körül a dolgokat, vagy pedig a világ legzseniálisabb embere a Földön. Megfogta a derekam és magához húzott. – Gyere ide! – hajolt le hozzám, de mellkasára tettem a kezem és eltoltam.
- Ne reménykedj semmiben, azok után hogy megsértődtél! – jelentettem ki. Elkerekedett a szeme.
- Nem sértődtem meg! – tiltakozott.
- Dehogynem! – vitatkoztam vele.
- Az nem megsértődés volt! – esett le neki.
- Akkor mi? – vontam fel a szemöldököm. – Tortasütés?
- Csak nem akarok róla beszélni, ennyi! – engedte el a derekam.
- És ezen sértődtél meg?
- Mondom, hogy nem sértődtem meg!
- De! – böktem a mellkasára idegesen. – Igenis megsértődtél!
- Olyan nehéz felfogni, hogy nem akarok beszélni róla? – emelte égnek a tekintetét.
- Akkor ejtsd a témát és lépj tovább! – jelentettem ki.
Gunyorosan felnevetett. – Mintha te nem ezt csinálnád állandóan! Mintha annyi mindent elmondanál nekem, de én szó nélkül hagyom. Viszont te képtelen vagy leszállni az apámról! – elkerekedett a szemem.
- Okom van rá! – vágtam vissza. Megforgatta a szemét. – Ha szeretnél az életedben valaha családot és úgy létezni a jövőben, akkor nagyon gyorsan fogd vissza magad Jev Townsond! – sziszegtem mérgemben. Inkább vesszek vele össze, mint hogy a fejéhez vágjam az egész védelmező dolgot.
- Nem! – jelentette ki összefont karral. – Igazam van. Én csak egy dolgot nem mondok el neked, te viszont több mindent. Rólad semmit sem tudok, viszont én hülye meg kiöntöttem neked a fél életem. – csak pislogni tudtam. Köpni-nyelni sem tudtam hirtelen. Ha tudná… Mennyi mindent elszeretnék mondani, mennyi mindent szeretnék kiadni magamból… Neki elmondanám. Mert megértene, és nem ítélkezne. De nem tehetem meg. Így is elég nagy kockázatot dobtam az ő és a saját nyakamba. Meg persze mindenki másnak magunk körül.
- Akkor keress valaki mást, akinek szívesebben osztod meg az érzelmeid! – válaszoltam és kivágtam a szoba ajtaját. Akkorát csattant visszafele, hogy mindenki odakapta a fejét. Már rájuk se hederítettem. Csak bementem a terembe, ahol hasonlóan megéreztem magamon a tekinteteket. Kirah-é volt a legidegesítőbb. A barátnője egy vállrándítással lerendezte, de nem hagyta abba a bámulásomat, egy jó darabig. Felkaptam a cuccom és hátra mentem az utolsó padhoz az ablaknál. A srác cuccát egy szimpla mozdulattal az eddigi helyemre hajítottam. Mindenki nagy szemekkel pislogott felém. Még Emily se mondott semmit, csak összesúgtak a barátnőikkel.
Szemem sarkából láttam, ahogy a fél osztály Emilyhez oson és beszélgetnek felém és Jev helye közt kapva a tekintetem. Kelley értetlen zöld szemeivel pásztázott engem és Nicktől kérdezett valamit, aki arcát kezébe temette és nagyon úgy nézett átkozott valakit.
Kifordultam az ablak felé és betettem a fülembe a fülhallgatót. Kár, hogy az ablakban látnom kellett Emily mosolyát. A srác aki ott ült annyira meghökkent és ijedt tőlem, hogy inkább nem mondott semmit. Sőt még Jevtől is elült, hogy biztosan elkerülje a lesújtó csapást.
Rosszul éreztem magam. A szívemben valami rossz érzés lapult meg. Hibásnak éreztem magam, azok után, hogy Jev úgy mondta az egészet mintha meg se érdemelném, hogy megossza velem a problémáit.
Viszont az jobban fájt, hogy igaza volt. Teljesen igaza volt. Ő elmondott nekem rengeteg mindent magáról, meg tudtam miket szeret, mit csinál szabadidejében, én pedig… Csak hallgattam. Ha lehet mondani a lehető legminimálisabb információt osztottam meg magamról, de nem direkt. Beidegződés. Nem mondhattam el neki, hogy ez a milliomodik város ahova költöztünk, hogy szabadidőmben edzek és kardokat élezek, hogy a legjobb védelmező lehessek. Nem mondhatom el neki, hogy Scott kompletten a halálomat kívánja és legszívesebben a fejemet a hálószobája falán szeretné látni.
Szeretném elmondani neki mindezt. Nagyon is. Talán még soha ennyire nem akartam osztozni a problémáimmal valakivel. De ez komplikált. Nagyon. Olyan furcsa minden, gyors. Jev az egyik pillanatról a másikra lett szerves része az életemnek és nem tudom, hogy kéne erre reagálnom.
Jev a tanárral együtt érkezett meg. Kék pillantását azonnal rám kapta, majd üres helyére. Csak vállat vont és a helyére robogott. Felhúzta a kapucniját és elnyújtózkodott az asztalon. A tanár kiosztotta a feladat lapokat és az asztalhoz lépett és figyelte, ahogy mindenki a lap fölé görnyedve kezdi ikszelni a karikákat.
Jev karjára hajtva a fejét megleste a lapot, majd lefordítva visszatért az alvó folyamatához. A világ legkönnyebb tesztje volt, ezt még a hülyék is puska nélkül meg tudták volna oldani.
A tanárnak megakadt a szeme Jeven és odasétált hozzá. Valószínűleg azt hitte rosszul van. Mivel nekem a zene még szólt a fülemben így nem hallottam mit beszélnek. A tanár kihívta Jevet, de nyitva hagyta az ajtót.
- Idióta! – morogtam és átnyúltam Jev padjához és elvettem a dogáját. Gyorsan megadtam a válaszokat és visszatettem eredeti helyére a lapot. Kikapcsoltam a zenét és a lehajolva a padomra alvást mímeltem. Most viszont hallottam őket, amikor visszajöttek.
- Csak próbáld meg, rendben? – hallottam a tanárt. – Nem nehéz.
Nem láttam Jev reakcióját, de gondolom jól érezhette magát a kész dogájával.


Conor:
Miután Carter elment én is valami emberi külsőt alkottam magamra, és vártam még egy kicsit. Próbáltam emberi időben beállítani a Townsondékhoz amikor Ally nem fogja rám baszni az ajtót, mert nem aludt.
Amikor éreztem, hogy Ally biztosan ébren van kocsiba ültem és azon gondolkoztam hogyan kérdezzem. Nagyon szerettem volna, ha igent mond. És kicsit el is húzódhatnánk az itteni stressztől. Meg hallottam, hogy valami védelmező gyülekező lesz az Internátusban így egy időre visszahúzódnak az őrzők a közelben.
Az ajtójuk előtt mély levegőt vettem és becsöngettem. Meglepetésemre Clare nyitott ajtót.
- Ó szia Conor! – mosolygott rám kedvesen, mint mindig. – Mi járatban erre?
- Alisont keresem. – feleltem. Lebiggyesztette a száját.
- Az előbb ment el! – mondta, majd karórájára. – De egy 10 perc múlva itthon lehet. Megvárod?
- Nem akarok zavarni! – legyintettem.
- Jaj dehogy zavarsz! – nyomott be az ajtón válasz nélkül. Kivételesen megint feszengve álltam a Townsond házba. Ahogy a küszöbükön álltam, eszembe jutott amikor Ally a képembe vágta, hogy soha ne lépjem át a házuk küszöbét. – Ülj csak a le a kanapéra nyugodtan! A cipőd is maradhat! – ő pedig a konyhába sietett. – Megkínálhatlak egy kis süteménnyel? Esetleg valamit inni? – kérdezte a pult mögül.
- Nem, köszönöm! – ballagtam kínosan a kanapé felé. Leültem az egyik sarkába és csak reménykedni tudtam, hogy a 10 perc hamar eltelik. Lehet jobban vissza kellett volna utasítanom és visszajönni később.
Ő töltött magának egy üvegbe kávét, amit a táskájába tett. Úgy tűnik ő is készült el. – Kávét sem? – ajánlgatta. Elfogadtam volna, ha nem Ally cukrozott kávébombája lett volna. Csak a szagát kellett megéreznem és tudtam, hogy csak ő készíthette.
Válaszul csak megráztam a fejem és elővettem a telefonom. Próbáltam elfoglalni magam, hogy megússzam a kínosságot és egyben elüssem az időt. A szemem viszont megakadt valamin. Clare mellém sétált, hogy elvigye üres poharát az újonnan beszerzett dohányzó asztalról. – Ó csak nosztalgiáztam! – mondta nevetgélve, mintha magyarázkodnia kéne. – Megnézheted nyugodtan! – nyújtotta át nekem a nyitott albumot, majd hátat fordítva nekem a konyhába ment elmosni a poharat.
Egy fotóalbum volt, nem is akármilyen. Most láttam meg, hogy miért kaptam oda a szemem. A két Townsond gyerek volt rajta és Ally. Mind a hárman még nagyon kicsik voltak. A két testvér alig lehetett 3-nál több, Allyt pedig 8-nak saccoltam, de biztosan több volt. Egy kocsi ülés hátulján aludtak. Ally a nyulát szorongatta amire emlékeztem. Még az Internátusban is nála volt. Neki dőlt a két kicsi Townsond a gyerekülésükből.
Ally haja hosszú fonatokban hullott a vállára, arcán pedig megannyi szeplő virított.
Elmosolyodtam. Valóban nosztalgia hangulata volt. Eszembe jutott, Ally még az Internátusban. Valahányszor rosszat álmodott, felém fordult és kikapta mögülem a plüss nyulát és azt szorongatta.
Clarenek megszólalt a mobilja, szabadkozva felsietett az emeletre, hogy felvegye. Én pedig az albumot néztem még mindig. Lapozgattam Ally után kutatva, a haja pedig csak nőtt és nőtt. Mire az album szerint elért 13 éves korára majdnem csípőjéig ért hullámos haja. A szeplői fogytak, és addigra el is tűntek. Rengeteg képen szerepelt Jevvel. Együtt játszott vele és a képeken rengeteget nevettek. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vajon mi történt, de ki is ment a fejemből. Hatalmas családjuk lehet, mert az egyik képen vagy 30-an lehettek. Egy sor kép helyezkedett el egymás mellett, valószínűleg ugyanabból az évből. Egy képen a 10 éves Jev Ashnek öltözve a Pokémonból, és mellette a kifestett Ally összefont hajakkal és az ismert Pikachu sapkájában. Vigyorom még szélesebb lett. Imádta azt a sapkát. Amikor kivittem vásárolni minden második ember utána fordult. Bár abban a téli időben egy kicsit úgy is nézett ki, mint Pikachu.
Mellette egy hatalmas családi fotó. Jev állt egy torta előtt, amint a 10-es szám virított. Mellette állt a vigyorgó Kelley és másik oldalán a tinédzser Ally. Az egész család ott állt mögöttük. Tekintetem a másik két vörösön akadt meg. Az oldalán álló idősnőnek, akinek közel ugyanolyan hosszú és színű haja volt, mint neki. Világító kék szeme boldogon pásztázta a kisfiút. A nagyanyja. Mögötte egy szőke férfi állt, aki mellett Clare és a másik vörös hölgyemény foglalt helyet. Az anyja.
Ally barátaitól csak hallásból hallottam Sophie Montgomeryről (vagy DiLaurensts, ki hogyan ismerte). És csak imádkozni tudtam soha ne találkozzak vele. Ally nem sokat mesélt róla, csak hogy mennyire utálja. Viszont a hallott dolgok sokkal szörnyűbbnek tűntek, mint amilyenek voltak. Ha egy csapat tiszta védelmezőre a frász hozza az ember, akkor azzal már baj volt. Ahogy tanulmányoztam a nő arcát, szinte semmilyen hasonlóságot nem találtam. Csak sötét barna szemük egyezett meg.
Az Ankhom bizseregni kezdett és az ablakban megláttam Allyt, ahogy nyitja az ajtót. Becsuktam az albumot és az asztalra tettem. Felálltam és készen álltam, hogy pillanatokon belül kidobjon. Kinyitotta az ajtót és egy hatalmas dobozzal a kezében lépett be. Mintha észre se vett volna, berúgta lábával az ajtót.
- Clare megjöttem! – üvöltötte. Letette a dobozt az asztalra. Még mindig nem szúrt ki, nem érzett volna. Megköszörültem a torkom. Ijedtében felugrott az asztalra és csizmájából egy rugós bicskát húzott elő.
- Szia! – köszöntem neki. A szívéhez kapott és mélyeket lélegzett. Eltette fegyverét mielőtt még keresztanyja lerobogott volna.
- Te meg mi a szart keresel itt? – mondta miután rendezte szívverését.
- Hozzád jöttem. – válaszoltam.
- Esetleg hamarabb is adhattál volna magadról jelet! – háborodott fel.
- Azt hittem érzed, hogy itt vagyok! – elkerekedett a szeme.
- Nos nem éreztem! – fordított nekem hátat és kinyitotta a dobozt. Kivette belőle a papír zacskókat és a pultra tette, majd a hűtőbe kezdett pakolni. Clare lepattogott a lépcsőn és belenézve a dobozba kivett egy kisebbet, majd hóna alá csapta és felkapta táskáját a pultról.
- Köszi, hogy elhoztad nekem! – mosolygott rá keresztlányára. – Majd este jövök.
- Szia! – köszönt el Ally.
- Szia Conor! – köszönt el tőlem is, majd sietős léptekkel kilépett a bejárati ajtón. Amikor becsukta az ajtót Ally felsóhajtva a pultra dőlt.
- Már megint milyen világfájdalmi problémád van? – emelte rám tekintetét. Összeráncoltam a homlokom.
- Ezt úgy mondod, mintha mindig hozzád jönnék a bajaimmal!
- Lehet, hogy így van. Lehet, hogy nem! – válaszolta, miközben folytatta a hűtőbe pakolást. – De az biztos, hogy mindig megtalálsz a problémáiddal.
- Mikor volt utoljára, hogy odamentem hozzád a problémáimmal? – vontam fel a szemöldököm. Ally egy percre lefagyott és halvány pír jelent meg az arcán. De mintha semmi sem történt volna folytatta.
- Úgy egy hete! – válaszolta. – De valószínűleg nem emlékszel, mert lenyomtál majdnem 1 liter vodkát!
- Hé én vodkás vagyok! – tiltakoztam.
- Nem Conor! – rázta meg a fejét. – Te sörös vagy! Vodkát csak akkor iszol, ha valami bajod van! – de ismerős volt ez a mondat, valahonnan. – Na de térjünk is a lényegre, mi is a bajod?
- Rendben! – bólintottam. – Szóval, ugye tudod, hogy mi ketten nem igazán jövünk ki mostanában… - próbáltam valahogy elkezdeni. – Sőt te kifejezetten utálsz engem. És azon gondolkoztam, hogy… Változtathatnánk ezen!
- Igen? – vonta fel a szemöldökét megdöbbenve.
- Igen! – bólintottam. – Az jutott eszembe elmehetnénk valahová a jövő héten. – mondtam. – Megszervezek mindent! Olyasmi csapatépítés, ha érted mire gondolok! – mosolyogtam rá. – Nem kéne aggódnunk semmiért, jövő héten visszahúzódnak az őrzők a közelben, mert valami védelmező találkozó lesz itt. Akár egy ismerősömet is megkérhetem, hogy nézzen rá a többiekre.
- Tényleg? – mosolyodott el. – És csak mi lennénk? Kettesben?
- Igen. – bólintottam. – Na mit szólsz? Eljönnél velem vadászni Nevadába? – Ally abban a pillanatban elvágódott a földön.

<<80. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése