Hát én vártam a kommenteket az előző bejegyzéshez de itt meguntam a várakozást úgyhogy Vacak kívánságára itt a visszaemlékezés Conor szemszögéből. Kíváncsi vagyok rájöttök-e hogy kapcsolódik ez a blog mostani részéhez ;)
Conor ( 6 évvel ezelőtt ) :
- Carter! Ébresztő, megjöttünk. –
ébresztgettem a húgomat ahogy a kocsink lefékezett a New York-i iskola előtt. Alig
pár napja éltünk még Minneapolisban amikor jönnünk kellett. Carter nem akart és meg is tudom érteni. Hisz
a kishúgom alig múlt 9 éves és mégis több helyen élt már mint ahány helyre
eljut egy ember egész életében. De Minneapolis már nem volt biztonságos
számára. Ott is megtalálták. Pedig az Internátusba sem volt beíratva. Ugyanúgy harmadik osztályba járt egy átlagos iskolában mint a többi vele egyidős kislány. És
mégis megtalálták. Hát sehol sincs már biztonságban? De remélem ez most más
lesz. Ugyanis itt megpróbálok változtatni a dolgokon. Eddig én képeztem Cartert
hátha így eltompíthatom a képességeit de nem ment. Így is ugyanolyan jó volt
sőt talán még jobb mintha egy Internátusban rendes képzést kapna. Hát most
meglátjuk mire megy ha a többi gyerekkel együtt tanár képzi. Ezért álltunk most
New York hatalmas Internátusa előtt.
Ahogy a húgom lassan álmosan kinyitja a
szemét az első amit meglát az Internátus kapuja. Barna szemei rögtön
elkerekednek, a szája tátva maradt.
- Hol
vagyunk Conor? – kérdezi halkan.
- New
Yorkban. – mondtam mosolyogva míg a húgom kikászálódott a kocsiból. A haja egész a születésnapjáig bőven a dereka
alá ért, de mióta találkozott Emmával, akinek alig ért állig a haja le akarta
vágatni, mondván akadályozza a gyakorlatokban. Most hogy öt éve mondogatta
végre megengedtem neki hogy levágassa az is rövid volt, de a vállát seperte.
Tudtam hogy ha nagyobb lesz meg fogja bánni hogy levágta és ilyen hosszból
könnyebb visszanöveszteni. Mindegy, a lényeg hogy most is reflexből a haj után
nyúlt hogy tudja birizgálni ( nem tudom miért szereti ezt csinálni… ) de csak a
nagy semmit markolta.
- És ez egy…
- kezdte elképedve de közbe vágtam.
- Igen! –
Tudom hogy a kiképzések akkor kezdődnek amint a gyerekek megtanulnak járni
Carter mégsem látott még Internátust. A
New Yorkban lévő sok szempontból különbözött a többi Internátustól. Többek
között sokkal elzártabb volt a külvilágtól.
Majdnem annyira mint a Magic Ville-ben lévő. De jogos a kérdés: Ha az a
legelzártabb akkor miért nem viszem oda? Nos a válasz roppant egyszerű. Miatta!
Hisz’ ha a prófécia igaz ő lesz az aki a húgom halálát fogja okozni. Ezért nem
vagyok hajlandó Magic Ville-be menni csak ha már nincs más választásunk. A
másik amiben különbözik hogy sokkal nagyobb.
A hozzá legközelebb lévő két Internátus is Philadelphiában és Albany-ban
van. ( azaz kb.100 km-erre tőle – A ) És az ország ezen részén amúgy is
rengeteg a Védelemző így minimum háromszor akkora mint egy átlagos Internátus (
pedig azok sem kicsik). Na most akkor
hogy is van ez, minél nagyobb annál elszigeteltebb?! Na mindegy.
- Sokkal
ijesztőbb ez a hely mint amilyennek képzeltem. –suttogta elszörnyedve Carter és
óvatosan a kezembe csúsztatta a kezét.
- Tudom,
tökmag! De ne félj, sokkal jobb helyed lesz itt mint Minneapolisban. – Carter
keze apró volt az enyémben mintha csak egy játék babáé lenne így féltem ha
bíztatásképpen megszorítom azt, összeroppan. Így csak lemosolyogtam a húgomra
és elkezdtem a kapu felé vezetni. Mikor odaértünk már nyúltam volna hogy
megnyomjam a csengőt de akkor a kapu kitárult és A New York-i Internátus vezetőjével
Linda Ashford-al találtuk szembe magunkat. Azt hiszem van egy Carterrel egyidős
fia…Collin? Azt hiszem.
- Áh, Conor
és Carter Lane! Már nagyon vártunk titeket! – mosolygott és ölelésre tárta a karját.
- Köszönjük
hogy itt maradhatunk egy darabig, Linda. – öleltem meg a 29 éves nőt.
- Na és
mennyi is az az egy darabig Conor? 1 vagy 2 hét? – tréfálkozott. Igen, ezek
szerint körbe járt a hír hogy képtelen vagyok megülni egy helyben. Viszont…
- 1-2 évre
gondoltam. – mondtam mire Linda mosolya még szélesebbre húzódott.
- Ezek
szerint maradunk? – nézett fel rém reménykedve Carter. Muszáj volt
elmosolyodnom a hangjában rejlő bizonytalanságtól. Hiszen eddig fél év volt a leghosszabb
idő amit egy városban eltöltött. Mosolyogva guggoltam le hozzá és megfogtam a
másik kezét is.
- Igen, úgy
tervezem. De te is tudod hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak ahogy
eltervezzük őket. – magyaráztam. Mert lehet hogy 3 heten belül megint
megtalálnak és akkor mennünk kell. Bár reméltem hogy ezúttal nem így lesz nem
mehettem biztosra.
- Igen
tudom. – bólintott komolyan a kishúgom. Hiába volt kilenc éves majdnem olyan érett
volt mint én 14 évesen.
- Akkor
mehetünk? – mikor a húgom ismét bólintott derékon kaptam megemeltem és a
karomba kaptam. Carter csak nevetett.
- Hú, de
nehéz vagy húgi. – nyögtem fel tréfálkozva. Egyáltalán nem volt nehéz, sőt
sokkal könnyebb volt mint arra számítottam.
- Nem is!
Csak te vagy gyenge. – nevetett ő is miközben megbökdöste a bicepszemet.
- Áucs. Ez
sérti az egómat. – vágtam durcás képet mire Carter egy puszit nyomott az
arcomra és kiskutya képet vágva kérlelt hogy bocsássak meg neki. Olyan aranyos
volt, még igazából sem tudtam rá fél percnél tovább haragudni.
- Akkor
mehetünk? – kérdezte Linda kissé elkomorodva (???), mire az én arcomról is
lefagyott a mosoly és Carter letéve a földre bólintottam. Ismét megfogtam a
húgom kezét és Linda után elindultunk az Internátus kapuja felé. Linda intett
nekünk hogy menjünk előre. Így is tettünk. Lenyomtam a kilincset és kihalt
folyosókra számítva ( ez olyan este fél 12 körül van ) beléptem az
Internátusba. Ám mikor felemeltem a tekintetemet majdnem ledermedtem. A keskeny
folyosón körülbelül 500 Védelmező Tanonc gyűlt össze és valószínűleg várta az
érkezésünket. Volt köztük pár kisebb 9-10 éves gyerek is de a nagy többségük 14
és 18 év közötti volt. Mikor beléptünk éreztem ahogy Carter erősebben kezd el
belém kapaszkodni és automatikusan közelebb húzódott hozzám. Én nyugalmat erőltetve
magamra kihúztam a vállamat és szembe megnéztem magamnak a tömeget. Főleg tini
lányok gyűltek össze hogy jól megnézzék ki is a srác aki kijutott a Holtak
Viadalából. Ahogy beléptünk minden baráti társaság nem túl diszkréten végigmért
és ujjal mutogatva sutyorgott. Kivéve egyiküket. A szemem megakadt egy vörös hajú, barna szemű
lányon. Olyan 16-17 éves lehetett. Ő is talpig feketében volt mint mindenki (
még a kis Carter is ) a teremben. A baráti társasága közepén állt így gondolom
ő volt a vezéregyéniség a brancsban. Körülötte teljes volt a zűrzavar, mindenki
ujjal mutogatott és terem másik végében lévőkkel beszélgetett miközben hol
engem hol Cartert bámulták. De ő nem. Ő csak halvány mosollyal az ajkán figyelt
engem, kezét a melle előtt összefonta, csípőjét kicsit oldalra tolta. Ha az ő
korában lettem volna igen vonzó lánynak találtam volna. A tekintetünk egy pillanatra
összekapcsolódott és megértést olvastam ki belőle. Ám a következő pillanatban a
mellette álló lány a fülébe üvöltött úgy hogy még én is hallottam.
- Sonny,
figyelsz te egyáltalán?! – ekkor a lány ( Sonny ??? ) felé fordult és félig
haragos félig zavart tekintettel rámordult.
- Itt állok
melletted Cassie! És esküszöm ha még egyszer a fülembe üvöltesz kivágom a
nyelved! – erre csak halvány mosollyal az ajkamon óvatosan felvontam a
szemöldököm és elszakítottam a tekintetem a lányról.
- Na de
gyerekek! – lépett be végre Linda a kapun. – Nem megmondtam hogy mindenki
maradjon a szobájában?!
- De igen
Mrs. Ashford. – morogták a tanoncok és még egy utolsó pillantást vetve ránk
lassan elindultak vissza a koleszrész felé. Kivéve a vörös hajú lányt. Oh,
értem szóval ő a lázadó. A lány Linda figyelmét sem kerülte el.
- Ha
megkérhetném hogy fáradjon vissza a szobájába Miss… - kezdte de a lány
belevágott.
- Ahogy
óhajtja, őfelsége. – mondta egy szemtelen vigyor kíséretében majd meghajolva
Linda előtt ő is követte a barátait. Az igazgató vörösödő feje láttán majdnem
én is elnevettem magam. Aztán Mrs.
Ashford megrázta a fejét és összeszedve magát először a húgomhoz fordult.
- Nos Carter
mi lenne ha megkeresnéd a szobádat míg én és a bátyád egy kicsit
elbeszélgetünk? – Carter kérdőn nézett rám. Nem mintha nem mert volna egyedül
is mászkálni az Internátusban de még egész kicsi korában az orrára kötöttem hogy
ne mászkáljon el ismeretlen helyen amíg engedéjt nem kér tőlem. Válaszul a
tekintetére csak bólintottam mire ismét Lindához fordult.
- Hányas az
én szobám? – kérdezte magabiztosan.
- Keresd a
folyosón Emma Duchannes-t és Jared
Harrison-t, biztos vagyok benne hogy ott lesznek valahol a keleti folyosón, ők
majd eligazítanak. – mosolygott Linda. Meg tudtam érteni, az a két kis kölyök
nagyjából születésük óta elválaszthatatlanok.
- Emma és
Jared itt vannak? – Carter felvillanyozódott a tudatra hogy a két Védelmező
Tanonc akikkel életében először találkozott is itt vannak. Mikor Linda
bólintott Carter még szorított egy utolsót a kezemen majd magabiztos léptekkel
elindult a keleti szárny felé.
- Úgy látom
igen szoros a kötelék közted és húgod között. – vágott a közepébe Mrs. Ashford.
- Igen,
természetesen. – válaszoltam a szerintem magától értetődő kérdésre. Carteren
kívül senkim sem volt és vica versa. Teljesen normálisnak gondoltam hogy
ennyire szeretem a húgomat.
- Megértem
én, a szüleitek helyét töltöd be a szívében. – erre csak bólintottam – De biztos
vagy benne hogy ez így helyes Conor?
- Ezt meg
hogy érted? – ajjajj kezdett veszélyes irányba haladni ez a beszélgetés.
- Úgy értem
hogy Carter még kis gyerek. És szüksége van anyai gondoskodásra. – na itt
fagytam le. Eddig azt hittem a szüleink haláláról lesz szó, de most hogy a
magánéletemet feszeget…
- Elnézést
de nem egészen értem mire akarsz ezzel célozni. – pontosan értettem mire akar
célozni. De egyszerűen nem akartam számításba venni ezt a lehetőséget.
- Arra
akarok célozni Conor – itt sóhajtott egy nagyot – hogy talán le kellene
mondanod a húgod neveléséről és itt hagynod őt velünk. – na itt teljesen
felment bennem a pumpa és csak egy hajszál választott el attól hogy elüvöltsem
magam. Helyette csak erősen ökölbe szorítottam a kezemet. Éreztem ahogy a
körmöm a bőrömbe vág és kiserken a vérem még sem voltam hajlandó kiabálni.
- Ide
figyelj Linda. – kezdtem nagyon halkan – Én kedvellek, és ha szívesen látsz
letelepednék itt egy darabig a testvéremmel együtt. De ha ez neked együtt jár
azzal hogy beleszólsz a húgom vagy akár az én életembe akkor inkább küldj el a
francba mert nem tűröm hogy megmondják mit csináljak. Világos voltam? –
kérdeztem végül mire Linda megszeppenve bólintott én pedig kapva kapva az
alkalmon elmentem.
Reggel olyan
fél nyolc környékén benéztem a húgom és Emma közös szobájába. Mindkét kislány
édesdeden aludt még. Itt a tanítás kilenckor kezdődik így van még fél órájuk.
Had használják ki. Mosolyogva megráztam a fejemet és halkan becsuktam a kis
Internátusi szoba ajtaját. Lehajtott fejjel, a gondolataimba mélyedve
meneteltem végig a folyosón így kissé meglepődtem mikor egy szintén szórakozott
lányba ütköztem a folyosó végén. Meglepetésemre, a vörös hajú lány volt az
tegnap a folyosóról. Láttam hogy már nyitja a száját hogy leszóljon amiért neki
mentem de akkor meglátta ki vagyok és inkább visszacsukta. Azonban én úgy
gondoltam ez így nem teljesen igazságos.
- Sajnálom. – kezdtem – Kissé szórakozott
vagyok ma reggel, nem állt szándékomban fellökni.
- Áh, ugyan
nem téma. – legyintett aztán felnevetett. Én csak felvontam a szemöldököm nem
értve min nevet ennyire a lány. – Bocs, de egy kicsit hülyén érzem magam amiért
ilyen választékosan fogalmaz én meg csak rá legyintek.
- Jézusom te
most lemagáztál? – kaptam a szívemhez tettetett ( milyen nehéz ezt leírni xD – Ashley
) sértődöttséggel – Annyira azért nem vagyok öreg.
- Gondoltam.
Vagyis látom..vagyis… - megint elnevette magát. – Bocs de nem tudok normálisan
beszélni.
- Semmi
gond. Amúgy Conor vagyok. – mutatkoztam be halvány mosollyal az ajkamon.
- Tudom. Hallottam
már rólad. Te vagy a ”Kiválasztott”. – a kiválasztott szónál apró nyuszi
füleket rajzolt a levegőbe. Erre muszáj volt felnevetne. Hát akkor, üdv hírnév,
üdv hülye téveszmék, és üdv téves
megítélés.
- És te
elárulod a nevedet?
- Talán majd
egyszer. – mosolygott a lány titokzatosan és mielőtt kikerülve elszambázott
volna a folyosón még odavetette: - De
nem ma.
Nahát, most egy kicsit olyan érzésen támadt, mintha csak nekem készült volna ez a rész:D
VálaszTörlésVan egy sejtésem, hogy Sonny nem Sonny, azaz talán rájöttem a kapocsra;) Mindegy. Nagyon tetszett ez a fejezet is, olyan aranyos volt az, ahogy Conor bánik Carterrel:) Remélem, hamar lesz kövi...:))
PS.: Akkor itt most hány éves volt Conor?
OXOX ~ Vacak
Hát Sonny ő tényleg Sonny... itt még. És Conor korát illetően akadtak komplikációk :P Mi 34 évesnek gondoltuk először de úgy sehogy sem jön ki a 17 év kor különbség. De minket nem érdekel úgyhogy Conor itt 26 éves :)
Törlés