2013. augusztus 3., szombat

14. rész A New York-i Internátus

Hali!
Hát én vártam a kommenteket az előző bejegyzéshez de itt meguntam a várakozást úgyhogy Vacak kívánságára itt a visszaemlékezés Conor szemszögéből.  Kíváncsi vagyok rájöttök-e hogy kapcsolódik ez a blog mostani részéhez ;)


Conor ( 6 évvel ezelőtt ) :


 - Carter! Ébresztő, megjöttünk. – ébresztgettem a húgomat ahogy a kocsink lefékezett a New York-i iskola előtt. Alig pár napja éltünk még Minneapolisban amikor jönnünk kellett.  Carter nem akart és meg is tudom érteni. Hisz a kishúgom alig múlt 9 éves és mégis több helyen élt már mint ahány helyre eljut egy ember egész életében. De Minneapolis már nem volt biztonságos számára. Ott is megtalálták. Pedig az Internátusba sem volt beíratva. Ugyanúgy harmadik osztályba járt egy átlagos iskolában mint a többi vele egyidős kislány. És mégis megtalálták. Hát sehol sincs már biztonságban? De remélem ez most más lesz. Ugyanis itt megpróbálok változtatni a dolgokon. Eddig én képeztem Cartert hátha így eltompíthatom a képességeit de nem ment. Így is ugyanolyan jó volt sőt talán még jobb mintha egy Internátusban rendes képzést kapna. Hát most meglátjuk mire megy ha a többi gyerekkel együtt tanár képzi. Ezért álltunk most New York hatalmas Internátusa előtt.
 Ahogy a húgom lassan álmosan kinyitja a szemét az első amit meglát az Internátus kapuja. Barna szemei rögtön elkerekednek, a szája tátva maradt.
- Hol vagyunk Conor? – kérdezi halkan.
- New Yorkban. – mondtam mosolyogva míg a húgom kikászálódott a kocsiból.  A haja egész a születésnapjáig bőven a dereka alá ért, de mióta találkozott Emmával, akinek alig ért állig a haja le akarta vágatni, mondván akadályozza a gyakorlatokban. Most hogy öt éve mondogatta végre megengedtem neki hogy levágassa az is rövid volt, de a vállát seperte. Tudtam hogy ha nagyobb lesz meg fogja bánni hogy levágta és ilyen hosszból könnyebb visszanöveszteni. Mindegy, a lényeg hogy most is reflexből a haj után nyúlt hogy tudja birizgálni ( nem tudom miért szereti ezt csinálni… ) de csak a nagy semmit markolta.
- És ez egy… - kezdte elképedve de közbe vágtam.
- Igen! – Tudom hogy a kiképzések akkor kezdődnek amint a gyerekek megtanulnak járni Carter mégsem látott még Internátust.  A New Yorkban lévő sok szempontból különbözött a többi Internátustól. Többek között sokkal elzártabb volt a külvilágtól.  Majdnem annyira mint a Magic Ville-ben lévő. De jogos a kérdés: Ha az a legelzártabb akkor miért nem viszem oda? Nos a válasz roppant egyszerű. Miatta! Hisz’ ha a prófécia igaz ő lesz az aki a húgom halálát fogja okozni. Ezért nem vagyok hajlandó Magic Ville-be menni csak ha már nincs más választásunk. A másik amiben különbözik hogy sokkal nagyobb.  A hozzá legközelebb lévő két Internátus is Philadelphiában és Albany-ban van. ( azaz kb.100 km-erre tőle – A ) És az ország ezen részén amúgy is rengeteg a Védelemző így minimum háromszor akkora mint egy átlagos Internátus ( pedig azok sem kicsik).  Na most akkor hogy is van ez, minél nagyobb annál elszigeteltebb?! Na mindegy.
- Sokkal ijesztőbb ez a hely mint amilyennek képzeltem. –suttogta elszörnyedve Carter és óvatosan a kezembe csúsztatta a kezét.
- Tudom, tökmag! De ne félj, sokkal jobb helyed lesz itt mint Minneapolisban. – Carter keze apró volt az enyémben mintha csak egy játék babáé lenne így féltem ha bíztatásképpen megszorítom azt, összeroppan. Így csak lemosolyogtam a húgomra és elkezdtem a kapu felé vezetni. Mikor odaértünk már nyúltam volna hogy megnyomjam a csengőt de akkor a kapu kitárult és A New York-i Internátus vezetőjével Linda Ashford-al találtuk szembe magunkat. Azt hiszem van egy Carterrel egyidős fia…Collin? Azt hiszem.
- Áh, Conor és Carter Lane! Már nagyon vártunk titeket! – mosolygott és ölelésre tárta a karját.
- Köszönjük hogy itt maradhatunk egy darabig, Linda. – öleltem meg a 29 éves nőt.
- Na és mennyi is az az egy darabig Conor? 1 vagy 2 hét? – tréfálkozott. Igen, ezek szerint körbe járt a hír hogy képtelen vagyok megülni egy helyben. Viszont…
- 1-2 évre gondoltam. – mondtam mire Linda mosolya még szélesebbre húzódott.
- Ezek szerint maradunk? – nézett fel rém reménykedve Carter. Muszáj volt elmosolyodnom a hangjában rejlő bizonytalanságtól. Hiszen eddig fél év volt a leghosszabb idő amit egy városban eltöltött. Mosolyogva guggoltam le hozzá és megfogtam a másik kezét is.
- Igen, úgy tervezem. De te is tudod hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak ahogy eltervezzük őket. – magyaráztam. Mert lehet hogy 3 heten belül megint megtalálnak és akkor mennünk kell. Bár reméltem hogy ezúttal nem így lesz nem mehettem biztosra.
- Igen tudom. – bólintott komolyan a kishúgom. Hiába volt kilenc éves majdnem olyan érett volt mint én 14 évesen.
- Akkor mehetünk? – mikor a húgom ismét bólintott derékon kaptam megemeltem és a karomba kaptam. Carter csak nevetett.
- Hú, de nehéz vagy húgi. – nyögtem fel tréfálkozva. Egyáltalán nem volt nehéz, sőt sokkal könnyebb volt mint arra számítottam.
- Nem is! Csak te vagy gyenge. – nevetett ő is miközben megbökdöste a bicepszemet.
- Áucs. Ez sérti az egómat. – vágtam durcás képet mire Carter egy puszit nyomott az arcomra és kiskutya képet vágva kérlelt hogy bocsássak meg neki. Olyan aranyos volt, még igazából sem tudtam rá fél percnél tovább haragudni.
- Akkor mehetünk? – kérdezte Linda kissé elkomorodva (???), mire az én arcomról is lefagyott a mosoly és Carter letéve a földre bólintottam. Ismét megfogtam a húgom kezét és Linda után elindultunk az Internátus kapuja felé. Linda intett nekünk hogy menjünk előre. Így is tettünk. Lenyomtam a kilincset és kihalt folyosókra számítva ( ez olyan este fél 12 körül van ) beléptem az Internátusba. Ám mikor felemeltem a tekintetemet majdnem ledermedtem. A keskeny folyosón körülbelül 500 Védelmező Tanonc gyűlt össze és valószínűleg várta az érkezésünket. Volt köztük pár kisebb 9-10 éves gyerek is de a nagy többségük 14 és 18 év közötti volt. Mikor beléptünk éreztem ahogy Carter erősebben kezd el belém kapaszkodni és automatikusan közelebb húzódott hozzám. Én nyugalmat erőltetve magamra kihúztam a vállamat és szembe megnéztem magamnak a tömeget. Főleg tini lányok gyűltek össze hogy jól megnézzék ki is a srác aki kijutott a Holtak Viadalából. Ahogy beléptünk minden baráti társaság nem túl diszkréten végigmért és ujjal mutogatva sutyorgott. Kivéve egyiküket.  A szemem megakadt egy vörös hajú, barna szemű lányon. Olyan 16-17 éves lehetett. Ő is talpig feketében volt mint mindenki ( még a kis Carter is ) a teremben. A baráti társasága közepén állt így gondolom ő volt a vezéregyéniség a brancsban. Körülötte teljes volt a zűrzavar, mindenki ujjal mutogatott és terem másik végében lévőkkel beszélgetett miközben hol engem hol Cartert bámulták. De ő nem. Ő csak halvány mosollyal az ajkán figyelt engem, kezét a melle előtt összefonta, csípőjét kicsit oldalra tolta. Ha az ő korában lettem volna igen vonzó lánynak találtam volna.  A tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott és megértést olvastam ki belőle. Ám a következő pillanatban a mellette álló lány a fülébe üvöltött úgy hogy még én is hallottam.
- Sonny, figyelsz te egyáltalán?! – ekkor a lány ( Sonny ??? ) felé fordult és félig haragos félig zavart tekintettel rámordult.
- Itt állok melletted Cassie! És esküszöm ha még egyszer a fülembe üvöltesz kivágom a nyelved! – erre csak halvány mosollyal az ajkamon óvatosan felvontam a szemöldököm és elszakítottam a tekintetem a lányról.
- Na de gyerekek! – lépett be végre Linda a kapun. – Nem megmondtam hogy mindenki maradjon a szobájában?!
- De igen Mrs. Ashford. – morogták a tanoncok és még egy utolsó pillantást vetve ránk lassan elindultak vissza a koleszrész felé. Kivéve a vörös hajú lányt. Oh, értem szóval ő a lázadó. A lány Linda figyelmét sem kerülte el.
- Ha megkérhetném hogy fáradjon vissza a szobájába Miss… - kezdte de a lány belevágott.
- Ahogy óhajtja, őfelsége. – mondta egy szemtelen vigyor kíséretében majd meghajolva Linda előtt ő is követte a barátait. Az igazgató vörösödő feje láttán majdnem én is elnevettem magam.  Aztán Mrs. Ashford megrázta a fejét és összeszedve magát először a húgomhoz fordult.
- Nos Carter mi lenne ha megkeresnéd a szobádat míg én és a bátyád egy kicsit elbeszélgetünk? – Carter kérdőn nézett rám. Nem mintha nem mert volna egyedül is mászkálni az Internátusban de még egész kicsi korában az orrára kötöttem hogy ne mászkáljon el ismeretlen helyen amíg engedéjt nem kér tőlem. Válaszul a tekintetére csak bólintottam mire ismét Lindához fordult.
- Hányas az én szobám? – kérdezte magabiztosan.
- Keresd a folyosón Emma Duchannes-t  és Jared Harrison-t, biztos vagyok benne hogy ott lesznek valahol a keleti folyosón, ők majd eligazítanak. – mosolygott Linda. Meg tudtam érteni, az a két kis kölyök nagyjából születésük óta elválaszthatatlanok.
- Emma és Jared itt vannak? – Carter felvillanyozódott a tudatra hogy a két Védelmező Tanonc akikkel életében először találkozott is itt vannak. Mikor Linda bólintott Carter még szorított egy utolsót a kezemen majd magabiztos léptekkel elindult a keleti szárny felé.
- Úgy látom igen szoros a kötelék közted és húgod között. – vágott a közepébe Mrs. Ashford.
- Igen, természetesen. – válaszoltam a szerintem magától értetődő kérdésre. Carteren kívül senkim sem volt és vica versa. Teljesen normálisnak gondoltam hogy ennyire szeretem a húgomat.
- Megértem én, a szüleitek helyét töltöd be a szívében. – erre csak bólintottam – De biztos vagy benne hogy ez így helyes Conor?
- Ezt meg hogy érted? – ajjajj kezdett veszélyes irányba haladni ez a beszélgetés.
- Úgy értem hogy Carter még kis gyerek. És szüksége van anyai gondoskodásra. – na itt fagytam le. Eddig azt hittem a szüleink haláláról lesz szó, de most hogy a magánéletemet feszeget…
- Elnézést de nem egészen értem mire akarsz ezzel célozni. – pontosan értettem mire akar célozni. De egyszerűen nem akartam számításba venni ezt a lehetőséget.
- Arra akarok célozni Conor – itt sóhajtott egy nagyot – hogy talán le kellene mondanod a húgod neveléséről és itt hagynod őt velünk. – na itt teljesen felment bennem a pumpa és csak egy hajszál választott el attól hogy elüvöltsem magam. Helyette csak erősen ökölbe szorítottam a kezemet. Éreztem ahogy a körmöm a bőrömbe vág és kiserken a vérem még sem voltam hajlandó kiabálni.
- Ide figyelj Linda. – kezdtem nagyon halkan – Én kedvellek, és ha szívesen látsz letelepednék itt egy darabig a testvéremmel együtt. De ha ez neked együtt jár azzal hogy beleszólsz a húgom vagy akár az én életembe akkor inkább küldj el a francba mert nem tűröm hogy megmondják mit csináljak. Világos voltam? – kérdeztem végül mire Linda megszeppenve bólintott én pedig kapva kapva az alkalmon elmentem.
Reggel olyan fél nyolc környékén benéztem a húgom és Emma közös szobájába. Mindkét kislány édesdeden aludt még. Itt a tanítás kilenckor kezdődik így van még fél órájuk. Had használják ki. Mosolyogva megráztam a fejemet és halkan becsuktam a kis Internátusi szoba ajtaját. Lehajtott fejjel, a gondolataimba mélyedve meneteltem végig a folyosón így kissé meglepődtem mikor egy szintén szórakozott lányba ütköztem a folyosó végén. Meglepetésemre, a vörös hajú lány volt az tegnap a folyosóról. Láttam hogy már nyitja a száját hogy leszóljon amiért neki mentem de akkor meglátta ki vagyok és inkább visszacsukta. Azonban én úgy gondoltam ez így nem teljesen igazságos.
 - Sajnálom. – kezdtem – Kissé szórakozott vagyok ma reggel, nem állt szándékomban fellökni.
- Áh, ugyan nem téma. – legyintett aztán felnevetett. Én csak felvontam a szemöldököm nem értve min nevet ennyire a lány. – Bocs, de egy kicsit hülyén érzem magam amiért ilyen választékosan fogalmaz én meg csak rá legyintek.
- Jézusom te most lemagáztál? – kaptam a szívemhez tettetett ( milyen nehéz ezt leírni xD – Ashley ) sértődöttséggel – Annyira azért nem vagyok öreg.
- Gondoltam. Vagyis látom..vagyis… - megint elnevette magát. – Bocs de nem tudok normálisan beszélni.
- Semmi gond. Amúgy Conor vagyok. – mutatkoztam be halvány mosollyal az ajkamon.
- Tudom. Hallottam már rólad. Te vagy a ”Kiválasztott”. – a kiválasztott szónál apró nyuszi füleket rajzolt a levegőbe. Erre muszáj volt felnevetne. Hát akkor, üdv hírnév, üdv hülye téveszmék, és üdv  téves megítélés.
- És te elárulod a nevedet?
- Talán majd egyszer. – mosolygott a lány titokzatosan és mielőtt kikerülve elszambázott volna a folyosón még odavetette:  - De nem ma.
Majd eltűnt az egyik szobában.

<<13. rész

2 megjegyzés:

  1. Nahát, most egy kicsit olyan érzésen támadt, mintha csak nekem készült volna ez a rész:D
    Van egy sejtésem, hogy Sonny nem Sonny, azaz talán rájöttem a kapocsra;) Mindegy. Nagyon tetszett ez a fejezet is, olyan aranyos volt az, ahogy Conor bánik Carterrel:) Remélem, hamar lesz kövi...:))

    PS.: Akkor itt most hány éves volt Conor?
    OXOX ~ Vacak

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát Sonny ő tényleg Sonny... itt még. És Conor korát illetően akadtak komplikációk :P Mi 34 évesnek gondoltuk először de úgy sehogy sem jön ki a 17 év kor különbség. De minket nem érdekel úgyhogy Conor itt 26 éves :)

      Törlés