17. rész Ki vagy te nekem avagy Mira története ( 1. rész )

Na hali!
Tudom hogy tegnapra ígértünk részt de vendégek voltak és így nem tudtam befejezni :/ Viszont most itt van és mint gondolom a címből látjátok ez még nem az egész ( legalábbis az én részemről ).
Bocsi: Ashley és üdvözöl titeket: Kukorka


Jev:
Miután Hayley kidobott, hogy egyenlítse az állásunkat (fejbe dobása miatt), az emberek sorra estek ki. A lányok közül Carter (nem meglepő) és a két másik lány Hayley és a szőke hajú remekelt (ez sem meglepő). A fiúk közül pedig Jared és Eugene a két új (ez meg annál inkább nem meglepő). A lányok a fiúkat a fiúk a lányokat ejtették ki sorra, míg végül az ő 5-ösük maradt. Az egyik labda Eugenenál a másik Carternél volt. - Na, dinka el is dobod vagy szorongatod még egy kis ideig az a labdát? – kérdezte Eugene Carternek küldve az üzenetét. - Eldobom, de úgy hogy azon a hatalmas arcodon csattanjon! – vágott vissza csípősen Carter. Hayley kérlelő boci szemekkel fordult felé. - Csak azt ne! – könyörgött. – Az az egyetlen dolog rajta, amivel mehet is valamire. Mása nincs. – az osztály ezen nagyot röhögött. - Ez fájt baby! – mondta Eugene Hayley felé fordulva, de fél szemét Carteren tartva. Hayley arca vörösödni kezdett, hangosan lépve (inkább tarolva, mint lépve) ment Carterhez, majd jobb kezével kiszedte Carter kezéből a piros gumilabdát, majd villámsebességgel Eugene felé hajította. Akkorát csattant a falon, hogy az már nekünk fájt. Jared azonnal a labda után ment és azonnal a szőke hajú lány felé hajította. - Mér’ én? – kérdezte a lány sértett hangon mégis fülig érő szájjal. - Mert te vagy a leggyengébb Emma! – szólalt meg teljesen egyszerre Carter, Hayley, Eugene, Jared a szőke hajú lány felé, akiről kiderült, hogy Emma a neve. Eugene ugyanúgy Emma felé hajította a labdát, aki egy laza lépéssel kikerülte a felé száguldó tárgyat. Elment a két labdáért és Carternek meg Hayleynek passzolta. Mindketten Eugenet vették célba, aki leguggolt, hogy a két labdát egyszerre kikerülje. Jarednek is félre kellett állnia, hogy ne találja el egy főbb fontosságú szervét. Egy ideig így figyeltük a játékot. Eugene és Jared Emmát vették célba, Carter, Hayley, Emma trió pedig folyamatosan Eugenera célzott. Ez egy ideig így tartott, amíg Emily meg nem szólalt. Bocsánat… míg nyávogni nem kezdett. - Tanár úúúúúúúr! – nyávogta a naplóba meredő tanárnak, aki egy pillanatra kidugta az orrát amíg Emily elmondta. Megjegyzem, nem is a mi naplónk volt nála. – Meddig fognak még játszani? Máár annyira uuuncsiiii! – a haverokkal egyszerre fogtuk be a fülünket, hogy kizárjuk a macskanyikorgást… majd egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Mindenki hallotta Emilyt… kár hogy Hayley is. - Talán valami bajod van, hogy jobban játszunk mint ti? – kérdezte Hayley Emily felé fordulva. A tanár közben csak legyintett és valamit firkálni kezdett a naplóba. - Lehet, hogy kidobósban jobb vagy, de ez látszik is a szakadt utca kölyök stílusodon. – kezdett vitatkozni mellette Cornelia vihogott és még a telefonjába ragadt Emma barátnője is felnézett. – Ez már annyira lejárt lemez. – Hayley arcát figyeltem és rájöttem valami színésznek kéne mennie. A szimplán felháborodottból valami hihetetlen arc mimikával torzult át az arca „Most meghalsz!” nézéssé. - Ajánlom, hogy most fogd be Emily, mert ha folytatod… - kezdte Carter, de Hayley közbe szólt. - Nyakad töröm! – indult meg Emily felé, de Carter odakiáltott neki. - Hayley!... – de akkor hatalmas csattanással csapódott be Hayley hátába a piros gumilabda. – A labda. – folytatta normálhangon Carter. Hayley szikrákat szóró szemekkel a fiúkra nézett. Először Jaredre nézett, de megrázta a fejét, és tekintete barátján állapodott meg. - Te dobtad? – kérdezte, mire Eugene halál nyugodtan bólintott és még ezt a mondatot mellékelte mellé. - Én talán túl is élem, nem úgy mint ő. - Még számolunk! – majd Hayley hangosan fújtatva kicsapta a tornaterem ajtaját. Carter átadta a labdát Emmának és gondolom Hayley után ment. Utána minden kezdett normalizálódni. Mindenki visszafordult a szomszédjához beszélgetni. Jared közelebb ment Emmához, majd hozzá érintette a karjához a labdát és rámosolygott. A csengő is épp akkor szólalt meg, így mindenki lepattant a lelátóról és ment az öltözők felé. Félre hívtam Emilyt, mielőtt még öltözni ment volna. - Fejezd be! – mondtam a szemébe. - Mit? – villogtatta 24 karátos mosolyát. - Azt, hogy folyamatosan csinálod a feszkót és a konfliktust. – magyaráztam. – Nem érsz el vele semmit. Főleg nem engem. – eztán kikerültem és indultam is. - Nem te vagy a világ közepe! – szólt utánam. - De te sem. – válaszoltam meg sem fordulva Miután átöltöztem, megvártam Kelleyt és együtt haza sétáltunk. Túlestünk a szokásos napi történtekről. Amikor fél úton jártunk, akkor feltett egy érdekes kérdést. - Jev… Neked tényleg tetszik Carter? - Mi? – értetlenkedtem. – Ez valami vírus, amit Nick terjeszt? - Nem… Csak látszik rajtad, hogy vele más vagy, mint akikkel eddig jártál. – magyarázta (angolázta, már fogalmam sincs hogy kell ezt mondani XD – Kukorka). – És most nem értem. Most Carter csak egy újabb lány és pár nap múlva már nem is fog érdekelni vagy, neked tényleg tetszik? – nézett rám kíváncsi szemekkel. - Ma mi baja van mindenkinek? – néztem az égre. – Ma mindenki meg fog őrülni? - Szóval, nem is tiltakozol, hogy tetszik neked? – kérdezte győzedelmes mosollyal Kelley. - Most erre mit mondjak? Még nem tudom. – mondtam és előresiettem, hátra hagyva Kelleyt, és befordultam a házunkhoz, majd magam mögött becsaptam a bejárati ajtót és felmentem a szobámba és ledőltem az ágyra. Jó kérdés volt, amit Kelley kérdezett. De tényleg nem tudom. Tetszik, amikor jó kedve van és vidám és nem fűz valami gúnyos dolgot minden második mondatához. Tetszik, ha csak mi ketten vagyunk sokat tudok vele nevetni. Például az idegesít, hogy szinte semmit se tudok róla. Idegesít, hogy bármit kérdezek kitér a válasz elől. Idegesít, hogy el van egymagában és nincs szüksége a társaságomra. És a legjobban az idegesít, hogy Kelleynek igaza van. - Jeeeev! – kiáltott anyám. – Hozzád jöttek! – feltápászkodtam és lecaplattam a lépcsőn, ám, amikor megláttam a személyt az ajtóban, elkerekedtek a szemeim. Az ajtóban nem más állt, mint… Carter Lane.

Carter:

 - Carter? Te meg… - kezdte Jev enyhén sokkolódva de közbe vágtam.

- Ne kérdezd mit keresek itt mert én sem tudom. – emeltem fel a kezem mintha meg akarnám állítani hogy beszéljen. – Csak egyszerűen …úgy éreztem mondanom kell valamit.

- Öhm… rendben akkor, bejössz? – állt félre Jev az útból hogy beinvitáljon. De csak megráztam a fejemet jelezve hogy nem áll szándékomban bemenni. Igazából idejönni sem állt szándékomban. De egyszerűen…nem volt nyugtom otthon. Rendet raktam, tanultam, olvastam, zongoráztam, edzettem, mindent csináltam de semmivel sem voltam képes lekötni a gondolataimat.  Úgyhogy felmentem átöltöztem és sétálni mentem.  Most kivételesen nem volt célom. Nem mentem sehová, csakis amerre a lábam vitt. Gondolkodtam. Conoron, Scotton, Hayley-n és Jeven. Főleg Jeven.  Nagyon bunkó voltam ma vele pedig nem érdemelte meg. De nem tehetek róla.  Sosem hiányoztak igazán a szüleim de a haláluk mindig is kényes téma marad. Ha Jev emlegeti is. De..mégis. Talán itt az ideje hogy beszéljek róla. Talán itt az ideje hogy elmondjak mindent.  A csatákat amikben barátaim haltak meg.  Az edzéseket amelyeken már most több sebet szereztem mint amennyit egy átlag ember egész életében.  A folyamatos költözést és az állandóság hiányát. Az életemet. A Védelmezők életét.  A legtöbbünk egy Internátusban nő fel. És ah elveszít egy embert az maximum azért lesz mert egy hadjáratban meghal. De ez az életünk része.  Már akkor ezt papolják nekünk mikor azt sem tudjuk miről rizsáznak.  Nekik megvan az állandóság az életükben. De nekem? Nekem két dolog van az életemben ami állandó. A bátyám magam mellet. És a szeretteim halála. Volt már hogy nekem kellett leszúrnom egy barátom hogy ne szenvedjen miközben elhagyja ezt a világot. Sírtam. Féltem. Gyászoltam. Aztán tovább léptem. Talán itt az ideje véget vetni ennek. Talán ha elmondok mindent megkönnyebbülnék. De nem. Nem tehetem. Nem kockáztathatom mások és a magam életét.  Így egyedül kell megbirkóznom a démonjaimmal.  De az hogy ilyen bunkó legyek nem szerepel a repertoáromban. Pláne nem azokkal akik igyekeznek kedvesek lenni velem. Conor azt megtilthatja hogy emberekkel szoros kapcsolatot hozzak létre(ez volt az alkunkban miszerint nem kényszerít többet hogy Internátusban tanuljak ). De azt nem hogy normálisan viselkedjek velük. Ezért talán én lepődtem meg a legjobban amikor felnéztem és a Townsond ház kapujában találtam magam.  Ekkor pedig tudatosult bennem hogy Jev még mindig a válaszomra vár.

- Nem, inkább nem mennék be ha nem gond. Szerintem a húgod nem nagyon szereti amikor a közeledben vagyok. – jelentettem be a számomra teljesen logikus tényt.

- Ezt ne vedd a szívedre, Kelley sosem szereti ha lányok mászkálnak körülöttem. – mondta Jev mosolyogva miközben becsukta az ajtót maga mögött és kisétált mellém a verandára.

- Akkor gondolom Emily-vel sincsenek valami jóban. – mondtam én is mosolyogva miközben letelepedtem a veranda lépcsőjére.

- Könnyen meglehet. De sosem mutatná ki mert Emily a hajrá-lányok kapitánya Kels meg nem akar repülni a csapatból. – erre csak bólintottam. Tudtam hogy arra vár hogy mondjak valamit. Elvégre is elméletileg ezért jöttem. De nem tudtam hol kezdjem. Bocs hogy egy ribanc voltam de nem szeretem ha felemlegetik hogy a szüleim meghaltak a Holtak Viadalában? Nem ez így nem lesz jó. Így helyette csak ezt mondtam:

- Mond meg a szoknyapecér haverodnak hogy ne rágjon be Hayley viselkedése miatt. Tegnap beállított hozzájuk a húga Angela és most kicsit ingerült emiatt az egész miatt. De általában nagyon rendes lány.- mondtam egy öt perc hallgatás után.

- Ugyan, én kérek elnézést a barátnődtől Nick nevében.  Jobb híján egy asztallal is képes lenne kikezdeni. – erre felnevettem. Hát, úgy fest tök mindegy a bolygó melyik részén lakik az ember a fiúk mindenütt ugyan olyanok.

- Na és…ő meg ez a Eugene gyerek… Mióta vannak együtt? – kérdezte ismét egy kis hallgatás után.

- Hát az attól függ. – vakargattam meg a tarkóm – Azt kérdezed akkor mióta voltak együtt maikor megtudtad hogy járnak vagy most ebben a pillanatban mióta vannak együtt?!

- Áhh értem, akkor az övék ilyen se veled se nélküled kapcsolat. – bólogatott amolyan én-a-szakértője-vagyok-ám-ennek-a-témának fejjel.

- Igen, mondhatni.

 - bólogattam én is visszafojtott nevetéssel.

- És Jared meg a szőke lány?

- Emma. – mondtam meg a ”szőke lány” nevét. – Ők viszont már ősidők óta együtt vannak.

- Értem. – mondta majd elhallgatott. Felé fordultam mert láttam éreztem hogy még akar mondani valamit. Már nyitottam a számat hogy bátorítsam mikor kinyögte bennem meg megállt az ütő. – És neked van barátod?

- Öhm..én.. – kezdtem de nem fejeztem be. A legkevésbé sem akartam Jevvel Scottról beszélgetni mikor elméletileg azért jöttem ide hogy újra kezdjünk. Fellöktem magam a lépcsőről és sétáltam előre vagy két lépést majd megálltam Jevnek háttal. Most mit mondjak? Nem, Jev barátom nincsen csak egy idegbeteg exem aki ki akarja nyírni a fél világot? A francba!

- Figyelj, ha nem akarsz nem kell válaszolnod! – mondta én pedig eszméletlenül megkönnyebbültem. Ám akkor, mondott még valamit amitől halványlila fingom sincs miért de teljesen elborult az agyam. – Megértem ha nem akarsz róla beszélni?

- Megérted? – kiáltottam miközben hirtelen felé fordultam. – Ugyan mi a francot érthetnél te? Pont te akinek mindene megvan a büdös életben?

- Most meg mi bajod van? – állt fel és kezdett kiabálni Jev is – Tudtommal nem mondtam semmit

amivel megbánthattalak volna!

  - Oh, igen mert te mindig mindent tudsz, nem igaz? Tökéletesen átlátod a világ értelmét és hogy egy ember mit miért tesz és miért nem tud beszélni dolgokról?

- Mi van?  Most komolyan ezért durrant el az agyad? Képzeld nekem is vannak dolgok amikről nem szívesen beszélek!

- És ezért azt hiszed a te problémád ugyanaz mint az enyém? – kérdeztem normális mégis gúnyos hangon. Tényleg fogalmam sem volt mi a ménkű ütött belém. Talán az hogy Jev azt hitte azért mert idejöttem már puszipajtások lettünk? Francokat! Nem ezért. Hanem mert cseszett felelőtlen. Ha az én világomban élne már rég halott lenne. Ha Védelmező lenne egy démon vagy egy Őrző már rég kinyírta volna. Nekünk folyamatosan résen kell lennünk. Mert bárki lehet ellenség. Bárki lehet egy merénylő aki álmodban akarja átvágni a torkod.  Bárki kívánhatja a halálodat. Figyelnünk kell kiben bízunk meg, hogy kinek, mit mondunk el. Mert lehet hogy akinek elmondjuk csak egy csaló. Egy átkozott kém akit arra képeztek hogy mindenki bizalmába férkőzzön majd ölje meg őket. Nem ezt tapasztaltam én is Scottal? Ez pedig egy soha be nem gyógyuló seb. Hogy valaki akiben ennyire megbíztam, akire többször rábíztam az életemet ilyen egyszerűen és minden lelkiismeret-furdalás nélkül átvágott. Erre ide jövök, beszélgetünk, én elmondom neki amit tudni kell de ez nem elég. Honnan tudhatnám hogy ő nem olyan mint Scott? Mármint nyilván nem Őrző mert ahhoz túl hülye. De honnan tudhatnám hogy nem fogja ellenem felhasználni amit most elmondok neki? Nem áll jogában faggatózni. Na meg…egy igen kényes pontra tapintott. Mert ahol ott van Scott…ott ott van Mira is.

- Nem hiszem azt de…- kezdte de itt elakadt. Na igen, de mi? És…oh, a fenébe már megint. Megint kezdte átvenni felettem a hatalmat a már jól ismert vörös köd. De mi a franc? Egy nap kétszer is? Ez nem igaz! Vettem egy mély levegőt hogy lecsillapítsam a gondolataimat. Nem hagyhatom hogy ez történjen. Most nem! Kinyitottam a szememet és a tekintetem találkozott Jevével. Azokkal a gyönyörű mélykék szemekkel amiktől már biztos lányok ezrei haltak szörnyet (persze átvitt értelemben. Bár…ki tudja?). Igaza volt. Ő nem tett semmi rosszat. Akkor most mi bajom van? Miért történik ez velem?

- Igazad van. – sóhajtottam végül – Nem csináltál semmit csak…eszembe juttatsz valakit.

- És az annyira nagy baj? – Jev még mindig dühös volt megjegyzem jogosan.  De nem akartam hogy olyasmi miatt haragudjon rám amit nem érthet meg.  Ráadásul joga volt tudni. Tudni kellett mit tslál ha velem kezd. Pár másodpercig viaskodott egymással a 15 éves tini lány és jól képzett Védelmező. Az egyik mindent el akart mondani Jevnek és azt várni hogy átlölelje és megnyugtassa hogy nem az ő hibája. A másik tudta hogy ő tehet róla és bűnhődni akart ezért. Magában tartani a 3 éves titkot és várni mikor roppan össze a teher alatt. Végül úgy döntöttem elmondom neki. Csak nem a teljes igazságot.

- Mondhatni. – bólintottam az imént feltett kérdésére válaszolva – Az egyik legjobb barátnőmet Mirandát juttatod eszembe.

- Na várjunk csak! Tényleg egy barátnőd jut rólam eszedbe? – vonta fel az egyik szemöldökét.  Aztán végignézett a megjelenésén-. Most is ugyanazt viselte mint máskor. Farmer, tornacipő és az agyonhasznált szürke kapucnis pulcsi. Néha elgondolkodom van-e más ruhája… - Ennyire csak nem nézek ki buzisan.

- Nem úgy értettem. – mondtam a szememet forgatva. – Csak a szemetek és a hajatok színe is pontosan egyezik. Meg a jellemetek. Ő is mindig a társaság közepén állt. Ő volt a mókamester, aki mindig balhézott az órákon, kikezdett mindenkivel és aki viccet csinált mindenből.  A hajrá lányok kapitánya volt de egyáltalán nem úgy mint Emily. Vagány csaj  volt aki folyton mosolygott, megvédte azokat akik a tápláléklánc legalján álltak és azokat csesztetet akik a tetején.  De ez csak a látszat volt. Ha szükség volt rá kiállt a barátaiért, ahogy ma te kiálltál értem. Ha szomorú voltál megnevettetett. ha gyászoltál ő is gyászolt. Ha darabokra tört a szíved ő összerakta. Veled volt jóban-rosszban. ( Hepiben, depiben lazán, faszán, de igazán. xDDD – Ashley ) Igazi barát volt. És igen, ebben a tekintetben hasonlít rád. – mondtam halvány mosollyal az arcomon pedig éreztem hogy a szívem már most majd meg hasad.

- Ez mind szép és jó de Carter…Volt? Mi az hogy csak volt? Elköltözött vagy mi? – jaj Jev bárcsak…bárcsak elköltözött volna.

- Nem, nem költözött el.- hatalmasat nyeltem majd kimondtam. – Meghalt.

- Oh, sajnálom. – mondta erre Jev és láttam rajta hogy nem csak azért mondja mert illedelmesség meg minden hanem tényleg látja rajtam a szenvedést és tényleg sajnál. De ne! Ne tegye! Ne engem sajnáljon hanem Mirát.

- Tudom. – mondtam végül majd minden mindegy alapon kinyögtem: - Én öltem meg.

<<16.rész

17. rész(part2)>>