13. rész Ally titka/ Ki a Kiválasztott?

Hali!
Itt az új rész de nézzétek el nekem hogy ennyit késett és hogy ilyen béna lett. Ebben van egy kis újítás hisz' Conor és Ally szemszögéből is olvashattok. Allyt Kukorka Conort én alkottam. Reméljük tetszeni fog. Ha mégsem engem okoljatok majd szétment a fejem és nem volt semmi ötletem a részhez ezért késett ennyit. De remélem a hossza majd kárpótol ( 8 oldal word-ben ). Na de be is fogom a lepénylesőmet, jó olvasást:
Ashley és Kukorka


Jev:
Reggel 6-kot szokásosan csörgött a vekker. Kábán csapkodtam, míg végül sikerült elhallgatatom. Nyertem vagy 10 másodpercet, amikor a csendet egy hangos és éles sikítás törte meg reggel 6 óra 00 perc 10 másodperckor. Nem törődve vele, megint visszadőltem a párnámba. Már aludtam volna vissza, amikor… nyakon öntöttek vízzel. Idegesen pattantam fel és a hajamról lecsöpögő vízcseppeken át néztem anyámra, aki egy vödör vizet tartott a kezében gúnyos mosollyal az arcán.
- Ez mire volt jó? – kérdeztem.
- Így jár, aki sokáig fenn marad. – mosolygott.
Dühösen vonultam ki a fürdő felé, ahol a folyosón Kelleyvel és Allyvel (dikk ez rímel XD by: Kukorka) jöttem szemben. Ally fáradtan, Kelley pedig csurom vizesen állt a fürdő előtt.
- Ha még egyszer így kell felkelnem és elköltözöm. – morogta dühösen Kelley.  Bement a fürdőbe, de Ally utána szólt.
- Mondja az, aki neki állt sikítozni reggel 6-kor. – mondta dühösen Ally és – nagy valószínűséggel – visszament aludni. Kikaptam egy törülközőt és visszamentem a szobámba készülődni.
Suliba nyúzottan mentünk mind a ketten. Később Kels mondta, hogy új nevet adtak nekünk (vagyis a fél iskola)… a halott menők. -.- 3. óráig Carterrel nem is találkoztam a hülye órarendünk miatt. Csak három óránk van együtt, a biosz, a szerdai tesi és a keddi kémia. Carter szokásosan hátra vonult, hogy meghúzza magát, így a fél osztály közöttünk volt. Mivel én elöl ültem Nickkel, Carter pedig leghátul, egyedül.
Néha hátra néztem, a fülhallgatójával a fülében úgy csinált mint, aki jegyzetelne.

Carter:

Reggel bármilyen fáradt is voltam 20 perccel az ébresztőm csörgése előtt ébredtem. Alig aludtam három órát, de egyáltalán nem voltam fáradt. Túlságosan is bepörögtem ahhoz, hogy aludni tudjak. Ma, ha mondhatjuk így új megbízást kaptam. Ki kell derítenem mennyire emlékszik Jev. Na, nem nehogy azt higgyétek, hogy ennek örülök annyira. Talán megfeledkeztetek a Scottal való találkozásomról az erdőben? Ejnye! Hát én nem! Ez a boszorkánymesteres dolog kicsit elhúzódott, de azért elmentem a híd alá. Többet akartam tudni erről az egész prófécia dologról. És kezdett rémleni valami azokból az időkből, amikor együtt voltam Scottal

***

 - Hová, hová Carter? – kérdezte Hayley aki rajtakapott hogy épp próbálok kislisszolni az Internátusban lévő közös szobánk ajtaján. Behúzott nyakkal hajoltam vissza a résen és a cseppet sem haragos barátnőmmel találtam szembe magam.  Kicsit megnyugodtam. Ha nem akarja leharapni a fejemet az jó jel.

- Scottal találkozom. Léci ne mond el Conornak! – könyörögtem mire Hays vigyorogva ugrott le az ágyára.

- Júúúj, titkos randi? Milyen romantikus!

- Ajj fogd már be! – vigyorogtam én is és megcsaptam a pulcsim ujjával. – Tudod hogy ez nem randi.

- Aha persze, én meg Cadair királynője vagyok! – üvöltött utánam még mielőtt az orrára csaptam volna a szoba ajtaját. Egy pillanatra nekidőltem és vigyorogva beleharaptam az alsó ajkamba. Aztán ellöktem magam az ajtótól és megszaporázva a lépteimet siettem végig a folyosón. Már annyiszor szöktem ki az Internátusból hogy tudtam a folyosókon járőröző oktatók időbeosztását. A karórámra néztem. Most van 4:33 azaz két perc múlva fog befordulni a sarkon az őr. Addig ki kell jutnom.  Elsiettem Bianca szobája előtt és akkor eszembe jutott valami. Az Internátusok, mindegyik, hatalmas gótikus épületek elég régi jellemmel. Azaz a nagy ablakok alatt vannak párkányok. És Biancáék szobájában van ilyen ablak. Olyan csendes nyitottam ki az ajtójukat ahogy csak tudtam. Óvatosan belestem. Ahogy sejtettem. Bincs és a szobatársa már aludtak. Óvatosan belopództam a szobába és behúztam magam mögött az ajtót. Mikor kattant a zár összerándultam és hátrafordultam hogy megnézzem felébredtek-e a lányok. Az Angyalnak hála mind a ketten jó mélyen aludtak és nem keltek fel a zajra amit csaptam. Hátat fordítottam az ajtónak és hasonlóan lopództam át az ajtótól a két ágy között elhelyezkedő erkélyhez mint a rózsaszín párduc. ( támm tárámm tárámtárámtárámtárámtáráááááááááám - A ) Ott óvatosan felpattintottam a zárat felhúztam az ablakot és kiléptem a keskeny karimára. Odább oldalogtam két lépést és óvatosan visszahúztam az ablakot, majd szorosan a falhoz tapadva lenéztem. Hát kár volt. Nehogy az higgyétek hogy tériszonyom de 4 emelet magasan azért egy kicsit alábbhagy az ember magabiztossága. Ezért úgy oldalogtam végi a peremen hogy folyamatosan azt mondogattam magamnak:

- Ne nézz le, ne nézz le, ne nézz le… - egész amíg el nem értem a sarokig. Ott aztán nem maradt sok választásom. Volt egy hatalmas nagy tölgyfa nem messze a faltól. Viszont ha elvétem 4 emeletnyit zuhanok. Pár másodpercnyi hezitálás után úgy döntöttem mivel máshogy nem igazán tudok lejutni meg kell próbálnom. Úgy hogy megpróbáltam. És nem sikerült. Pár centire elvétettem a fa ágát. Hogy mi volt az első gondolatom? MEG FOGOK HALNI! És a második? A pulcsim! Pontosan. Fogtam a pulcsimat, meglendítettem, hogy a másik vége az ág másik oldalán legyen, elkaptam az ujját mire hatalmas rántást éreztem a vállamban. Azt hittem kiszakad a karom a helyéről ezért elengedtem a pulcsit. Így már eléggé le voltam lassulva ahhoz hogy amikor leérkezek elég legyen vetnem egy tigrisbukfencet hogy ne törjön el semmim. Felpattantam és végignéztem a testemen. Hogy lehet hogy túléltem 4 emeletnyi zuhanást? Meg kellett volna halnom! Ráadásul egy karcolás sincs rajtam, csak a karom fáj. Felnéztem. A francba, a pulcsimat a fán hagytam…Mindegy. Scott már biztosan vár…

- Carter! – hallottam meg a fojtott kiáltást a sarok felől mire odakaptam a fejem. Oh, csak ne Conor legyen az. – Carter jól vagy? Láttam az esést és…

- Scott! – sóhajtottam fel a mondat közepén mikor rájöttem hogy nem a bátyám vagy valamelyik felügyelő az. – Semmi bajom, csak..a karom egy kicsit de…

- Mutasd! – szaladt oda hozzám a fiú és óvatosan feltűrte az ingem ujját. Pár percig nézegette és óvatosan meglazította az izmokat hogy rendben legyek. Amíg ezt tette én az arcát tanulmányoztam. A szeme szinte ragyogott a sötétben, az arcára kiült az aggodalom.  Az arcán végigfutott egy csúnya szúrt seb. Valószínűleg az egyik edzésen szerezte. De gyönyörű vonásait még ez sem torzíthatta el. Ajka kecses ívét, szeme ragyogását, arca finom vonásait… - Úgy látszik rendben leszel.

- Az jó. – motyogtam esetlenül. Erre Scott elmosolyodott. Valahogy mindig szerette ha elbizonytalanodom a jelenlétében. Emlékeztem mikor… -de már nem jutott időm emlékezni mert Scott óvatosan az ujjaim közé fűzte a sajátjait. A lélegzetem elakadt és kérdőn néztem fel a rákvörös arcú fiúra.

- Menjünk innen mielőtt meglátnak. – mondta és húzni kezdett a kolesztől távolabb eső kis kertbe. A hangja magabiztosan csengett noha az arcszíne mást mutatott.

- Egyébként hogy csináltad? Mármint hogy ugrottál le a fáról? Másnak ez felért volna egy öngyilkossággal! – nézett rám a fiú értetlenül, vegyes kíváncsisággal.

- Nem tudom. Én.. – itt egy pillanatra elhallgattam és megpróbáltam rendezni magamban mi is történt. – Én csak…azt tettem amit az ösztönöm diktált.

- A bátyád tanította igaz? – kérdezte pár másodperc hallgatás után Scott. Nem nézett rám de egy pillanatra sem engedte volna el a kezemet.

- Igen. – néztem rá meglepetten. Honnan tudja hogy a bátyám képzett 6 éves koromig? Mindenkinek azt mondtuk hogy a Magic Ville-i Internátusban tanultam ami el van vágva a többitől…ki tudjam miért?! – Miért?

- Csak tippeltem. Mivel a bátyád a kiválasztott reflexből csinál ilyeneket. Így csak ő taníthatta. – vont vállat ahogy beértünk a kertbe és elhelyezkedett a füvön velem szembe. Elgondolkodtam.

- Sokszor hallottam tőled hogy a bátyám a kiválasztott. De hogy érted ezt? És mire lett kiválasztva? –eddig nem igazán törődtem azzal hogy minek nevezte Scott Conort, de ha ez kihat a képességeire is…

- Miért? Más még nem mondta neked vagy neki? – vonta fel kérdőn a fél szemöldökét a fiú. Áh, kicsit sem volt szexi mozdulat, hooool?! Nem bíztam a hangomban, úgyhogy csak megráztam a fejemet.

- Hallottad már a  három csillag próféciáját? – kérdezte meglepetten. Ismét megráztam a fejem.

- Mesélsz nekem? – néztem rá kiskutya szemekkel mert kezdte felcsigázni az idegimet.

- Hát persze. – mondta majd megpaskolta a földet maga mellett én pedig mosolyogva dőltem le mellé a fűbe, államat a két kezemen támasztva, lábamat a levegőben lóbálva csillogó szemmel néztem fel rá mire elnevette magát. – Egyszer volt hol nem volt, ötszáz évvel ezelőtt volt egy Cadair nevű ország. Ebben az országban élt két igencsak tehetséges fiatal Védelmező. Charlotte és Jeveviel. Jev és Charlotte nem ismerték egymást. Cadair két külön Internátusában tanultak. De mind a ketten a saját Internátusuk legjobbjai voltak.  Sokan mondták hogy a Nephilimek azért gyönyörűek mert félig angyalok. Hát akkot Charlotte és Jev földre szállt angyalok voltak, hisz ők a szépségükkel, a tehetségükkel még inkább kiemelkedtek. Aztán jöttek a Játékok és így végre utjaik keresztezték egymást.  Előbb barátok, majd szerelmesek lettek. Sosem látott még senki náluk szebb és tehetségesebb párt. Mindenki azt mondta a sors rendelte hogy nekik együtt kell lenniük. De volt aki nem így gondolta. A neve Nataniel. Boszorkánymester volt aki már nagyon régen szerelmes volt Charlotte-ba. És mikor meghallotta annak hírét hogy Charlotte más férfit választott helyette bedühödött. Azt mondta ha Charlotte nem lehet vele, akkor ne legyen senkivel. És így is lett. Hallottál már a Mennyek Háborújáról? – bólintottam. A Mennyek Háborúja a valaha volt legádázabb küzdelem. Azt tanították hogy 300 Védelmezőből alig 10 tért vissza élve. – A Háború egyszerű démonvadászatnak indult. Azt hitték találtak egy kaput valamelyik démon-dimenzióba. De nem így volt. Nataniel csapta be őket. Mikor odaértek a Védelmezők bezárta a kaput. Valamennyit  lemészároltak, akik pedig menekültek vagy harcba szálltak…Nos előbb-utóbb ők is mind meghaltak. De akiknek sikerült élve megúszni, ők sem voltak a régiek többé. Jev és Charlotte is ott voltak a Háborúban. Ők azok közt voltak akik életben maradtak. De nem a tehetségüknek köszönhetően. Nataniel megparancsolta a démonjainak hogy nekik kettejüknek életben kell maradniuk. Mert velük ő végez. És ezt is tette, csak nem a hagyományos fogalomban. Egy átkot szórt mindkét a családra. Jev-ére és Charlotte családjára, a Lane-ekre. Az átokban az állt hogy ha Jev és Charlotte valaha együtt lesznek, mindkettejük és a családjuk, már ami maradt belőle, meghalnak. Mikor Jev és Charlotte még így sem akartak engedelmeskedni neki tovább fűzte a dolgot. Azt mondta 500 év múlva a vérző hold alatt minden családban, az sajátjában is születni fog 3 gyerek akik közül az egyik lesz a felügyelő, Charlotte utódja halott, Jevé pedig a gyilkos. Erre sem reagáltak de a boszorkánymester nem tréfált. Megátkozta a családjukat így Charlotte-ban és Jevben is benne égett már a mennyi tűz ami miatt nem érhettek egymáshoz vagy kínok kínja közt haltak volna meg mind a ketten. Így nem tehettek mást, tovább léptek. Eltelt az ötszáz év és Conor a vérző hold alatt született. Így azt mondják ő a kiválasztott. Charlotte Lane utódja. A másik kettőről pedig senki sem tud semmit de mindenki azt vallja ha igaz a legenda Nataniel és Jev utódja meg fogják ölni Conort. – fejezte be a mesélést.  Én meg csak néztem.  Ez nekem kicsit sok volt egyszerre. Először is: Scott azt mondta a bátyám meg fog halni. De ez túl komor volt hogy rákérdezzek. Csak bámultam magam elé és mivel nem voltam olyanjó kedvembe mint a legenda vagy prófécia vagy mit tudom én minek nevezte Scott, előtt felültem törökülésbe és magam alá húztam a lábamat. Nem voltam hajlandó ránézni semmire. Így mikor Scott átölelte a vállamat és magához húzott szinte automatikusan hajtottam a fejem a mellkasára.

- Hé, nehogy komolyan vedd. Ez is biztos csak egy ostoba Védelmező legenda. – igaza lehetett. A Védelmezőknek rengeteg legendája van és lehet hogy csak akkor találták ezt ki mikor Conor visszatért a Holtak Viadalából. ( Ez az a csata amiben Carterék szülei meghaltak. ( igen minden nagy háborúnak fogunk nevet adni ) – A ) Állítólag a fiatalabb korosztályból ő volt az egyetlen aki élve megúszta az összecsapást  és lehet hogy ezért szeretik Kiválasztottnak hívni. És ha tényleg a vérző hold alatt született az csak…várjunk csak!

- Scott mikor van a Vérző Hold? – emeltem fel hirtelen a fejem a mellkasáról. Gondolom ő is meglepődött a hirtelen mozdulattól mert egy percig habozott a válasszal.

- Június első hete és November utolsó vagy utolsó előtti hete. Este 9 és 10 óra között.

- De hát én is Júniusban születtem. 9:33-kor. – mondtam mert mi van ha mégsem Conor a Kiválasztott? Már ha igaz ez a nyamvadt legenda.

- Jó, de Conor az első szülött. – magyarázta az igazából logikus teóriát.

- Viszont én lány vagyok. Nem gondolod hogy Charlotte inkább lányként reinkarnálódott volna? – ezen elgondolkodott egy pillanatra, majd biccentett jelezve hogy igazam lehet. – És akkor most én vagyok a halott? Engem fognak megölni? Conor nem viselné el ha még egy családtagja meghalna! Neki már csak én vagyok! Scott ez… - kezdtem bepörögni. Ha igaz a legenda és tényleg meg fogok halni Conor összetörik. Nem lesz már senkije.  

- Shhh. – tette a számra a mutatóujját Scott ezzel jelezve hogy maradjak csendben. Majd a kezét levette az ajkaimról és mélyen a szemembe nézett – Nem fogsz meghalni. Sosem hagynám hogy bármi bajod essen! Az életem árán is megvédelek! ( Mert: ’’ I’ll protect you with my life.” from Csontváros ;) – A )

- Megígéred? – suttogtam erőtlenül.

- Megígérem!  - súgta ő is majd lassan, nagyon lassan hogy legyen időm elhajolni ha akarok, ajkát az enyémre illesztette és most először mióta ismerjük egymást, Scott Cipriano megcsókolt.

***

Na jó, mielőtt leszóltok tudom hogy ez hamarabb is eszembe juthatott volna, mármint hogy mit mondott Scott, de nyilván fiatalabbik és kétségtelenül ostobább énemet az emlék nem ez a része fogta meg inkább. Jól van na nem kell cikizni. Míg ezen az emléken agyaltam elkészültem suliba. Kivasaltam a hajamat, kihúztam a szememet és felvettem a szokásos szettet: Fekete tornacipő, fekete nadrág, szürke póló ( !!!) és fekete farmer dzseki. Aztán elkövettem azt a hibát hogy ránéztem az órára.

 - A rohadt életbe! – kiáltottam el magam és már rohantam is vissza a szobámba a táskámért majd szinte repültem a földszintre ahol csak lekaptam az asztalról az uzsimat nyomtam puszit a bátyám arcára és már rohantam volna suliba mivel az órám 7:55-öt mutatott. (8-kor van becsengő.  – A ) De aztán megláttam valamit a szemem sarkából és ledermedtem. Elmosolyodtam és hátráltam két lépést. Oldalra fordítottam a fejemet és megláttam Jev gördeszkáját a falnak döntve. Oh, igen.

Fél perccel később Jev gördeszkáján szántottam végig az utcán, egy pöppet hangosabban, mint szerettem volna mivel Jev kerekei egy kicsit nyikorogtak. És hogy hol tanultam meg gördeszkázni?  Vagy fél évvel ezelőtt Peru egy eldugottabb részében laktunk ahol az iskolámba nem épp mintadiákok jártak. Így mit is tehettem volna? Odacsapódtam az egyik bajkeverő csapathoz a sok közül. A jó oldala az ennek hogy megtanultam gördeszkázni és ki tudom lyukasztani emberek fülét. Hogy mi a rossz oldala? Nos..a rossz oldala az hogy a Lane család nem tudom hány évre ki van tiltva Peruból. ( What really happened in Peru? Igaz Kukorka? – A )

Mikor megláttam a sulit a láthatáron gyorsan ránéztem az órámra. 7:58. Gyorsabban ideértem mint reméltem. Ahogy a kapu felé vettem az irányt be kellett vennem egy hajtű-kanyart hogy bejussak a suliba. Eddig oké is volt, de mikor befordultam egyenesen nekimentem valakinek. Az ütközés erejétől a srác ( mert fiú volt ) hátraesett a földre én pedig a mellkasára. Mindketten nyöszörögve értünk földet és már nyitottam a számat hogy lecsesszem amiért belém rohant de aztán megláttam az agyonhasznált kapucnis pulcsit a kócos fekete hajat és ragyogó ( nem mellesleg táskás ) kék szemet. Jev mikor meglátta kibe ütközött bele ( sajnos túlságosan is találó ez a szófordulat ) rosszfiúsan elvigyorodott.

 - Ne vedd sértésnek de ránézésre azt hittem hogy könnyebb vagy. – mondta.

- Mennyiszer botolhatok még beléd, hogy az ne tűnjön egy kicsit ijesztőnek? – tettem fel én is a költői kérdést majd lekászálódtam róla. Követve a példámat Jev is felállt és akkor észrevette min jöttem be suliba.

- Ez az én deszkám? – kérdezte értetlenül.

- Igen. – mondtam majd erősen rátapostam a deszka végére. Így az megugrott Jev pedig elkapta a levegőben. – Tegnap ott hagytad, amikor nálunk jártál.

- Igen valószínűleg elfeledkeztem róla. Nem sokra emlékszem a tegnapból a között hogy el akartam menni deszkázni Nick-el és hogy felébredek a szobádban. – vakargatta kínosan a tarkóját de aztán felszisszent és inkább abbahagyta. Szerintem megmaradt a nyoma Hays lapátjának.  Amúgy meg a ’szedjük ki Jevből mire emlékszik tegnapról’ hadművelet ha lehet még annál is könnyebbnek bizonyult mint amire számítottam. – Amúgy nem tudtam hogy deszkázol.

- Sok mindent nem tudsz még rólam. – mosolyodtam el titokzatosan de akkor megszólalt a becsengő én pedig Jevet kikerülve a bejárat felé vettem az irányt.

- Még? – kiáltott utánam a fiú – Ezt vegyem úgy hogy később még megtudhatok? – Ezen nem álltam meg hogy mosolyogva visszaforduljak és a vállam fölött odavessem hogy:

- Talán.

A suliban a többi órán sem történt igazából semmi. Szinte mindegyiken ugyanaz. Fogom magam, beülök az utolsó padba, bedugom a fülesem és úgy teszek mintha jegyzetelnék aztán otthon megtanulom a könyvből. A harmadik órám kémia volt. 10 perccel becsengetés előtt értem be a terembe úgyhogy feltűnésmentesen elfoglalhattam a helyemet az utolsó padban és elmerülhettem a 30 seconds to mars- from yesterday című számában. Mikor úgy nagyjából 25 perce tarthatott az óra elkezdtem szédülni, hányingerem lett azt hittem elájulok. Ch, az alváshiány átka. Észrevétlenül kihúztam a fülemből a zenelejátszóm zsinórját és megkérdeztem hogy ki mehetek-e az orvoshoz. Természetesen kiengedtek én pedig szavamhoz híven az iskolaorvoshoz vettem az irányt. Az orvos megvizsgált és miután megállapította hogy nincs semmi komolyabb bajom haza küldött hogy dőljek le egy kicsit. Így tettem. A 10 perces sétát a sulitól a házunkig dülöngélve tettem meg így az a pár ember aki szembe jött velem biztos hogy egy iszákos iskolakerülőnek nézett. Még jó hogy a zsarukat nem hívták rám, akkor aztán magyarázkodhattam volna Conornál. Mikor hazaértem vagy a huszadik próbálkozás után végre sikerült beledugnom a kulcsomat a zárba és nagy nehezen betámolyogtam a házba. Első utam a házban a konyhába vezetett ahol majdnem belehánytam a csapba. Felhívnám a figyelmeteket a majdnem szócskára, köszönöm. Hideg vízzel megmostam az arcomat és a tarkómat. Álltam még pár percet a csap fölött hátha mégis elhányom magam, aztán mikor már úgy éreztem hogy nem fogok legurulni a lépcsőn feltámolyogtam a szobámig, lefeküdtem az ágyamba és megpróbáltam aludni. Körülbelül 10 percnyi próbálkozás után sikerült is összehoznom. Amíg…

Ally:

 Miután Clare mindenkit „felébresztett” én sem akartam lazsálni. Gyorsan felöltöztem és és megfésülködtem, bár a hullámokat nem sikerült eltüntetnem. Felkaptam a cuccaimat és elindultam. Clarenek az mondtam, hogy egy régi barátomat megyek meglátogatni. Részben igaz is.
A városházára tartottam, még Clare előtt kell odaérnem, mert gyanús lenne, ha nem segítenék, hanem eltűnnék. Az ismerős épületben felosontam az emeletre. „Balra a második ajtó” (aki felismerte, az tudja, hogy Mennyország Tourist by: Kukorka) – emlékezettem magam. Itt tartják a város lakóinak minden adatát. Amint beléptem az ajtón céltudatosan navigáltam a szekrény sorok között és kicsit megnyugodtam, amikor végre megtaláltam az „L” betűt. Végig húztam az ujjam az aktákon és az ujjam a legvékonyabbnál állt meg. Az Conor Lane aktája. Róla van mindig a legkevesebb adat. Ő szokott lenni a városok „titokzatos” embere, akit alig ismernek. Kivéve nekem.
*Visszaemlékezés:*
Akár egy átlagos tini lány, mint bármelyik 18 éves, úgy éltem. Amikor 14 voltam, azt hittem a titkom miatt számkivetett vagyok, de aztán 2 évvel később olyan környezetbe kerültem, ahol mindenki olyan, mint én. Ahol csak egy vagyok a sok közül. Olyan voltam, mint a többiek. Ám egy nap újjak érkeztek az iskolába. Azt beszélték teljesen mások, mint a többiek. A történetük sokkal különlegesebb, mint bárki régi családi meséje. A srác, az aki részt vett a nagy csatában. Minden itt tanuló csak téveszméket alkotott, hogy mi is történt akkor. De ő… Ő első kézből mesélhetne nekünk. A csata minden percét az ellenségek minden mozdulatát tudja. Mindenki zöldfülűnek számít mellette. A nagy pletyka hallgatásban a folyosón, a bejárati ajtó nyílni kezdett és belépett a kicsi Carter és a 26 éves Conor Lane.
*Visszaemlékezés vége*
A mappát böngészve kimásoltam az aktuális telefonszámot és címet. Visszatettem a mappát a helyére és gyorsan kimentem az épületből. Sietős léptekkel elmentem a felírt címre. Tudtam, hogy ma nem lesz otthon Conor, Carter meg iskolában van. Hogy meggyőződjek róla, biztos ami biztos becsengettem. 5 perc múlva sem kaptam választ, elővettem a hajcsatomat és gyakorlott mozdulatokkal megforgattam a zárban. Amikor meghallottam a kattanást győztes mosoly terült szét az arcomon. Bezárva magam mögött az ajtót beljebb léptem a Lane házba és körbe néztem. Bebútorozott. Ha nem ismerném Conort azt hittem volna, hogy ő ment el az Ikeába és válogatta össze gondosan az egymáshoz illő bútordarabokat. Nyugodtan sétálgattam a házban és felmértem a terepet. Benyitottam pár szobába, de csak a fürdőt és a vendégszobákat találtam meg. A következő szobára hihettem volna azt, hogy Conor szobája, de a női ruhákból ítélve, csakis az egyetlen Lane kislányé lehetett a szoba.
A filmekben mindig a legutolsó dolog az, amit keresünk. Én is így találtam meg Conor szobáját. Olyan volt, amilyenre számítottam. Szennyes a székre dobálva, papír halmok szanaszét, beágyazatlan ágy. Az íróasztala közepén a laptopját kerítették körbe a papírlapok. Legnagyobb szerencsémre be volt kapcsolva és azonnal megnyitottam az adatbázist. A keresőbe beírtam a nevem és első találatra kihozta. Végig görgettem az oldalon és megnyugodtam, hogy a nevem mellett nincs feltüntetve az a bizonyos státusz, csak egy sima embernek tűnök. Sóhajtva lecsuktam a laptop fedelét és azon gondolkoztam, hogy Conor vajon hányszor nézi meg a profilomat. Talán évente? Havonta? Hetente? Naponta? Egyáltalán nézi?
Ránéztem az órámra és volt még másfél órám, hogy eltűnjek. Gondoltam körül nézek. Az íróasztal fiókjait bújva, csak még több lapot találtam. Kivéve a jobb alsó fiókban. Egy sérült képkeretet találtam a fotó kupac tetején, egy átlagosnak tűnő családdal. Jack és Amelia Lane szélen középen pedig a tizenéves Conor kezében a csöpp Carterrel. El kellett mosolyodnom, egy teljes család láttán. Alatta egy fehér fecni szerűséget találtam. Felfordítottam és egy félbe szakított képet láttam magamról. Előkotortam a kép másik felét a zsebemből, amin Conor volt. A papír kupac alatt cellux után kutattam, amit meg is találtam és a két képet összeillesztettem. Bár a valóságban is megtehetném.
- Mit csinálsz itt? – zökkentett ki egy hang. Lassan megfordultam és Conor kérdő tekintetével találtam szembe magam.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. – döbbentem meg.
- Én itt lakom. – mondta, mintha nem tudnám. – De én arra is gondoltam, hogy a városban mit keresel?
- Meglátogatom a családom. – feleltem nyugodtan.
- Komolyan Ally! – csattant fel Conor.
- Ez az igazság. – védekeztem.
- Hogy jutottál be? – kérdezte aztán.
- Szerinted?   – nevettem fel hihetetlenül, majd gúnyosan hozzá tettem. – Átsétáltam a falon.
- Hát persze. – jutott eszébe. – Elvégre én tanítottalak zárakat feltörni.
- És milyen hasznos is. – csaptam össze mosolyogva a tenyerem. Kikerültem és már épp távoztam volna.
- Ally! – szólt utánam. Idegesen sóhajtva, de megfordultam. – A képet!
- Ó, ezt? – mutattam fel. Megdöbbent, hogy újra egybe látja a képet és nem széttépve, ahogy annó azt tettem vele. – Igen, meg van még a másik fele. – találtam ki a gondolatait. – De ha kell, akkor újra kettétépem.
- Akkor inkább tartsd meg. – legyintett.
- Kösz. – mondtam meglepődve. – Szia Conor! – köszöntem el.
- Szia Ally! – válaszolta. Ezután elmentem.

Jev:
 Jev:
Suli után a „büntetés” miatt haza mentem. TV és PS hiányában előszedtem a laptopom és netezni kezdtem. Amikor az e-mail-jeimnél tartottam figyelmes lettem egy levélre. 2 hónapja érkezett ismeretlen feladótól egy kép. Még anya készítette az első iskolai napomon róla és Kelleyről, amikor 6 éves voltam. Visszagondoltam mennyire lehettem zöldfülű a csajok terén (bocsi jobbat nem tudtam, nem tudom mire gondol egy 16 éves fiú by: Kukorka).
Eszembe jutott még valami. Az egyik délután, amikor suliba mentem, annyira fáradt voltam, hogy ledőltem aludni. Azért volt más az a nap, mint a többi, mert amikor felébredtem egy éles késsel találtam szembe magam. Ennyi volt az, amire abból a napból emlékszem.
- Szia! – állt meg az ajtóban Ally.
- Szia! – köszöntem. – Milyen napod volt?
- Klassz. Neked?
- Unalmas.
- Aha. – bólintott. – Hoztam kaját. – fiú létemre azonnal felkaptam a fejem.
- Milyen kaját? – kérdeztem összehúzott szemekkel.
- Sült krumpli, hamburger. – válaszolt.
Felpattantam és villám gyorsan kikerülve lesiettem a konyhába, ahol az asztalon meg is találtam a kaját. Aki férfi az éhes és az éhes férfinak enni kell. J
- Hé! Ennyire örülsz a gyors kajának? – nevetett.
- 2 hete nem ettem gyors kaját. – mondtam.
- Gondolom azt ünnepeltétek, hogy eljutottál a tízedik osztályig. – bólogatott.
- Fogd be!

Conor:

Ally távozása után kiült az arcomra az a bizonyos levakarhatatlan vigyor. Magánál hordta a fénykép másik felét? Azt hittem elégette mikor Carterrel nyomtalanul eltűntünk  New Yorkból. Úgy látszik tévedtem. De még mindig nem kaptam választ a kérdésemre. Mit kereshet a híres Ally Montgomery Magic Ville-ben pont mikor én és a húgom felbukkanunk itt? Úgy fest ez egy örök kérdés marad. Bár számíthattam volna rá hogy nem lesz olyan könnyű számon tartanom a már nem olyan fiatal vörös lányka lépéseit. Nagyon megváltozott…mikor elhagytuk New Yorkot még a tojáshéj ott volt a formás kis seggén. Most meg kész nő. És gyönyörűbb mint valaha. És persze ügyesebb. De mit vártam elvégre is a nagy részét amit tud én tanítottam neki. De akkor is, nyomtalanul betörni egy Tanács tag házába? Ez aztán Ally-re vall. Mindig is kiszámíthatatlan, mondhatni szeszélyes volt. Mindig ő állt az épp aktuális baráti társaságának középpontjában. Nem is emlékszem…volt egyáltalán valamilyen szabály az iskolában amit nem szegett meg?! Mosolyogva ráztam meg a fejemet amikor eszembe jutott a fikusz. Nem véletlenül ő volt a kedvenc tanítványom. Le akartam menni hogy csináljak Carternek vacsorát mire hazaér de úgy fest fölösleges volt. Mikor kiléptem a szobámból majdnem ugrottam egyet ijedtemben amikor megláttam a húgomat talpig feketében szigorú kifejezéssel az arcán összefont karral lazán a falnak dőlve. Ismertem ezt az arcát…és sosem jelentett jót. Aztán megszólalt és a gyanúm beigazolódott.

 -  Alison Montgomery.A barátainak csak Ally. 25 éves, egyedüli gyerek és egyedül álló. New Yorkban született és tanult, de általános tanulmányait az iskola csak 16 éves koráig tudja igazolni. Szülei: Stephen Montgomery és Sophia Montgomery, született: DiLaurents. Keresztanyja: Clare DiLaurents aki házassága után a Townsond nevet vette fel. Unokatestvérei: Kelley és Jeveviel Townsond , születésük óta Magic Ville-ben laknak. Ally utoljára két évvel ezelőtt járt itt a nagyanyja temetésén. És bár utána azt állította visszament New Yorkba a szülei nem tudják igazolni, hogy az elmúlt két évben náluk tartózkodott.  Illetve arról sem tudnak hogy fentebb említett jelenleg Magic Ville-ben tartózkodik. – mesélt Carter. Az Angyal nevére kettőnk közül mindig a húgom volt a jó kém így nem csodálom hogy 1 nap alatt minden szükséges információt megszerzett a számára gyanús személyről. És nem, kicsit sem lepődöm meg hogy ezt fel is használja ellenem. – Tudod mi a vicces? Hogy Alison állítólag ugyanakkor fejezte be a gimit és tanult tovább azonosítatlan helyen New Yorkban amikor mi ott laktunk és az után veszett nyoma hogy eljöttünk. Hát nem érdekes?! Javaslom ne hazudj nekem Conor mert előbb-utóbb te is tudod hogy megtudom az igazat. Szóval utoljára kérdem: Mi közöd van neked Ally Montgomery-hez? - mindig tudtam hogy a húgom nem hülye de...a francba hol van ilyenkor Hayley azzal a lapáttal?

<<12.rész(part2)

14. rész>>